Pizza és egyéb szénhidrátok

Lefutottam. Megcsináltam! ;)))) Nehezebb volt, mint számítottam rá, de nem adtam fel és teljesítettem a 21 km-t.

Igyekeztem az elejét nem elfutni, s ez sikerült is. Az első kilométernél mégis úgy éreztem, hogy ez nagyon hosszú lesz. Alig kezdtünk el futni, de már patakokban ömlik rólam a víz, a sípcsontomnál lévő izom be van durranva a betonon való futás miatt...biztos akarom én ezt?!

De már késő volt. A Család lassan indul otthonról, hogy a célnál találkozzunk. Végig kell futnom, hiszen hogy várhatom el a gyerekektől, hogy ne adják fel a saját kis dolgaikat, ha én feladom. Persze menet közben sokszor gondoltam arra, hogyha elesnék, akkor lenne hivatkozási alapom, de aztán eszembe jutott, hogy nem lehet! ;))) Persze a kisördög minden, a pálya szélén fekvő elfutása mellett suttogott. 

Jó pár visszajelzést kaptam a bloggal kapcsolatban és mindegyikben az fogalmazódott meg, hogy tetszik és jó olvasni. Gondolkoztam sokat vajon jól teszem-e, hogy kiadom magam, a gyengeségeimet, de úgy érzem, hogy annyira álságos a mai világ, mindenki mindig jól van, happy, semmi gondja... Én nem akarom ezt közvetíteni. Ez nem igaz. És pont ezért küzdenek sokan irreális elvárásokkal magukkal szemben, boldogtalanná téve magukat a boldogság üldözésével. Ezt én semmilyen formában nem támogatom!

Vannak nehéz időszakok az életünkben, vannak hullámvölgyek és azok ugyanúgy hozzánk tartoznak mint a boldogság. Ezek által lehet egyébként a legtöbbet tanulni! Közhelyek tömkelegét lehetne felsorolni, de való igaz, hogy ahol boldogság, ott szomorúság is, ahol fény ott sötétség s így tovább. Valamennyi magánszférát természetesen megtartok, de nem fogom kiszínezni a valóságot. Már csak azért sem, mert naplózási szándékkal kezdtem. Olyan gyorsan felejtek...! ;)))

Éppen ezért is nem fogom most azt írni, hogy: Ó, nagyon könnyű volt lefutni a Félmaratont! Akár kétszer ennyit is lefutottam volna! -Ez hazugság lenne! Iszonyú nehéz szakaszok és percek voltak! Többször meghaltam futás közben. Nem tudom, hogy lehet, de két-három hete mintha megnőtt volna a lábam, kicsi volt a cipőm, melegem volt, hosszú volt, egyszerre voltam több ezer ember között és mégis egyedül... ÁÁÁÁÁ! Az első kilométernél azt éreztem, hogy nem lehet, hogy ez még csak egy kilométer volt! Otthon ennyi már legalább kettő, kettő és fél! Hát itt nem. Emlékszem nagyon az első, a tizedik, a tizenharmadik, a tizenhetedik és tizenkilencedik kilométerekre. Ezeknél voltak mélypontok. A tizediknél arra gondoltam, hogy Te jó Ég! még csak a felénél tartok! A tizenharmadiknál azon elmélkedtem, hogyha jól belegondolok, még pont ugyanannyi van, mint amennyit reggel szoktam futni, azaz négy teljes parkkör. A tizenhetediknél meg akartam állni, főleg hogy két vagy három földön fekvő éppen mentősök által ellátott mellett futottam el. A tizenkilencedik után az utolsó két kilométer egy örökkévalóságnak tetszett, főleg úgy hogy a 20. táblát nem láttam... Az utolsó három-négyszáz méteren értem be egy lányt, akivel végül is együtt futottunk be és vele kérdeztük egymást, hogy látta-e már a másik a 20. táblát... Egyikünk sem látta... Nagyon nehéz volt az utolsó szakasz. De végül is megcsináltam, nem vonszoltam magam, úgy nézek ki a videón mint aki még teljesen friss. ;))) S ez azért jó! 

Összességében csak az a pár telefonhívás tartott az úton, amit menet közben kaptam és a Családom a Célban. Az valami fantasztikus volt! Tudtam, hogy ott lesznek, már messziről kerestem őket a szememmel és mikor megláttam őket, valami igazán felemelő érzés volt. Ott akkor nem, de futás közben többször majd'nem elsírtam magam, hogy engem várnak! Mennem kell! Annyira jó volt! Ha hagyom, potyognak a könnyeim, mert egyszerre éreztem hálát amiatt, hogy futhatok, egészséges vagyok, hogy bírom, a hangulat, az idegen szurkolók az út mentén, s amiatt, hogy várnak a célban. Nem is akárhogy vártak! Simike miután csatlakozott hozzám, egyfolytában azt hajtogatta, hogy: Anya, én olyan büszke vagyok rád! Olyan ügyes vagy Anya, büszke vagyok rád... S így tovább! Hát ezért már megérte!!!

Az előbb ment egy szám a rádióban amiből egy sor nagyon megfogott: "Csak amit átélek, az az enyém..." Hát ez az enyém! Enyém az indulás előtti toporgós, ugrálós, várakozással teli, több ezer ember által kisugárzott pozitív hangulat. Enyémek a futás közbeni  érzések, az idegenek szurkolása, az összemosolygások, a napsütés, az őszinek nem mondható meleg, a támogató hívások, a gondolatok, melyek ilyenkor mélyről jönnek, a hangulat. Enyém a "mindjárt megcsinálom" érzése, a képes vagyok rá, a nem adom fel, az erős vagyok és enyém a célban a boldogság, hogy várnak rám, hogy szeretnek! Ez mind az enyém!!! S ezt a sokat kevesebb mint három óra alatt kaptam!!! Jó vissza idézni, jó gondolni rá! Nagyon jó! Boldog vagyok? Igen, nagyon! Ahogy tegnap futás közben is voltak boldog pillanataim. Szeretek élni! Jó nagyon!!! ;))))))

A nevezési díj magába foglal egy befutó csomagot is, amely tele van finom csokikkal, vízzel, almával. A csokikat persze megosztottam a gyerekekkel. Ledőltem a fűbe és Snickerst ettem, amit már legalább fél éve nem... ;))) Persze csak egy negyedet körülbelül, mert a többit Matyi és Soma felfalta. Anna már igaz érző lény, nem fogadott el semmit, mert azt nekem kell megennem, hisz nagyon sokat futottam. Annyira jó, hogy ilyen! Imádom. A fiúkban még nincs meg ez a figyelem. Ők esznek. ;))) Fogyasztanak. 

Ahogy hazaértünk, arra gondoltam, hogy lefekszem, de olyan szinten kezdtem el émelyegni, hogy rémes volt. Egy megérzésre hagyatkozva megittam egy jó pohár sós vizet és két-három percen belül teljesen jól lettem. Mivel főzni azért nem volt kedvem, rendeltem három pizzát és azt ettük. Tudom, szégyen gyalázat, de ettem is belőle... ;)))) Összesen egy fél pizzát ehettem meg, délután háromkor.... majd este tízkor. ;))))))))) Jól esett, de nem adott annyit, hogy vágyakozzak rá. 

Szóval ma délután a rendelkezésre álló virsliből, jó sok hagymából, zellerből, almából és gombából fogok készíteni valami cukor és szénhidrátmenteset... Alig várom! ;)))