Szerelem, bizalom, hit...

Van egy film...Az ízek, imák, szerelmek. Óriási! Annyira nagy dolgokat mondanak ki benne. Többet is. Ami viszont most megfog belőle az a következő rész:

"...Van valami amit Te sem tudsz...Hogy feloldódom abban akit szeretek. Mint egy áteresztő membrán. Ha szeretlek, mindenem a Tiéd. A pénzem, az időm, a testem. A kutyám. A kutyám pénze. Kifizetem az adósságaidat! Olyan elképesztő tulajdonságaidat is bálványozom, amiket sosem szerettél magadban. Teljességgel átadom magam neked... Amíg teljességgel ki nem zsigerelsz... És csak úgy tudok kigyógyulni belőled, ha ugyanígy belebolondulok valaki másba."

Nekem ez a szerelem. Ha szeretek valakit, és én nagyon tudok szeretni...., mindenem az övé, valóban. Az utolsó pillanatig. A szerelem, a hit, a bizalom, a remény utolsó, sőt! az utolsó utáni pillanatáig. De ha lehull a lepel, ha kiderül valami és a felépített kép összeomlik....sajnos onnan nincs visszaút. 

Válhat valaki a legszeretettebb lényből teljesen idegenné is számomra. Idegenebbé, mint bárki más. A bizalom, az, hogy hihessek a Szerelmemben, hogy gondolkodás nélkül minden szavát elhiggyem lételeme az érzéseimnek. Ha ez nincs meg, vége. Örökre. 

Egy kapcsolat persze sosem tökéletes. Tudom. De a hitet, a bizalmat nem tudom elengedni. Az feltétlenül kell! Nem tudok egy percet sem létezni bizonytalanságban. Inkább a biztos rossz, mint a bizonytalanság. Ha nem bízom, gyenge vagyok, folyton vizsgálom magam, vajon nem lehet-e, hogy tényleg én vagyok a hibás? Valóban jól gondolom a dolgokat? Nem csak a kitalált gondolataimat vetítem ki...? S mikor már hinnék abban, hogy igen, csak én butázom... Kiderül, hogy nem. Jó volt a megérzésem. Ez olyan mint egy arculcsapás. Egy olyan erős behatás, hogy az egész világ reng belé... Nincs többé bizalom. Elmúlik a hit egy perc alatt....

Ilyenkor meghalok kicsit. Minél nagyobb a fájdalom, annál ridegebb vagyok, s nincsenek könnyek. Sokkhatásként ér a hír. Hogy az amit én gondoltam, amiben hittem, az nem igaz. Rossz csalódni. Fáj.

.

.

.

Mégis azt érzem, hogy érdemes újra előre nézni! Hinni. Bízni. S szeretni... Elfog múlni ez az időszak. Hisz minden elmúlik. Én hinni akarok, bízni. És szeretni! Nagyon szeretni! Mert az boldoggá tesz. 

Ősz

Idén is  megérkezett az Ősz. Talán kicsit gyorsabban mint az előző években. Hirtelen lett sötét és hideg... Én szeretem a színeket a fákon, szeretem a nap még meleg, de a levegő már hideg érzését. Szeretem az illatokat, azt az igazi őszi, föld és avarillatot amit csak ilyenkor lehet érezni. Tavasszal is van földszag, de az más. Akkor az más üzenettel bír... Az friss és üde. Ez az őszi igazi fűszeres, nehéz illat. 

Mit jelent az Ősz? Sajnos a végét valaminek. Ahogy minden véget ér egyszer, az Ősz is az elmúlást, a végét jelenti a nyárnak, a melegnek, a könnyedségnek, a szabadságnak, sok mindennek ami csak előfordulhat. Ősszel a fák is talán könnyezve, talán fájdalommal, de megválnak leveleiktől, lehullajtják őket és elengedik azokat akármennyire is össze voltak nőve, akármennyire is kiszakad, leszakad az elengedés által belőlük egy darab... Mert nem könnyű elengedni. Akkor sem, ha érezzük, hogy ez a helyes. Továbbra sem könnyű az elengedés. Valami amit szerettünk, ami biztonságot nyújtott, ami az állandóságot nyújtotta, azt elengedni, az bizony fáj.... Nagyon fáj.

Mégis mennyire bölcsebbek a növények. Nem nyúlnak elhalt részeik után. Egy mély sóhaj kíséretében, amit talán csak ők hallanak elengedik azokat. Elengedik, mert tudják, hogy ez a rend, így kell lennie. Mert mindennek vége szakad egyszer. Eltűnnek a napfénnyel átitatott órák, eltűnik a meleg, a langyos, olykor forró szellő, eltűnik, mert lejárt az ideje. Rá-rá tekintenek elejtett leveleikre, talán az utolsó pillanatig figyelemmel kísérik őket, egészen addig míg csak a tekintetük elbírja a látványát annak, hogy megváltoznak. Eltűnik belőlük az élet és valami egészen más lesz belőlük. Más amit már nem bírnak el, mert ez már nem az ami olyan hosszú ideig kötődött hozzájuk. Más lett a tekintetük. Távoli, hideg. Azok a gyönyörű, a zöld különböző árnyalataiban játszó, friss, élettel teli levelek szépen lassan elkezdtek sárgulni, majd barnulni. Ahogy változott a színűk, úgy csökkent a kapocs is ami a fához kötötte őket...S mikor eljött a pillanat a kapocs megszűnt és a levelek ide-oda ringatózva elszakadtak a fától és máshova hullottak. 

S a Fa ezt végignézi és nem tesz semmit. Mert nem tehet. Hiábavalóság lenne. Hosszú, mozdulatlan, kissé halottnak tűnő álomba merül, de az adott pillanatban újra látványos élet költözik majd belé. Hosszú hónapokig alszik, gyűjti a erőt és álmodik az elmúlt nyárról. De nem csügged. Elfogadja, hogy ennek most itt vége szakadt, elfogadja, hogy most egy csendesebb időszak következik, de a bizalom ott szunnyad benne. Bízik abban, hogy eljön a tavasz, eljönnek az enyhébb szellők újra és akkor ismét teljes pompájában ragyoghat majd. 

Akkor ismét rügyek pattannak majd ágain, ismét megindul óriási fatestében az éltető nedű áramlása s kicsivel később, ismét teljes pompájában fog tündökölni. Mert az elmúlás sem örök...