Az adott szó....

Számomra nagyon fontosak a "régi értékek". Biztosan maradi vagyok, de ha én egyszer valamit kimondok, vagy éppen megígérek, azt tűzön-vízen keresztül viszem, hiszen a szavamat adtam rá.

Ezek az értékek nem tudom mennyire képviselnek manapság valódi értéket. Nem is igen érdekel. Vagyok annyira önfejű, hogy mivel én ezt vallom értéknek, még akkor is ezt követem, ha esetlegesen a többség már lenézi ezt. 

Nekem fontos, hogyha mond valaki valamit az úgyis legyen. Persze nem mindig volt ez így. Nem mindig tartottam én sem a szavamat. De az utóbbi években sok minden megváltozott. Ez például bebetonozódott bennem. Ha valamire rábólintok, ha valamit kimondok, ne adj Isten! valamire kezet adok, azt mindenképpen végigcsinálom. Akkor is ha nem túl komfortos. Vagy épp kifejezetten kellemetlen. 

Szerintem ez a fokmérője annak, hogy ki milyen ember. Persze nem kell ígérgetni. Sőt! Ebből kifolyólag csak akkor ígérek én is, ha tudom, hogy meg is fogom csinálni. Bár...nekem sokszor előbb jár a szám, mint az agyam, így többször volt már olyan is, hogy meggondolatlanul kiszaladt valami a számon, majd magamon mérgelődve váltottam valóra az ígéretben foglaltakat. De megtettem. S ez a lényeg. Nem a másik ember miatt. Nem azért mert Ő mit szól. Lehet, Ő már el is felejtette. De én nem. Én nem. És ez a fontos. Hogy én tudjam, hogy az én szavamnak súlya van. Ha én valamit kimondok az úgy is lesz.

Ahogy most is. Butaságnak tűnhet, mert egy semmiség. De pont ezért kell végigcsinálnom. Mert ha a semmiséget elengedem, a súlyos dolgokat még annyira sem fogom tudni betartani. Semmiség...bizonyos szempontból semmiség. Igen. Bizonyos, a megvalósítás szempontjából viszont vért fogok izzadni. Szó szerint. Mert azt mondtam, hogy szeptember végére közel fél percet javítok minden kilométeremen amit lefutok. Na ez baromi nehéz. Egyrészt hetek óta lustiztam, másrészt meg amúgysem szeretek gyorsan futni, az 5:50 perc/km pedig elég gyors nekem. De tudom, hogy meg fogom csinálni. Le fogom futni a vállalt 7 km-t 5:50 km/perc átlagsebességgel. 

Reggel elmentem. Hát elkezdődött a neheze... 6:08 perc/km-rel futottam négy kilométert. Jesszus. Iszonyat volt!!!! Valami horror! De nincs mese. Mennem kell. Csinálnom. Faragnom a másodperceket.... Szeptember 30 napos. Azaz pont két hetem van még...Mához két hétre abszolválnom kell a vállaltakat. A Társam már visszalépett. Hát én nem fogok. Meg fogom csinálni. Leginkább magam miatt. Persze neki is meg akarom mutatni, de az erősebb motiváció magam vagyok saját magam számára. Az amit én várok el saját magamtól.

A hétvégén valamelyik reggel elindultam futni. Úgy gondoltam, hogy hazafelé majd megállok a pékségben és az lesz a juti. No. Hát futás nélkül is volt reggeli... :) Egy lépést sem tudtam futni. Pedig olyan nagyon jó dolog történt. Simi iskolájában dolgozik egy Hölgy, akivel épp hogy csak köszönő viszonyban vagyunk. Látta, hogy futóruciban vagyok, kezemben pékárus papírzacsi. Megállt és mondta, hogy milyen ügyes vagyok, meg is érdemlem a finomásogat. Én meg mondtam neki, hogy: -Ohh dehogy! Egy lépést sem futottam. Lusta vagyok nagyon. -S erre Ő azt mondta, hogy dehogy! Én vagyok az aki Őt motiválja a FB-s megosztások illetve az utcai összetalálkozások által.... Hát a szavam is elakadt. Csodás érzés volt ilyen visszajelzést kapni. Fantasztikus érzés, hogy én, akaratomon kívül, tényleg minden ilyen irányú erőfeszítés nélkül is motiválólag hathatok másokra....! Amellett, hogy ez igazán felemelő érzés, óriási felelősség is, úgy érzem...

Talán ez is segít abban, hogy elérjem két hét múlva amit kitűztem.... Mert az nem is kérdés, hogy elfogom. Hisz kezet adtam rá....

Jami

Az arcunkhoz nagyon kevesen érnek. Nem is egy szokványos terület ahova sokan akarnának nyúlni és nem is az a terület ahol mi magunk is megengednénk az érintést bárkinek. Tegnap este annyira, annyira nagy szeretettel simították az arcom, hogy a lelkemig hatolt. Az elmúlás közelsége oly közel volt, hogy még egy olyan ember magára húzott vastag páncélján is áthatolt a hála és a szeretet, akiről senki sem mondaná meg, hogy ily mély érzésekkel bír. Ahogy ültem az ágya mellett és a karjára hajtottam a fejem, mert akkor tört elő belőlem az elmúlt napok összes fájdalma és félelme amit átéltem, az arcomra tette a kezét, majd elkezdte simogatni. Tudom, hogy nekem kellett volna erősítenem Őt, hisz Őt hozták vissza a műtőből, a megkönnyebbülés azonban, hogy ott van, hogy él, hogy ÉL!, elfeledtette velem, mit kéne tennem és csak sírtam. 

Apukám korai, orvosi műhiba miatt bekövetkezett halála rettenetesen mély nyomot hagyott bennem. Minden ami kórház, orvos, rossz érzéssel párosul számomra.

Jó pár hete, most már több hónapja is van talán, hogy járjuk a Kórházat Jamival. Először még más területen gyógyították, de pár hete kiderült, hogy sajnos daganatos betegsége is van. Azóta be kellett feküdnie, megműtötték, tegnap este másodszor is,  én pedig napi szinten látogatom Őt. Hiába telt el tíz nap a műtét óta, sajnos nem azt láttuk rajta, hogy jobban lenne, épp ellenkezőleg, napról-napra rosszabbul nézett ki, folyamatosan veszített a súlyából. A tegnapi nap délelőttjén egy múzeum látogatást körbefogva, kétszer is voltunk nála. Délután azonban hívott, hogy újra megműtik. Azonnal mentem be ismét, hogy ott legyek vele, s erősítsem. Ez még a műtét előtt ment is. Onnantól viszont ahogy eltolták, rám tört a rettegés, hogy vajon visszahozzák-e.

Apukámat 14 év különbséggel követte Papám, majd  két hónappal később Mamám is. Ez az amit én soha nem fogok tudni megszokni. Azt, hogyha szeretek valakit és Ő egyszer csak eltűnik. Örökre. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan számomra. A halál a legborzalmasabb dolog a világon! Az egyetlen amin nem lehet változtatni. Az egyetlen ami ezen a világon végleges. Nincs annál rosszabb dolog, mint tudni, hogy azt akit szerettél, soha, soha! nem látod viszont. S tegnap ettől féltem. Hogy újra elveszítek valakit aki oly kedves számomra! 

Kb. 6 éve hogy ismerjük egymást, egy krízishelyzetnek köszönhetően. Sokszor gondolja az ember, hogy valamit nem bír el, majd utólag visszatekintve látja, hogy nemcsak hogy kibírta, de még profitált is belőle.  Nagyon sok nehézséget küzdöttünk le a több mint 6 év alatt együtt. Ő mindig azt mondja, hogy a legjobbkor jöttem az életében, mert mindig ott voltam ha szüksége volt rám. Ez egyébként így igaz. Ahogy Ő is nekem. Az elmúlt évek nagyon sok kihívást tartogattak mindkettőnk számára, voltak csalódások, betegségek, haláleset. Nehéz volt. De sokszor egymásba kapaszkodva átvittük és éltük tovább az életünket. 

Abban a két órában amíg vártam, minden, minden lejátszódott bennem, átértékelve sok mindent az életemben. Akkor amikor azt látod, hogy ennek az életnek bizony egyszer vége lesz, már nem számítanak az apró dolgok. Nem számít semmi, nem adsz semmi másnak súlyt, jelentőséget mint az igazán fontos dolgoknak és személyeknek. Azoknak amik és akik építenek. Azoknak amik és akik jó érzéssel töltenek el. Azoknak, amik és akik szeretnek. S akik mind a jó és mind a rossz időszakokban folyamatosan veled vannak. Egyszerűen nincs idő másra! Miért foglalkoznánk azzal ami vagy aki rossz érzéssel tölt el? Oly rövid az élet! Olyan pillanatok alatt telik el egy nap, vagy ha visszanézünk egy hét, egy hónap, vagy akár több tíz év is...! Mintha csak egy csettintés lett volna. Nincs időnk! Nincs időnk másra mint jól érezni magunkat és azt tenni ami JÓ!

Akkor mikor hallottam, hogy tolják vissza a folyosón és mikor láttam, hogy magánál van, majd összekapcsolódott a tekintetünk, egyszerűen kitört belőlem annak a súlya, hogy mennyit jelenthet egy emberi kapcsolat. Az, hogy mit jelent az ha ott vagy valakinek, vagy valaki más van ott neked és tudod, hogy számíthatsz rá. Mindenféle hátsó szándék nélkül és őszintén.  Nincs ennél nagyobb tartalommal bíró dolog az életben! Egyszerűen ez a lényeg! Ahogy eltolták a folyosón mellettem és egymás szemébe néztünk, szinte sütött a szeme! Sosem felejtem el azt a pillantást. Tudjuk pontosan milyen a másik. Tudjuk mik a rigolyáink, tudjuk hogy a másik közel sem tökéletes, mégis számíthatunk egymásra, mert mindennek ellenére elfogadjuk és szeretjük a másikat. S ez ott volt. Ott volt a szemében!

Mikor bemehettem hozzá és ketten maradva, simogatta az arcom és a fejem ahogy a kezére hajtva sírtam, a lelkemig hatolt az érintése. Az arcsimítás különleges jelentőséggel bír számomra. Ahogy a szemembe sem nézhet bárki hosszabban, úgy az arcomat sem érintheti. Természetesen tartom a szemkontaktust, de a hosszú, fél-, vagy akár több percig tartó szó nélküli egymás szemébe nézés az nekem igen bensőséges és nem élem meg bárkivel. Persze, szembe nézek mindenkivel, de hosszan, igazán hosszan csak azokkal, akiket közel engedek magamhoz. Mert ha ilyen hosszan a szemembe néz valaki, szinte olyan érzés mint mikor teljes mértékben kiadom magad. S ezt keveseknek adom meg.

Azt gondolom, hogy nekem nagyon jó életem van. Azzal, hogy ilyen mély érzéseket vagyok képes megélni, még akkor is, ha a magaslatok magukkal hozzák a mélységeket is, igazán gazdag életet élhetek, s ezért hálás vagyok. Nagyon. 

Ahogy hálás vagyok Érted is Jami! Teljes szívemből kívánom, hogy gyógyulj meg, hogy mehessünk újra Füredre és ehessünk reggeltől-estig! Szeretlek nagyon!

Box

Cirka egy hónapja is megvan már, hogy elkezdtem boxolni. Igazából régi tervem volt, de sosem mertem elkezdeni, mert féltem, hogy nehéz lesz, hogy megütnek, hogy régi eseményeket előhozva nagyon rosszul érintene. 

Nos. A box nagyon nehéz. Bizony megütnek. Nem is egyszer! S igen. Mindeközben tőrnek fel rég elfojtott érzések.  Körülbelül két hete járhattam mikor az egyik edzésen végig közelharc volt. Menet közben számtalanszor akartam kijönni és soha vissza sem nézve, eljönni. De nem jöttem. Próbáltam védeni magam, az arcom és folyamatosan csak az órát néztem a falon, mikor lesz már vége. Nem arról van szó, hogy agyonvertek volna, vagy fizikailag olyan erővel ütöttek volna. Mert nem. Egész egyszerűen csak az, hogy folyamatosan ütnek, rúgnak, folyamatosan védeni kell magad, az arcod, a gyomrod, ami persze csak több-kevesebb, leginkább kevesebb sikerrel megy, hiszen még ezt sem tudod, s így bizony elég kemény.  

Én akkor a hazafelé vezető utat végigsírtam. Iszonyúan összetört az az óra. Bárkinek akinek elmeséltem, mindenki azt kérdezte miért nem hagyom abba. Miért csinálom? Miért csinálom nőként, én nem ilyen vagyok, miért csinálom 41 évesen, már fiatalnak sem számítok, miért nem hagyom abba? Miért jó az, hogy ütnek? Barátnőm szerint soha többé nem kéne mennem. Egy barátom szerint mazochista vagyok ha nem hagyom abba. Fiam szerint pedig, aki azóta velem együtt jár, majd túl leszek ezen, úgysem adom fel ezt sem.  S én ha hallgattam is valakire, rá hallgattam. 

Hogy miért? Nem azért mert élvezném, hogy megütnek. Mert nagyon nem. Nem is azért mert mazochista vagyok. Dehogy. Csakis azért mert ez küzdősport és ez bizony ezzel jár! Nem pedig mondjuk sakk, ahol a legrosszabb esetben is leütik a bábumat és kezdhetem újra, semmi nem történt. Persze dönthetnék úgy, hogy innentől csak a SWAT-os erőnléti edzésre járok, vagy csak a hétfői zsákos box edzésekre vagy inkább csak futok, de ott azokban nem tudok olyan érzelmi magaslatokat és bizony mélységeket megélni, mint a boxban. Azok által például nem jött meg az az érzés sem, hogy nem félek sötétben sétálni az utcán. Somám szerint persze még most sem tudnám megvédeni magam, Ő már persze engem is és magát is igen, de akkor is óriási dolog ez. Még akkor is ha óriási ára van ennek. Mert ugye nehéz sport ez.

Rohadt nehéz, persze. Csak tanulni valóm van. De minden egyes óra amin túl vagyok, erősebbé és technikásabbá tesz. (Még ha nem is feltétlenül látszik!) Minden egyes óra ahol leküzdöm az ütéstől való félelmem, minden óra amin csak túl vagyok, iszonyat nagy erőt ad! S pont azért amit mondtak. Mert én nem ilyen nő vagyok. Mert én 41 éves vagyok. De akkor sem adom fel. Elég hamar jött ugye a mélypont mikor úgy éreztem, hogy péppé vertek, közben nem, csak az egóm sérült, de folytattam. S erre is iszonyat büszke vagyok. Ahogy az életemre is. Hiszen bármilyen nehéz is sokszor, én nem adom fel. Hogy stílszerű legyek, mindig rajtam van a kesztyű és én nem fogom bedobni a törülközőt sem! Az életben sem adjuk fel a dolgokat csak mert nehezek. Pontosan tudom, hogy semmi nem jön könnyen. Tudom, hogy mindennek ára van, de ha azt megfizetem, bármi az enyém lehet!

Tegnap este volt egy kis sírás-rívásom, de eszembe jutott pl. az edzés is, az, hogy csinálom és erre is kevesen vállalkoznak, kevesen képesek, arra, hogy mennyire jó csapat van, milyen jó, emberileg is jó az Edző, mennyi mindent adnak a Fiamnak és iszonyat hála öntött el. A végén már ezt átérezve sírtam. A hála miatt! Hát most mit mondjak?! 

Megélem az érzéseimet, ki is merem őket fejezni őszintén, sírok ha kell, de most már akármilyen negatív esemény, vagy helyzet elé odaállok és csak annyit mondok: Úgy ütsz mint egy kislány b+! -és megyek tovább! Mert tisztába vagyok vele, hogy vannak nehéz helyzetek. De én felveszem a kesztyűt és harcolok! Nem adom fel! Soha nem adom fel... S egyszer eljön az idő mikor már nem csak állom, hanem adom is az ütéseket! Mikor jó leszek ebben is. Mert nem adtam fel. 

Sem magam miatt, sem a Fiam miatt, akinek ez hatással lenne most és hatással lesz később - a példám által- az életére. S nincs ennél fontosabb. Mert DE! én ilyen nő vagyok.