Elveszíteni valamit sosem könnyű. Minden egyén küzd a saját maga szintjén, a saját maga nehézségeivel. S hiába tűnik a más baja csöppségnek a miénk mellett, lehet, hogy az a másik épp készül belepusztulni. S fordítva. Én könnyen, félvállról veszem az Ő fájdalmát, s Ő pedig az enyémet. S semmi másért, mint azért, mert nem érzem át. Érteni érthetem, bele is élhetem magam, de átérezni száz százalékosan sosem fogom tudni. Hogy ez jó vagy sem.... Jó talán, mert a saját magunk nehézségei mellett, ha még a másét is magunkra vehetnénk ugyanolyan mélyen mint a sajátunkat, már túl sok is lehetne. Viszont rossz is...rossz mert nem tudunk igazán sorsközösséget vállalni. Vigasztalhatjuk egymást, de feloldódni nem tudunk egymásban, hiszen nem érezzük ugyanazt. S így bármily vigasszal is szolgáljanak, azon a minimális gyógyíren túl, amit az együttérzés, vagy kibeszélés adhat, nincs több mi enyhítsen a fájdalmon.
Mindenkinek egyedül kell megküzdenie a fájdalmával. Mindenkinek egyedül kell átverekednie magát a sötétségen. Nagyon jó ha vannak az ember mellett, de sokszor van, hogy jobb ha egyedül van. Egyedül lehet a saját igazságokra rátalálni. Egyedül lehet megvilágosodni és belátni, ha valamivel végleg le kell számolni. Ezt hiába mondják mások, akár hosszú-hosszú időn keresztül is, ha az ember bízik. A végtelenségig bízik egy saját maga által kreált képben. Kár felruházni eseményeket és embereket nem létező tulajdonságokkal. Nagy hiba rózsaszín ködben úszva még sokadszor is hátraarcot csinálni és minden felett szemet hunyni.
Mert rövid az élet. Nagyon rövid. Rettenetesen rövid. S annyi, annyi hibát követünk el, mire rájövünk, hogy nem így kellett volna, nem ezt kellett volna. Hiába volt minden... S igazából ezt nehéz elfogadni. Hogy hiába tett meg valaki -szerinte- mindent, ha az egyébként meg semmit sem számított. Ha az akinek megtette, annyira sem értékelte, mint egy idegen akárcsak egy pohár vizet. S csupáncsak azért mert más. Mindenki más. Mindenkinek más jelenti a boldogságot. S itt a lényeg! Ha valakinek az újabb és újabb kell mindenből, míg egy másik pedig ragaszkodna az egyhez mindenben, egyszerűen nincs mit tenni. S ilyenkor kell megállni. Mert ugyan a jó keresztyén a végtelenségig ad, s még azután is, de itt nekem már belép az önző énem, hogy minek, minek ha közben meg másfelé is megy a figyelem, csak árulás és hazugság van... De eljön az idő, mikor a ragaszkodást, elengedésre kell cserélni...
Az pedig nem könnyű. Sőt! Nehéz az elfogadás. Igazából ez az ami rettenetesen nehéz. Elfogadni azt hogy semmit sem tehet az ember. Be kell ülni abba az átkozott csónakba és hagyni, hogy sodorjon a Folyó ahova sodorni akar. Elengedni mindent és csak az életet menteni. Lemeztelenedni és újra kezdeni. Mindent. Emelt fővel, tisztán és bízva. Bízva egy szebb jövőben.
