Hazugság vs őszinteség

Miért olyan ritka manapság az őszinteség? Miért hazudnak az emberek? Miért hazudik valaki továbbra is azután, hogy tudja, hogy tudják, hogy hazudott és akár még bizonyíték is van rá?! ( S itt most felnőttekről beszéljünk. Ne gyerekekről akiknek még nincs kiforrott személyiségük.)

Magamból kiindulva -mert régen elég sokat hazudoztam én is- ez azért lehet, mert meg akar felelni valaki valakinek, vagy valakiknek, vagy épp el akarja kerülni a konfliktust. Én legalábbis ezért tettem. Azért mert nem tartottam magam semmire és csak az számított, hogy a másik mit gondol rólam vagy érez velem kapcsolatban. Persze olyan is lehet, hogy olyasvalamit kell megtenned amit nem akarsz és ezt nem akarod felvállalni. Előfordulhat. De felnőtt vagy. Jogod van eldönteni mit és mikor valamint hogyan szeretnél csinálni. Ez a Te döntésed kell, hogy legyen. S a Te döntésed is. Hiszen mindig Te hozod meg a végső döntést. De ha meghoztad, vállald fel. Akkor is ha utólag már bánod. Ha továbbra is ragaszkodsz hozzá és csak mutogatsz másokra és hozod a  kifogásokat az nem jó. 

Neked nem jó. Ez baromi rossz út! Megint a lényeg vész el ezáltal! Te! Nem az egós Te! Nem. Hanem Te. Te aki igazán vagy!  Persze ilyenkor gondolhatja az ember mennyire "fasza" csaj/csávó, hogy Ő mindenkit meg tud vezetni és az emberek a tenyeréből esznek, de az valóban így van? Valóban az Ő kezéből esznek? Vagy csak azért, mert meg vannak tévesztve egy szerepet szeretnek, szerephez kötődnek aminek vajmi kevés köze van hozzánk? Nem rossz állandóan a megfelelési kényszer miatt alakoskodni?! Játszmázni? 

Miért nem egyszerűbb őszintének lenni? Miért nem egyszerűbb felvállalni az érzéseiket, gondolataikat, akaratukat? 

Annyira kiábrándító úgy hallgatni valakit, hogy végig tudom, hogy valótlanságot állít, s mikor szembesítem vele, kedvesen! továbbra is hazudok. Oh Istenem! Minek ez, de tényleg!? 

Így akarsz erősnek tűnni? ... Elárulok valamit. Ha nem mondasz igazat, nem olyan nagy baj. Van amikor csak kicsúszik a berögzültség stb. miatt. Nem gáz. De javítsd ki magad. Nem a másik miatt. Csakis magad miatt! Mert TE pontosan tudod, hogy hazudsz! S magadat, a saját önbecsülésedet tiprod sárba ezzel! Hazudtál? És akkor mi van? Emberek vagyunk. Percről-percre hibázunk! Nincs ezzel semmi baj! Egyedül az a baj, ha nem vagy képes belátni a hibáidat. Na az viszont már nagyon nagy baj. Tudod miért? Mert rugalmatlan vagy. Mert gyenge vagy. S ez csak rajtad múlik. 

Hidd már el, hogy mindenki hibázik! Ez az élet erről szól! Ez így normális. De ahogy rájössz, hogy rossz lépést tettél, javítsd ki.  Most mondhatnánk, hogy mindennek minimum két oldala van. De nem mindennek. Mert például az igazság nem szubjektív. Elhangzott, megtörtént dolgokról nem lehet azt állítani, hogy nézőpont kérdése. Mert elhangzottak. Megtörténtek.Vagy igen, vagy nem. De ha igen, ne állítsuk azt, hogy nem! 

Az a legnagyobb baj, hogy az emberek a pillanatnyi jó érzésért hazudoznak. De nem a pillanat számít, ezt felejtik el. Mert pillanatnyilag jól érezheted magad, de utána jön a tudat, hogy megint nem álltál ki magadért. S így nem leszel boldog. Nem lehetsz boldog amíg pontosan tudod, hogy játszmázol s nem önmagad adod. És semmi és senki másnak nem szabad számítania csak annak, hogy Te hiteles légy. Önmagadnak! Talán ez az önazonosság. Ez pedig elengedhetetlen egy igazán boldog, felnőtt élethez.

Szeresd magad annyira, hogy felvállalod a tetteidet, szavaidat, érzéseidet. Légy önmagad. Magadért! Mert ezt érdemled!

Gyermeki lelki bajok

Nehéz helyzet előtt állok. Reggel, mikor jött haza Soma az egyik barátjával, köszönés után egyből a kis osztálytársához szólt, hogy: -Mondd el Anyának! Beszéljetek róla! Nem tudtam mire gondoljak. Azt figyeltem meg a kamasz gyerekeken, hogy rendkívül fontos számukra, hogy teljes figyelemben lehessen részük, ezért megkértem Őt, hogy üljünk le és mondja el mi a baj. Hát és akkor előjött, hogy mióta Anyának az új barátja van, teljesen más lett, sokszor ideges meg szomorú, sokszor nem úgy bánik vele, mint annak előtte, Ő egyáltalán nem is szereti az új kedvest, nem jó hozzá, amúgy sem jó együtt, Apához akar költözni. 

Ahogy ezt hallgattam az az augusztusi nap jutott eszembe amikor Füreden voltunk Simivel és miután történt valami és én konkrétan bezárkóztam magamba és másra sem tudtam gondolni csak a fájdalmamra, Ő sírva fakadt és zokogva sorolta,hogy ez neki mennyire rossz, hogy állandóan csak sírok, meg szomorú vagyok és sohasem nevetek. S mindezt ezt egy társaságban hadarta el. Nem tudtam mi érint rosszabbul. Az, hogy mások előtt fakadt ki és mond rólam ilyeneket, vagy az, hogy az én imádott Fiam ilyen lelki állapotban van és végigszenvedi mellettem az összes történést. Igen. Ez akkor ostorcsapásként ért engem. S miért? Mert igaza volt. Annyira bántottak dolgok, annyira hiányzott valaki, hogy más sem töltötte ki a gondolataimat. Szinte másra sem tudtam gondolni. S ezt Ő érezte. S ez nagyon nagy baj! Nem engedhetem ezt meg magamnak anyaként! Így nem lehetek jó anya. Nem. Hagytam eluralkodni magamon az akkori érzéseket és észre sem vettem mennyire boldogtalan a gyerekem a rajtam eluralkodó érzéseim miatt. Akkor ott nem mondtam semmit, csak felálltam és elmentem "autót mosatni". Nem mosatni mentem persze, csak egy-két utcával arrébb ahol végiggondoltam az egész helyzetet, kisírtam magam, majd visszamentem. Miután hazamentünk és ketten voltunk, átbeszéltük az elmúlt időszakot. Magamban pedig ígéretet tettem, hogy nem így fog felnőni az én Fiam! Mindenekelőtt az őszinteséget és szeretetet akarom neki átadni és azt is akarom, hogy mindig, igen, mindig pozitívnak lásson engem. Egyszer-egyszer láthat gyengének, mert az érzéseket nem szabad eltitkolni, de nem állandóan! Egy gyereknek mindenekelőtt érzelmi biztonságra van szüksége, azt pedig egy idegroncs anya mellett nem tudja megélni. 

Anno jó pár évvel ezelőtt azt mondta, hogy azért jó, hogy én vagyok az anyukája, mert mindig nevetek. Hát ez az elmúlt években nem volt igaz. Be kell vallanom. S ez nem jó. Olyan helyzetben voltam, olyan kapcsolatban tartottam magam, ahol nem éreztem, hogy szeretve vagyok és ez felőrölt. Így pedig nem lehet élni. Szeretetlenül elsorvadunk és csak idő kérdése, hogy beteggé váljunk. Nem szabad. Nem a környezetünk miatt, hanem magunk miatt sem!

Úgyhogy mikor a kis barát "elsírta" a bánatát, egyből az jutott eszembe, hogy ezt el kell mondani az Anyukájának, hogy tudja, hogy mit érez a fia és, hogy helyre tudják hozni a kapcsolatukat. Oké, de hogyan? Ilyennel senki elé nem lehet odaállni csak úgy. Úgy pedig még inkább nem, hogy kifejezetten megkért, hogy ne mondjam el, nem akarja megbántani Anyát... Patthelyzet. Ahhhhh.... Mit tegyek? Így nem hagyhatom! Azzal, hogy beavatott, felelősnek érzem magam a helyzet alakulásában. Őszinte, nyílt kommunikáció nélkül viszont ez nem fog megoldódni. 

Csak az marad, hogy rá kell majd vezetnem a Fiatalembert, hogy finoman, de engedje meg, hogy beszéljek Anyával. Csak hogy jobb legyen mindkettejüknek. Remélem sikerülni fog. Bárcsak anno nekem is szóltak volna, hogy ne legyek olyan depresszív mindig, mert nem tesz jót a gyerekemnek!

Jó. Persze. Én magamról tudom, hogy ez nem könnyű, de felnőttek vagyunk basszus! Döntéseket hozunk és rólunk hozott döntéseket szenvedünk el és ezeknek a döntéseknek következményeik vannak. Azokat pedig illik emelt fővel viselni. Még ha nehéz is. Kutyanehéz. 

Azóta egyébként nagyon is odafigyelek erre. Ha valami le is lomboz, igyekszem megóvni tőle a Kisfiamat. Nem mindentől persze, mert több pólusú a világ, jó ha ezt Ő is tudja, de nem engedem el magam annyira mint a kirohanása előtt. Arra egyébként igen büszke vagyok, hogy akkor és ott abban a helyzetben, akármennyire is rosszul éreztem magam, nem kezdtem el lehurrogni, ordítani vele vagy bármi ilyesmit, csak pár másodpercig néztem, majd felálltam és elmentem átgondolni az elhangzottakat és összeszedni magamat. 

Nem könnyű a gyereknevelés az biztos. Általános recept sincs rá. S az pedig, hogy jól csináltuk-e, csak akkor derül ki mikor már késő. Mikor felnőttek.... Úgyhogy én azt gondolom, hogy ahogy már fentebb is írtam, a nyíltság, az őszinteség és az érzelmi biztonság, a szeretetet, valamint a pozitív hangulat és humor elegendő lehet és KELL is! egy kiegyensúlyozott gyermek felneveléséhez. 

De ez majd úgyis kiderül... 

Az elmúlás

Mostanában nagyon foglalkoztat az elmúlás. Majd'mindenki aki kiemelkedő szerepet töltött be az életemben, már elment. Apukám 16 éves koromban, Papám és Mamám pedig pontosan két hónap különbséggel 7 évvel ezelőtt. Nagyon kötődtem hozzájuk és nagyon megszenvedtem az elvesztésüket. Apunál még szinte gyerek voltam, Papáéknál meg már egy gyermekes anya, mégis rettenetesen megviselt, hogy örökre -erre az életre!- elvesztettem őket. Borzalmas arra gondolni, hogy már soha többé nem láthatom Őket, nem érezhetem a kezük, ölelésük erejét és nem hallhatom a hangjukat sem. (Szeretném hinni, hogy csak erre az életre búcsúztunk el egymástól és fogunk még találkozni!)

Nem szoktam erről beszélni, nem akarok senkit sem elszomorítani, mert majd'mindenkinek van valakije akit elveszített, ettől függetlenül gyakran eszembe jutnak. Vajon büszkék lennének rám? Vajon elégedettek lennének az életemmel amit éltem? Vajon mi és miképpen alakult volna másképp, ha nem veszítem el mondjuk Aput olyan korán? Olyan jó lenne tudni....vagy nem? Értelmetlen lenne, úgysem az van? Hm....igen. Úgy lehet, egy sokkal könnyebb életem lenne és csak fájna a szívem, hogy nem az van. Mert ha Apukám élne, sok minden másképp lett volna. Ő nagyon féltett engem. Nagyon szeretett. Én is nagyon kötődtem hozzá, sokkal jobban is mint Anyukámhoz, annak ellenére is, hogy Apu túlféltett. Sehova sem engedett és az első és egyetlen szerelememet akit ismert, Gyulát is elég érdekesen kezelte. S ekkor még finoman fogalmaztam. 😁 Bár ez gondolom teljesen normális, tekintve egy Apa érzéseit. 

Egy szó mint száz, hiányoznak nagyon!

Volt pár éve egy-két olyan helyzet amikor egy hajszál választott el attól, hogy én is meghaljak. Az egyik egy karambol volt, ami teljes mértékben az én hibámból következett be, mert nem az utat figyeltem, gyorsan hajtottam és utolértem egy teherautót. Akkor ott totálkárosra tört az autóm, én mégis egy karcolás nélkül szálltam ki a kocsiból. De volt pár másodperc amikor lelassult az idő. Láttam ahogy nekicsapódok a szalagkorlátnak, láttam ahogy a mellettem lévő ülésre helyezett pogácsák felrepülnek elém és láttam ahogy a telefon is kirepül a kezemből. Emlékszem, hogy azon gondolkodtam, hogy itt a vég....ez már a halál? Minden lassan és némán zajlott. Majd valami történt, kirobbant a légzsák és láttam a füstöt magam körül, illetve hallottam a fém fémhez csiszolódásának borzalmas hangjait is. Valami iszonyat érzés az, amikor rájössz, hogy nem tudod irányítani a kocsit és csak várod tétlenül, hogy mi fog történni. Hát én akkor kiszálltam az autóból. Valószínűleg még dolgom volt. Ahogy ezután is. 

Most negyven éves vagyok. Vannak nehézségek az életemben, de nagyon sok tervem van még. Szeretnék sok mindent elérni, sok mindent megvalósítani és még sok-sok mindent megélni is. Eddig is majd'nem mindent sikerült elérnem, amit csak szerettem volna, így igazán szerencsésnek és áldottnak is érzem magam ezek miatt. 

Akkor azonban amikor az embert megcsapja az elmúlás szele, minden más értelmet nyer. Átértékelődnek az események, az emberi kapcsolatok, más és más lesz mindennek a súlya. 

Ha visszatekintek erre az elmúlt negyven évre csak annyi mentségem lehet, hogy mindent szívből tettem. Sosem önös érdek, anyagiak vagy egyebek vezettek, csakis az érzéseim. S az érzéseimre összességében büszke vagyok. Akkor is ha jó sok hülyeséget csináltam, jó sokat hisztiztem. 😊 Mindig is ok nélkül szerettem. Csak úgy. Mert megfogott az a másik ember. Csak azért mert van. Akár barátként, akár szerelemként. S én szerettem! Nagyon is. Ebből a szempontból gazdag életem volt! Szerettem is szeretni. 

Vannak emberek akik csak átutazók voltak az életemben, mégis hatással voltak rám és voltak akik akár hosszú évekre is velem maradtak, megváltoztatva azzal az életem. Mindenkinek hálás vagyok! Mindenki adott nekem. Volt akitől mosolyogva és könnyedén, és volt akitől sírva és nehezen vettem búcsút. Bizsereg a szívem ahogy ezt végiggondolom. Annyira jól ki van találva ez az egész! Olyan nagyon jó szeretni, olyan nagyon jó élni és átérezni ezeket! 

Hálás vagyok az életemért az összes nehézségével együtt! Hálás vagyok, mert azoktól lehetek az, aki most vagyok és lehetek ott, ahol most vagyok. Szeretem az életem. Szeretek élni. S szeretek szeretni is. 

S ahogy a Gabriel García Margueznek tévesen tulajdonított búcsúlevélben írják: 

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám."

Én soha többé nem alakoskodnék. Nem lennék őszintétlen, s mindig felvállalnám az érzéseimet. Azt keresném minden napban, hogy mi okozhat örömet és, hogy kedvezhetek én is a szeretteimnek. Soha többé nem tartanék haragot, mindent kimondanék, kedves és mindig nyílt lennék. Keresném az együtt töltött idő lehetőségét. Rengeteget érintenék. Ölelnék. Szeretnék. Ölelnék és megint csak szeretnék. Nem titkolóznék! Sokat beszélgetnék és szívesen ismerkednék. Meghallgatnék másokat és figyelve mire van igazán szükségük, segítenék nekik. Majd'mindenkinek segítenék. 

Az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életemben. Az őszinte és tiszta emberi kapcsolatok. S az, hogy őszinte lehessek. Vállalva magamat. Megmutatva magamat. Pőrén. Megjátszások nélkül. S hibázva is. Persze. De beismerve azt. S szeretve! Őrülten szeretve! Mert nem tudom meddig szerethetek még. S nem tudhatod Te sem. Nem tudhatjuk mikor kerül ránk a sor. Csak remélhetjük, hogy sokára. S addig pedig élvezhetjük az élet adta, általunk felismert és ki is használt örömöket.  

S hogy meddig? Remélem addig amíg csordultig nem leszek még élményekkel, örömökkel és rengeteg, rengeteg pozitív érzelemmel.

Hogy meddig? Amíg szeretni tudok. Csakis addig.

Egy jó nap

Nagyon jó volt a mai napom. Mivel folyamatosan veszem ki a még járó szabadnapjaimat az Intézetben, ma nem mentem be. Reggel elkísértem egy darabon Simit az iskolába, s mivel Ő biciklivel jár, futva mentem mellette. Jó volt. Újra futok mostanában és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy eltervezem, hogy ma ennyit és ennyit futok és meg is valósítom. Nap, nap után. Amit kitűzök, elérem. Ez pedig óriási önbizalmat ad. Azt gondolom, hogy mindent amit szokásunkká akarunk tenni és nehézséggel jár, így kell elkezdeni. Maradva a futásnál, senki sem a maratonnal kezdi. Én kb.két hete futok újra szinte minden nap és 15 perccel kezdtem. Még mindig nagyon messze van a maratoni 4 óra futási időtartam a jelenlegi 30 percemmel, de haladok. Gyorsabban haladok mint bárki aki el sem kezdte. S gyorsabban haladok a két héttel ezelőtti nulla mozgásomhoz képest is.

Mert két hete történt valami. Egy számomra rendkívül fájó dolog. S érdekes mód, ez már nem a földbe döngölt, hanem daccal és erővel töltött fel. Miután összeszedtem a leesett államat, és sikerült kitörölnöm az engem tetőtől-talpig átjáró döbbenetet, rájöttem, hogy ez nem rólam szól. Ez más döntése volt. Azzal pedig, hogy én megtettem mindent ami mind a szívemből fakadt és az mégis kevésnek, illetve semminek bizonyult, nem számít. Ezzel, hogy én ebben a szituációban mindent elkövettem, kikommunikáltam, letettem magamról a felelősséget. S fura mód ez megerősített. Nem haragszom. Már dac sincs bennem. Csak csinálom ami jól esik. Keresem a jó dolgokat minden nap. Persze néha elszomorodok. De igyekszem azonnal tisztázni magamban, hogy mi az, ami rossz érzéssel tölt el és megoldást találni rá. Ha ez nem megy, mert mondjuk nem az én kezemben vannak a dolgok, azonnal elvonom a figyelmem egy jó érzést okozó gondolattal. S ez a legtöbbször segít. 

A ma is így lett nagyon jó. A reggeli futást követően volt egy tárgyalásom, majd egy barátommal megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk. Mivel azonban Ő az utolsó percben lemondta az ebédet, én viszont már ott voltam ahol találkoznunk kellett volna, egyedül is bementem. Az ebédre várva összefutottam egy régi ismerőssel akivel is, végül együtt fogyasztottuk el az ebédünket. Miközben ettünk, több ismerős is megjelent. Így utólag visszagondolva biztos, hogy játszanak velem. Szlenget használva, valaki tuti szivat. Szépen megfogalmazva, azt gondolom, tesztelik az erőmet és a kitartásomat. Folyamatosan. De élvezem. Komolyan mondom! Minden nehézség valamiféle örömmel tölt el. Mert szeretem a kihívásokat s mert mindennek a jó oldalát nézem. Ennek is. Jó látni bizonyos embereket. Szeretem látni, hogy jól vannak. Nekem ez jó érzést okoz. 

Az ebédpartneremen kívül egy barátnőmmel is találkoztunk, Ők is ott ebédeltek ahol mi. Úgyhogy azonnal meg is egyeztünk abban, hogy délután, náluk folytatjuk. Át is mentem hozzájuk és egy isteni órát töltöttünk együtt. Nagyon jó érzéssel töltött el ez is. Orsi mindig is erősített. Mindig pozitívan beszélt rólam, talán mondhatom, hogy az életemet ismerve, felnézett rám. S ez is boldoggá tesz. Mert ha nem is másnak akarok megfelelni, akkor is sokat számít egy-egy olyan ember véleménye, akit én is nagyra tartok. Ő pedig ilyen. Nagyon sokáig nevelte Ő is egyedül a lányait amellett, hogy igyekezett jó anya lenni, ellátni őket rendesen, s mindemellett elismert szülésznőként is helytállni minden nap. Szóval nagyon jó volt több hónap után újra hallgatni, Ő hogy látja az életem alakulását s visszajelzést kapni annak szerinte is jó irányáról.

Végülis ha belegondolok, az öt évvel ezelőtti változások amik elindultak, mint egy kígyó amelyik önmaga farkába harap, kanyarodott vissza a munkát tekintve. Óriási kört tettem meg az elmúlt években. Olyan dolgokat vittem véghez amikről sosem gondoltam volna, hogy képes lennék rá! De megcsináltam. S erre rendkívül büszke vagyok! A nulláról építettem fel magam újra, sokadszor az elmúlt években. S talán az egész minden azért volt, hogy rájöjjek, hogy igazán erőssé csak egyedül lehet válni. Egyedül kell meg és átélni minden nehézséget. Mert minden ilyen szituációval, megoldott szituációval erősebbé válunk. Egyszerűen ez automatikusan történik. Ez kivételesen nem döntés kérdése. Ahogy küzdünk vagy épp könnyedén oldjuk meg az adott nehézséget, észrevétlenül válunk közben erőssé. S ez nagyon jó. 

Mindemellett az igazsághoz tartozik, hogy a mai nap azért volt nagyon jó, mert hat olyan ismerősömmel is interakcióba kerültem, szinte mindegyikükkel személyesen, akikkel nem találkozom minden nap. És ez nagyon feltöltött! Kinyílt a világ! Jó látni olyan embereket akiket szeretek. Akár többször is egy nap. Ez nagyon pozitív hatással van rám. S ettől lesz jó egy nap.