Azt mondják a régi bölcsek, hogy az Adventi időszak a lecsendesedésről, az önmagunk megtalálásáról szól. Arról, hogy magunkkal elszámolva, letisztítva a lelkünket, méltóképpen tudjuk fogadni Jézus megszületését.
Azt hiszem, hogy én ma reggelre valóban megtaláltam önmagam. Elég régóta vagyok benne egy spirálban. Egy olyan élethelyzetben, amiben nagyon sokan vannak, vagy voltak már. Hihetetlenül jó érzés volt arra rádöbbenni ma reggel, hogy nem akarom, hogy mindenki szeressen. Nem kell. S akármilyen szeretet sem kell. Mert én értékes vagyok. Nem kell "beérnem" akármivel. Nem kellenek morzsák, mikor én terített asztalra vagyok érdemes.
Nagyon nagy dolog felvállalnom azt, hogy hosszú idő óta egy szeretői kapcsolatban éltem. Ezt én titkoltam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy nem kellek eléggé. Hogy valaki mellett vagyok, úgy hogy közben minden vágyam az, hogy ne más mellett legyek, hanem én legyek az első. Engem szeressen jobban. Velem akarjon lenni. Ez alatt a hosszú időszak alatt iszonyatosan sokat veszítettem. Minden szempontból. A hozzám igazán közel álló személyek természetesen tudtak e kapcsolatomról és nem ítéltek el. Megtettem ezt én magamtól is.
De szerettem, olyan nagyon és mélyen szerettem, hogy azt gondoltam, hogy ez majd másképpen lesz. Nem törődtem semmivel. Mert mivel is kellett volna... Oda ahova egy harmadik beférkőzhet, az nem jó kapcsolat. Nem a harmadikkal van a hiba, hanem azzal aki beengedi Őt. Persze könnyebb szidni a szeretőt, mint felvállalni azt, hogy igen, valami elromlott közöttünk és ez az oka annak, hogy a harmadik beléphetett. Ez nem egyik pillanatról a másikra történik. Ez egy hosszú folyamat eredménye mindig. Csak ezt nem akarjuk észrevenni, s mikor kiderül a viszony, akkor pedig könnyebb a "csábítót" hibáztatni, mint belátni, hogy ebben és abban hibáztunk. Hogy a gyerekek mellett nem jutott a Férfi-Női szerepekre idő. Hogy az évek múlásával, az érzéseink is megkoptak. Hogy az is lehet, hogy egyszerűen elmúlt a szerelem, s szeretet és megbecsülés sem maradt utána, s csak a gyerekek, akiket társadalmi-, és neveltetési elvárások alapján "családban" kell felnevelni, tartanak össze, hogy a gyerekkorból hozott minták miatt kell a családot egyben tartani. S általános jelenség és nagyon szomorú az is, hogy a jelenlegi igen nagy mértékű eladósodottság miatt könnyebb együtt maradni és a biztonságot jelentő szeretetlenségben, boldogtalanságban benne maradni, mint nagy levegőt venni és kilépni egy új, az ismeretlenség miatt rémisztő életbe.
Én azt gondolom, hogyha őszinte vagyok magammal, ha be merem vallani magamnak, hogy boldogtalan vagyok, hogy nem elégít ki sem testi sem lelki szinten ez a kapcsolat, ha nem másoknak akarok megfelelni, akkor nincs más választásom, mint ezerrel igyekezni rendbe tenni a kapcsolatot, vagy ha ennek már semmi értelme, kilépni abból. Rendbetenni persze csak úgy lehet, ha van még legalább egy kis alap amin meg lehet vetni a lábunkat. Mindkettőnknek. Mert az egyikünk akarata, igyekezete bizony nem elég. Alap kell amire lehet építeni. Ha ez megvan, akkor meg kell tenni. S nem a gyerekek miatt. Mert Ők felnőnek és kirepülnek és akkor ott áll az ember egy idegen mellett, elszálltak az évek és nem érti miért is maradt. Üres volt, s még üresebb lesz az élet, mert már nincs egy állandó impulzus a gyerekek által, akik fenntartották a "Családot".
S a gyerekek elmennek. Már a tízes éveik közepétől leszakadnak a szüleikről és a barátaikkal alakítanak ki szoros kapcsolatot, majd pár év és el is költöznek, s ott marad sok pár, befásulva, egymást nem ismerve, idegenül. De biztonságban... (?!)... az ismertben. Jó ez? Jó. Sokaknak jó. S aztán öregen, egymást marva és szívük mélyén gyűlölve halnak meg úgy, hogy nem ismerték meg az igazi életet. Azt amit élhettek volna, ha elég bátrak lettek volna meghozni a döntést, felvállalni a konfliktusokat és kilépni egy meghalt kapcsolatból.
Rengetegen élnek így. Talán mondhatni, hogy a többség. Mert ezt látták a szüleiktől. Mert gyávák kiállni magukért és azt mondani, hogy szeretem magam annyira és vagyok annyira őszinte magamhoz, hogy nem élek hazugságban. Ez persze a nehezebb út. Szembesülsz a kirekesztettséggel. Szembesülsz azzal, hogy a "barátok" elfordulnak tőled, mert Te megtetted amihez Ők gyávák voltak. Szembesülsz esetleg az anyagi nehézségekkel. Szembesülsz az elítéléssel. De mondja meg nekem valaki...miért jobb az, ha egybe marad a "Család" és közben szerető van? Mennyivel jobb az, hogy megjátsszák a boldog párt, kifelé mutatják a tökéletest, mások feje felett nagy hanggal törnek pálcát, miközben szívük mélyén zokognak és sosem boldogok? Mert mindig másfelé járnak a gondolataik. Otthon vannak a férjükkel, feleségükkel és közben a szeretőre gondolnak. Hogy nem baj, hogy ilyen rossz, nem baj hogy ez meg az van. Majd X-szel, meg Y-nal az a pár óra jó lesz. Abból töltekeznek amit a házasságból kiugorva pár órában megszereznek. Mennyire nem méltó élet ez! Nem méltó saját maguk és a házastársuk irányába sem. Hazugság övez mindent. Hazudnak a "párjuknak", s hazudnak maguknak is. Önmaguknak leginkább. Mert gyávák. Vagy éppen nincs önbecsülésük. Sok párt láttam, ahol sportszerűen építik le egymás önbizalmát. Pont azért, hogy a másiknak mégcsak eszébe se jusson, hogy Ő egyedül, a "párja" nélkül is megállná a helyét. Hogy egyáltalán kellhet másnak. Hallottam olyat, hogy: Hagyjál már! Hol kellenél Te neki...- s közben szeretők voltak azzal, akivel szemben a feleség lehúzta a férjet... Hát van mikor visszanyal a fagyi.... De nagyon sokan azért is vannak benne egy kapcsolatban, mert nem hisznek magukban. Azt gondolják, hogy ez a meglévő szar kapcsolat is jobb mint egy bizonytalan, új. Ez megvan, van x gyerek, a párom sem lesz fiatalabb, esetleg vannak már különböző testi hibái, na Ő biztos nem fog kelleni másnak, Ő nem fog engem elhagyni. Be vagyok biztosítva.... Csak mire? Megvan a háttér igen. És? Ez boldoggá tesz? Ez elég? Nem. Mert akkor nem lennének szeretői viszonyok...
Az pedig van. Nagyon sok van. Szinte nem látok olyan kapcsolatot ahol ne ez lenne. Ennek a korszaknak ez a rákfenéje! Ezerrel hajszolják az emberek a boldogságot. De egyszerűen míg nem vállalják fel önmagukat, nem találják meg azt. A vásárlásban, a tárgyi dolgok megszerzésében kívánják megtalálni azt a csöppnyi jót ami ideig-óráig boldoggá teszi őket. Elhitették velünk, hogyha új autónk lesz, ha fél falat elfoglaló tévénk, ha csak márkás ruháink, akkor vagyunk valakik! Az számít hogy mennyi pénzünk van. Hogy mit tudunk megvenni. Sokaknak, iszonyatosan sokaknak a boldogság akkor következik be mikor pénztárnál fizetnek. Attól érzi magát végre valakinek, ha volt mit akkor abban a pillanatban elkölteni. Attól valaki, hogy mindig új ruhákban jelenik meg. Ha minden márkás rajta. Mert meztelenül...az ismert márkák nélkül Ő nem találja Önmagát. Ő senki. Egy szar ember. Attól lesz valaki ami rajta van. Ami a zsebében csörög. S pont ezért. Mert nem becsüli önmagát annyira, hogy kiálljon magáért. Hogy azt mondja, hogy ez nem jó! Nem jó ahogy élünk. Javítsuk meg, vagy zárjuk le és adjunk esélyt a boldogságra. De nem. Mert ez fáj. Ez rövid távon óriási fájdalom. Hosszú távon jobb, de manapság az azonnali öröm kell. Most! Rögtön! Nem nézünk hosszú távot. Én most akarok boldog lenni! Most kell minden. MOST! S mennyivel könnyebb órákat eltölteni a Tescóban nézelődve, kikapcsolni az agyat és venni ezt azt, meg átaludni napokat, mint hazamenni és azt mondani, hogy ez nem jó! Nem jó mert én közben másra vágyom. Ez pótcselekvés! Nem ettől akarom jól érezni magam!
Én ezt pontosan tudom. Átérzem. Én is ilyen voltam. Épp ezért nem ítélkezek. Mindenki maga dönt. Maga dönti el, hogy kifogásokat gyárt és azokra hivatkozva él egyik szerepben az egyik percben, s másikban a másikban, vagy tesz valamit.
Az emberi kapcsolatok az amik miatt itt vagyunk. A szeretet. De nem a mutatott, hanem a valódi. A valóban megélt szeretet miatt.
Én ezért vagyok. Ezért masszírozok. Átmegy masszázs közben, hogy érzéssel csinálod e, vagy csak gyúrsz lélek nélkül.
Szerető voltam. Hosszú ideig morzsákon tengődtem, mert nem szerettem magam és nem hittem el, hogy másként is lehet. Pedig lehet. Csak másként lehet!
Én azt tudom, hogy nem kell hogy szeressenek. Nem kell hogy akárhogyan szeressenek. Hogy mindenki szeressen. Ha szeretnek, szeressenek úgy, ahogy én szeretek. Mélyen és tisztán. Őszintén. Nem alkuszom meg többé. Nem leszek szerető.
Én nem élek tovább olyan kapcsolatban ami nem méltó hozzám. Ahol nem becsülnek vagy értékelnek annyira, hogy ne akarjanak minden percet velem tölteni. Ahol csak egy nem szeretet feleség mellé kellek. Én nem játszom tovább. :)
S hogy miért most és miért írtam ezt le egyáltalán? Mert leértem a "medence aljára". Szeretnék újra elrugaszkodva kitörni a víz alól. Tiszta levegőt venni és úszni . A víz felszínén úszni és... nem fuldoklani.
S mi az úszás? Szeretet. Szeretni akarok. Csak szeretni. S szeretve lenni. Mert nekem ez az ÉLET.
