Gofri vanília öntettel

Ma reggel hosszú idő óta először, nyolc órakor keltem fel. Akkor is azért, mert Simi felébresztett... ;))) Elkészítettem a reggelit, majd a maradék lefagyasztott pörköltet elő véve, zöldségekkel és zabpehellyel -galuskaként- feltúrbózva, levest készítettem belőle. 

Mivel holnap félmaraton és vagy be vagyok ijedve de nagyon, vagy ólmos fáradtságot érzek, amit nem tudom mitől, mert ma három napja, hogy nem futottam, se sokat se keveset. Arra gondoltam, hogy az ebédig hátralévő időben szégyen ide, szégyen oda, visszabújok az ágyba. Jól el is helyezkedtem, gyerekek játszottak, éppen kezdtem jól érezni magam, mikor hallottam, hogy csöngetnek... Remek volt. Annyira örültem! 

Egy idős bácsika volt, aki könyveket árult. Első felindulásomban, kedvesen! de visszautasítottam a lehetőséget. Elköszöntem tőle, tájékoztattam Somát mi történt, mert neki mindig mindenről tudnia kell, majd visszabújtam az ágyba és becsuktam a szemem. Ééééés... És megjelent a Bácsika előttem szomorúan, letörten és éhesen, hiszen ebből a pénzből vett volna ételt magának... Sóhajtottam egy nagyot, kiszálltam az ágyból, felkaptam egy rövidgatyót és kiszaladtam, a Bácsi után. Két házzal volt feljebb, épp küldték el. 

Vettem tőle két könyvet és egy újságot. Ezek hiányoztak már igazán csak a gyűjteményünkből, -hallom Bélám szavait. ;) De olyan jó adni! S kapni. Ahogy belenéztem az Öregúr szemébe, mintha egy látomásokkal teli kútba tekintettem volna! Olyan mély volt és tartalommal bíró...! Papámra emlékeztető. Már ezért megérte! Azt éreztem, hogy valahogy két különálló személy vagyunk, sosem ismertem, legalább egy emberöltő választ el bennünket egymástól és mégis, mégis van valami ami összeköt... Misztikus, spirituális? Természetes. Jó volt a szemébe nézni. Közhelyesnek hangzik, oly elcsépelt már, hogy a szem a lélek tükre, de mégis így van. Tudom magamról is, aki aztán igyekszik mostanában rejtegetni a pillanatnyi hangulatváltozásait, hogyha takarni akarok valamit, a tekintetem kapom el, vagy sütöm le először. Felügyelhetjük a mimikánkat, a hangunkat, a testbeszédünket, de a szemünk rebbenését nehéz... Imádom a szemeket! Többet mondanak néha minden szónál. Egyből látszik belőlük mindaz ami valóság! A szem nem hazudik.

Kérdés, hogy miért csak a szem őszinte. Miért nem lehet az érzéseket felvállalni? Miért nem merjük nyíltan kimondani ami jó, vagy ami fáj? Szocializáció? Ez jó így vajon? Nem jó. Annyi elfojtott érzés okozott már galibát. Persze, nem lehet, hogy ősember módjára, ha meglátunk egy nekünk tetsző férfiút, azt a khm... hajánál fogva bevonszoljuk a szobánkba, vagy ezt közöljük is vele, persze vannak határok. Ha jobban belegondolok, Bélám sem nagyon díjazná... Mondjuk, valószínűleg én sem a Hölgy szemét nézegetném, ha a hálónkban találnék rá, vagy a Férjem éppen mellettem ecsetelné a Hölgynek az érzéseket amiket kiváltott belőle... ;))))) Nem erre gondolok.

De sokkal jobban értenénk egymást. Minek kellenek a tiszteletkörök, a mellébeszélések és a játszmák... Nem jók. Annyi mindent nem mondunk ki! Annyi mindent hallgatunk el. S miért? A büszkeség, a tartás? Mit számítanak ezek, ha elveszted azt akinek mondtad volna ezeket és soha többé ebben az életben nincs rá lehetőséged, hogy megoszd vele, hogy elmondd neki, hogy tudja... Mit veszíthetsz? Semmit.

Éppen ezért jó még a kisebb gyerekek társaságában lenni, akik ha valamit nem értenek, vagy éppen látnak rajtad, rajtam valamit, rákérdeznek, beszélnek róla. 

Persze vannak akikkel lehet őszintének lenni, felvállalva mindent és vannak akikkel nem. Van aki közelebb áll hozzánk, és van aki nem. 

Jó esetben a Család ilyen. Bár néha azt érzem, hogy a legbonyolultabb emberi társulás a Család! Segítség!Hol a kijárat?!  ;))

Ma is. Hárman vannak, háromféle habitussal, kívánsággal, véleménnyel.... Az, hogy összehozzam, hogy mindig mindenkinek jó legyen az étel, nem létezik. Valaki mindig elégedetlen. ;))) S milyen érdekes, de pont a saját, vér szerinti gyerekem a fő elégedetlenke. Sokszor a nagyok szólnak rá, hogy hagyja abba. 

Ma palacsinta volt kiírva, de disznó módon, a holnapi napra hivatkozva kicseréltem gofrira a palijukat. Darált mandula, tojásfehérjével amit Anna bébi vert habbá, a tojások sárgájával és édesítővel kikeverve, egy kis kókuszzsírral összekeverve ment a palacsinta sütőre. Egy pár perc alatt megsülnek, akárcsak a palacsinta, csak vastagabbak így rövidebb ideig tartott az elkészítésük. Úgy is, hogy közben sűrített tejből, vaníliából és cukorhelyettesítőből valamint keményítőből pudingot csináltam. 

Megint kinek ízlett? ;))) Anna és Matyi két-két adagot, míg Simi két villányit fogyasztott el.... Nagyon ízlett a nagyoknak és nekem is. Nagyon jók ezek a mandulás sütik, jó az ízük, és laktatnak erősen. Siminek pedig van lehetősége megosztani velünk, hogy mit érez... 

Ez az élet szerintem az érzések megéléséről és az általuk való tapasztalatszerzésről, fejlődésről szól. Ha csigaházba bújunk és rejtegetjük valódi önön valónkat, nagyon sok jó és igen, rossz dologtól maradunk távol. De ez nem biztos, hogy jó... Mire fogunk visszaemlékezni mielőtt elmennénk? Milyen élmények, milyen tapasztalatok birtokában leszünk? Én meg akarok mindent élni, nagyon! Még ha fáj is.... És bizony néha fáj. De ez azt jelenti, hogy élek!

Élvezni fogom a holnapi napot is nagyon! Az elejét, mikor még visz a lendület s a végét is mikor már csak a becsvágy és a siker fog hajtani...

És a Családom, akik a célban várnak...!!!