Ezek a nehézségek amikkel most találkozom, igazán elgondolkodtatnak. Úgy érzem, hogy valamelyest elvesztettem egy részemet, s mindeközben nyertem is egy újat... Azt gondolom magamról, hogy mindig is igyekeztem segíteni másokon. De mily könnyű úgy adni, hogy van miből... Hogy nem számít, csak úgy odaadja az ember és nem is érzi a súlyát annak amit ad. Hát most kissé nehezebb...de még így is lehet. Azt gondolom, hogy sosem lehetünk olyan szegények, annyira nélkülözők, hogy ne adhassunk. S most ne emlegessük az Adás kapcsán a Karácsonyt, mert nem csak december második felétől kell jónak lenni januárig, hanem egész évben.
A nehézségek mellett nagyon sok jó és mélyen, nagyon mélyen megérintően szép dologgal is találkoztam. Igazából ezek azok a kis történetek amik megérintettek illetve, ezek a kis események azok amik olyan mély tartalommal bírnak számomra, hogy muszáj megosztanom őket! Tapasztalás. Talán ez a jó szó. Akár megélve, akár csak mesélés útján átélve, de bizony úgy is csodálattal tölt el az az emberi hozzáállás, amiket itt láttam, és hallottam. Igaz Emberi hozzáállás.
Nemrégen csajszi mivoltom és egy hozzám közelálló személynek köszönhetően, aki nagyon mélyen megbántott, eléggé kiborultam. Ezen sírást követően sétáltam hazafelé, amikor is megállított -volna- egy fiatalember, ha éppen nem arra gondolok, hogy Úristen! mit akar Ő még tőlem, mikor majd'megszakad a szívem. Nagyon nem vagyok rá büszke, de ahogy már láttam, hogy hozzám akar szólni, meg sem várva a mondandóját, odaszóltam, hogy: Most nem! Köszönöm. -és mindenféle megtorpanás nélkül haladtam tovább... Szégyellem bevallani, de így van. Érzéketlen voltam és a legkisebb tiszteletet sem tanúsítottam iránta. Borzalmasan önző cselekedet volt ez tőlem! Ahogy sétáltam tovább kezdtem magam rosszul érezni. Mert mi van, ha én vagyok ennek a Fiatalembernek az utolsó szalmaszál? Ha épp valami butaságra készül és még egy utolsó próbálkozást tesz és én, aki a saját fájdalmával van eltelve, emberszámba sem veszem és megyek tovább... Visszafordultam és szerencsére még ugyanott találtam. Elnézést kértem és megkérdeztem tőle, hogy mit szeretett volna mondani. Hát szegénykém éhes volt. Nem pénzt kért. Csak, hogy vegyek neki ennivalót, mert hajléktalanszállón lakik, nincsen pénze és nagyon éhes... Úristen! Hol van az én gondom ehhez??? Sehol! Azonnal eltörpült minden bajom és megkértem menjünk át a pékségbe ahol választani tud a pékáruk közül. Annyira fantasztikus volt a tekintete, ahogy a péksütemények után rám nézett... sosem feledem el!
Nagyon remélem, hogy csak én vagyok ilyen érzéketlen, aki mindenféle pozitív, tiszteletteljes reakció nélkül továbbsétál egy hozzászóló ember mellett... Soha többet nem teszem meg! Soha.
Hasonló a másik történet is ami ugyancsak városunkban történt meg és aminek Barátnőm volt a tanúja, szereplője. Nagyon büszke vagyok rá! Nagyon!!! A fő utunkon lévő sarki kávézóval szembeni gyógyszertárban állt sorba. Az Ő sorának elején egy öreg nénikét "szolgáltak ki" éppen. Sajnos a néninél nem volt elég pénz a gyógyszerre, így a gyógyszerész jó hangosan, hogy biztosan mindenki hallja, arrébb tessékelte a nénit, hogy úgysincs elég pénze a gyógyszerre... A sorban mindenki némán állt. Sem azt nem tették szóvá, hogy alázhat így meg egy idős Hölgyet, sem a hiányzó pár száz forintot nem ajánlotta fel senki a néninek. Persze lehet, hogy mindannyian épp csak annyi pénzt vittek magukkal ami az ott vásárolni kívánt gyógyszerekre kellett. Természetesen ez is előfordulhat. De az is lehet, hogy nem...
Nénike leült az ablak mellett lévő kisasztalhoz és elkezdte rakosgatni az apróit, hátha fialt az a pénz és csak összejön a gyógyszerre. A kedvesnek és emberségesnek csöppet sem nevezhető Patikus ezt sem állhatta meg szó nélkül, hisz az az asztal nem pénzszámoláshoz lett odatéve... Őszintén kívánom neki, hogy soha, soha ne kelljen átélnie majd ilyen fokú embertelenséget, mert biztos fájna neki is... Ezután lépett oda az én Barátnőm és adta oda a néninek a hiányzó összeget. A nénike természetesen nem akarta elfogadni, nem is igazán értette miért segít Csajszikám neki... De segített!!! S ez annyira jó!
Most tényleg... három-négyszáz forint számít? Ennyire számít? Annyira hogy némák maradunk és inkább kilépve a gyógyszertárból megrázzuk a fejünket, hogy elszálljon belőle az esetleges lelkifurdalás és továbblépünk? Miért? Miért? Miért válunk egyre érzelemmentesebbé? Miért nem figyelünk egymásra? Ki segít majd nekünk? Ki segít majd nekünk ha kissé kisiklik életünk vonata? Mert simán leugorhat a sínről egy kanyarban... Mit tanítunk a gyerekeinknek? Nem elég mondani. Tenni kell. A szó semmilyen életterületen a cselekvés nyomába sem érhet! Ha nem mutatunk példát és nem várjuk el mint alapvető emberi gesztust, azt hogy segítsük a rászorulót milyen felnőttek lesznek belőlük... Olyanok mint most többségünk? Mert sok a munka, sok a gond? S emiatt elfelejtünk Embernek maradni? Ezek csak kifogások! Kényelmi megoldások. Észre kell venni, hogy mindig lesznek nálunk rosszabb sorban lévő emberek. Olyanok akiknek nincs otthonuk. Nincs meleg ruhájuk. Étel a gyomrukban.... Nem jut nekik kedves szó. Mosoly... Éheznek. Éhezik a jó szót, a kedves gesztust és azt hogy egyenrangúnak kezeljék őket. S nem csak Karácsony közeledtével, hiszen mi sem csak a Szeretet ünnepének környékén vágyjuk az érintést és azt, hogy szeressenek, jók legyenek hozzánk.
Én mindig segítettem azokat akiknek szükségük volt rá. Most majd'nem elbuktam. Mert nem teli pénztárcából tudok adni. De talán nem többet ér ez így? Átérezve a sorsukat, azt hogy mi az az Érték..., mi az ami tényleg fontos. Hálás vagyok, hogy ezt megélhettem és hálás vagyok, hogy olyan Barátaim és Ismerőseim vannak akik nem hunyják be a szemüket egy-egy nélkülöző ember láttán. Köszönöm!
