A döntés

Mikor fiatal lány voltam, nagyon nehezen hoztam döntést. Mindig a következményektől féltem. Attól, hogy rosszabb helyzetbe kerülök, mint amiben vagyok, vagy éppen olyan hozadéka lesz a döntéseimnek ami miatt konfliktusba kerülök. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de ez az életem folyamán aztán megváltozott. Most már gyorsan és határozottan döntök. Nem számít a következmény. Persze igyekszem átgondolni, de nem halogatok semmit. Sokkal jobb egy biztos lépést követően a következményeket számba venni, mint azon rágni magam, hogy "mi lett volna, ha!?"

Valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább a biztos rossz, mint a bizonytalanság. Oh, azt nagyon nem bírom. Nem tesz jót nekem ha azon rágom magam, hogy mi van ezzel, mi van azzal, vagy éppen mi lesz akkor ha.... Nem. Döntök és azonnal megkönnyebbülök. Nekem egyszerűbb így. S annak ellenére, hogy régen mennyire nem szerettem dönteni, most már kifejezetten szeretem az ilyen helyzeteket. Nem hezitálok, lépek. Azt érzem ezáltal, hogy én irányítok. S ez nagyszerű érzés!

Ahogy az is a túl sokáig történő hezitálás ellen van, hogyha döntünk, lehetőségünk van jobb helyzetbe kerülni. Mert majd'nem mindig van olyan út amire ha rálépünk, szinte biztos hogy jó irányba visz el. S egyébként pedig szeretem az újdonságot. Nagyon szeretem a változatosságot is. Az életben ez az egyik legjobb dolog. Az, hogy effektív ritkán lehet ráunni a dolgokra. Mert minden változik. S mindig ott az új. S én azt imádom! Ezt mondjuk sokszor a Vízöntők sajátosságának is mondják, de ha így van, igaz. Néha kicsit olyan mintha társasjátékoznánk. Osztják a lapokat, jönnek az akadályok és élni kell velük, venni kell őket. S mint a játékban is, veheted véresen komolyan, de élvezheted is. Van mikor kiütnek. Igen. Van mikor kényszer pihenőben van részed. De ha részt akarsz venni a játékban, a szabályoknak megfelelően persze, egyszer csak úgyis lehetőséged adódik majd  visszalépni a pályára. Csak figyelni kell. 

Persze olyan is van, hogy "rossz" döntést hozunk. Vagy nem? Van-e egyáltalán jó és rosssz döntés? Vajon mennyire lehet eleve elrendeltetés? S ha van eleve elrendeltetés, vagy megírt sorsunk, bejárandó utunk, nem minden döntés a célba visz-e, csak más-más úton...? 

Nagyon sok teória van az élettel és halállal kapcsolatban. Az ami jelenleg a legközelebb áll hozzám, az az, hogy tapasztalnunk kell. Azért vagyunk itt. Hozunk nagyon sok döntést, ami se nem jó, se nem rossz. Egyszerűen csak döntés. S mint ilyen, következménnyel jár, ami a tapasztalás. Na ez már lehet bármelyik. Ha jó, jó! Ha nem....hát nem. Lehet továbblépni. Le kell vonni a konzekvenciákat és igyekezni a jövőben elkerülni ugyanezt a rossz következményt. Mert tényleg mi van ha hibázunk?! Mi van ha ezerszer plusz kétszer elesünk??? Semmi. Semmi! Maximum megtapasztaljuk, hogyan nem lehet valamit elérni, megcsinálni stb. És? Legközelebb más döntést kell hozni. Más irányba kell indulni. Ennyi.

Közhelynek hat, de tényleg semmi mást nem bánok mint azt, amit nem lépek meg. Keretek között persze, mint pl., hogy betartom a törvényeket, másnak nem okozok tudatosan fájdalmat, szem előtt tartom a karmát,- bármit megléphetek. Bármit. Mert ha szívből jön valami nem szégyellem. Megtanultam, hogy nagy erősségem a szívem. Tudok nagyon jó lenni másokhoz. S most már magamhoz is. És tudok nagyon szeretni is. Régebben csak másokat tudtam, ma már önmagam is tudom. Ehhez viszont elengedhetetlen volt az őszinteség. Első sorban magamhoz. S az elfogadás. Mert sok olyan lépésem volt ami balgaság volt. Sokszor a megfelelési kényszer hajtott. Sokszor a befolyásolás. De leszögezem, hogy a felelősség mindvégig az enyém volt. Én tettem és én hagytam úgy alakulni a dolgokat, ahogy. Sosem a másik a hibás a mi életünkben. Csakis mi. Mert a végső döntést minden esetben mi hozzuk meg. Akár azzal, hogy nem hozunk döntést. Vagy átengedjük másnak a döntést. Ez is egy döntés.

Pontosan ezért már nem akarok megfelelni. Már nem hallgatok bárkire. Pontosan tudom, hogy mi tesz boldoggá és hova tartok. Nem adok más véleményére és nem engedem, hogy esetlegesen bármiféle -számomra rossz szándékkal megvezessenek. Mert egyébként is mit számít, hogy ki, mit mond? De tényleg?! Hát Ő éli meg az én érzéseimet? Az a másik viseli a lépéseim következményeit? Arról nem is beszélve, hogy ma ez, holnap meg az mond, egymásnak homlokegyenest mást. Nem. Nem kell megfelelni csak saját magamnak. Mert magamat kell először is boldoggá és kiegyensúlyozottá tennem. Nem mást. S ez is egyébként egy óriási könnyebbség. Kedves vagyok, persze. Udvarias is. De csak egy határig. Amíg nekem is jó. Amíg a másik is figyel rám és megadja ugyanezt. Mert ennek így kell lennie. Ki kell egyenlítenie egymást a kapcsolatoknak. Az nem jó ha csak én szeretek. Az nem jó, ha csak a másik ad. Jó szót, figyelmet, pénzt, bármit. Nem. Egy kapcsolat akkor jó, csak akkor jó, ha folyamatos az adok-kapok. Bármiféle játék is csak így élvezhető... Számít a dinamika. Az, hogy mindkét oldalról legyen pl.ütés. Ha teszem azt a teniszre gondolunk, elég egysíkú játék lenne az ahol mindig csak az egyik üt, a másik pedig mindig csak nézi... Ez így elég vérszegény lenne, amellett hogy uncsivá is válna elég hamar. 

Élvezni akarom az életet! Játszani! És mindent, mindent meglépni ami lehetőségként felmerül. Semmi olyan nem lesz az életem végén, amit meg akartam volna tenni, de nem mertem, mert féltem mások véleményétől. Nem, nem! Csak csupa pipa. Ezt is, meg ezt is, meg ezt is.... Mindent megtettem, mindent elértem amit csak akartam! S,hogy miért? Csakis azért mert volt bátorságom, s mert szerettem és élveztem a döntések nyújtotta lehetőségeket! S mert éltem is velük. Csakis ezért.

 

Lacimnak

Ez egy nyílt levél lesz a Fiamhoz. Őt Lacinak hívják  és 51 éves lesz idén novemberben. Másfél éve ismerem, mióta az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthonban dolgozom Mentálhigiénés munkatársként. Mivel úgy hozta a sors, hogy visszatérhetek a régi munkámhoz, ami több kihívást, ezáltal több sikerélményt és elismerést adhat, felmondtam. Laciról tudni kell hogy talán 11 éves volt amikor Intézetbe került. Hányatott gyermekkora volt, ami ahhoz vezetett hogy tolószékbe került és enyhén értelmi fogyatékos is lett. Nem tudom, hogyha egészséges maradt volna, s teljes életet él, ekkora szíve lett-e volna akkor is. Ő nagyon, nagyon tud szeretni. Nagyon. Ami szinte csoda, tekintve a gyermekkorát, s hogy egy ilyen intézetben, ahol Ő is él, mennyire jönnek-mennek a dolgozók. Ahogy én is... Hiába volt róla szó és mondtam mindig, hogy hosszú távra tervezek, eljött az idő mikor azt éreztem, hogy lépnem kell.

Mikor elmondtam neki a döntésemet, megértette az indokokat amik a váltáshoz vezettek. Ennek ellenére nagyon szenved. Nem akarja mutatni, de látom rajta, hogy rossz neki. Tudja, hogy nem örökre válunk el, de ugye nem leszek már benne a mindennapjaiban, nem leszünk napi fizikai kapcsolatban sem és ha Te is szerettél már valakit, tudod, hogy ez mennyire tud fájni.

Egyik nap mikor épp mélyen volt, annyit mondott csak mielőtt elgurult volna az elektromos székével, hogy: Na ezért nem szabad senkit megszeretni! -Ez bizony nagyot ütött. Mert valahol igaza volt. Megszeretett. Megszerettettem magam és mikor már mélyen kötődik hozzám, elmegyek. Ráadásul saját akaratomból, ha az Ő szemszögéből nézzük, elhagyom. S emiatt nagyon rosszul érzem magam. De bizonyos fokig önzőnek kell lennem. Nem fogok belemenni miért döntöttem még a fentieken kívül így, nem akarok magyarázkodni sem, a végeredményen úgysem változtat. S amúgy sem erről akarom, hogy szóljon ez a levél. 

2017.július 3.

Laci. Én azt gondolom, hogy tévedsz! Sosem kár megszeretnünk senkit! Ez a legjobb dolog ami ebben az életben történhet! Még úgy is, hogy tudjuk, hogy egyszer vége szakad. Mert vége szakad. A legrosszabb esetben meghal az egyik fél. Ez nálunk szerencsére nem áll fent. A kevésbé rossz esetben pedig elválnak útjaink. De akkor sem volt kár! Elmondhatjuk mind a ketten, hogy volt másfél évünk, amikor szerettek és szerettünk. Amúgy pedig nem az idő számít. Ez lehetne akár öt és fél év is. Nem a idő-, hanem az érzelmi tartam számít. Az, hogy mennyire szerettél engem. S mennyire szerettelek én is Téged. S látod, ahogy én, úgy Te is biztos lehetsz benne, hogy igaz szeretett volt közöttünk. Ahogy van most is.

Sosem szabad az érzésekkel fukarkodni. Azzal hogy szeretünk, mi gazdagodunk a leginkább. Lehet ez baráti, mint a miénk, rokoni, vagy akár szerelmi kapcsolat is. Nem számít. Csak az számít amit akkor érzel mikor szeretsz. Az valami Isteni érzés, és rendkívül gazdaggá teszi az életedet. Emellett ez egy olyan dolog is, amit soha, soha nem veszíthetsz már el! Ez volt és van és lesz is mindig. Mert egyszer már volt benned. S mint ilyet, csak elő kell hívnod! Bármikor mikor hiányzom, gondolj rám! Bizonyos vagyok benne száz százalékig, hogyha szeretünk valakit és ezzel az érzéssel a szívünkben Rá gondolunk, Ő azt megérzi. Megérzi és ha csak egy pillanatra is, de összekapcsolódunk. Ugye nekünk jó, mert bármikor hívhatjuk egymást. Bármikor beszélhetünk majd telefonon illetve ahogy időm engedi, bármikor találkozhatunk is majd. Nem veszítjük el egymást teljesen. A kapcsolat ami közöttünk kialakult, már örökre összeköt bennünket. Barátok vagyunk. Édesanyád helyett anyukád vagyok. Ami csak volt, az ottani dolgozói státuszom. Az már nem leszek. De ez nem is baj... 

A lényeg megmarad. Ahogy minden érzelem gazdag kapcsolat is, bárhogy is lett vége. 

Tudod hogy képzeld el? Képzeld el, hogy mint egy láthatatlan fénysugár tör elő a szívemből az érzés, mikor olyanra gondolok akit szeretek és aki hiányzik. S ez a fénysugár elkezd nyúlni, nyúlni és bármekkora téren keresztül is, de eljut ahhoz akit szeretek és összeköt vele. Nincsenek akadályok amik megállíthatnák. Nem számít ezer kilométer. Nem számítanak falak. Nem számít, hogy éppen hol van és mit csinál. Nincs egó, csak a Lélek van. A bensőnk, az esszenciánk. A fény pedig utat tör magának és eljut ahhoz akit szeretek. S ezt érezni lehet.... Lehet csak eszedbe fogok jutni. Lehet csak az arcom kerül eléd. Vagy egy illatot sodor feléd a szél ami eszedbe juttat.. Lényegtelen. Én ott leszek és tudni fogod, hogy Rád gondolok. 

Úgyhogy kérlek gondold át ezt hogy kár volt-e vagy sem, hogy megszerettél. Hidd el...voltak nekem is ilyen érzéseim mással kapcsolatban. De akármennyire is csúfosan ért véget vagy sem, nem bánok egy percet sem. Mert szerettem. Őszintén. Még ha volt is olyan, hogy hiába. Vagy viszonzatlanul. Nem számít. Komolyan mondom. Nem veszítettem azzal, hogy szerettem. Azzal sosem veszítünk! Épp ezért nem bánom sem most, sem a jövőben!

Pont ezért kérlek, hogy szeress tovább! Szeresd aki utánam jön! Szeresd akit csak lehet! Mert Te fogod jól érezni magad tőle és elsődlegesen ennek kell számítania. Jól kell érezned magad! Tudnom kell, hogy jól vagy! Ez mindig fontos, ha szeretek! S leginkább azért is, mert ezért vagyunk itt ezen a földön. Bőven kijutott már neked is a nehézségekből. Légy okos és amin tudsz, változtass. Tudod mennyiszer mondtam! A gondolataid ilyenek. S a gondolatok vezetnek az érzésekhez is. Épp ezért válogasd meg őket! Csak a jóra gondolj. S szeress. Amikor én rottyon vagyok, elkezdek arra gondolni aki miatt esetlegesen rosszul érzem magam, aki hiányzik és elkezdem  tudatosan érezni, hogy mennyire szeretem.  S hidd el! Jó érzéssel tölt el! 

Úgyhogy szeress! Szeress engem és szeresd azt, akit csak lehet! Mert ezért élünk. Nekem, az anyukádnak elhiheted. S hidd is el. Szeretlek! 

Mi az érték mérték?

Mitől függ, hogy mennyit érek? Mitől függ, hogy mennyit érsz? Attól, hogy hány gyerekünk van? Hogy mennyit keresünk? Hány ismerősünk van a facebookon? Hányan lájkolják a megosztásainkat? Vagy éppen attól, hogy mások mit gondolnak rólunk? 

Mi van ha épp egy gyermeket sem vállaltunk? Attól már "rosszak" vagyunk? Vagy ha épp keveset keresünk? Mi számít egyáltalán kevésnek, s mi soknak? Van aki milliókat keres , de kifolyik a kezéből a pénz és épp ezért állandóan űzi-hajtja a bevételt, s nem elégedett. De olyan is van aki a korábbiakhoz képest hirtelen többet keres, s zsugorgatja vagy épp azonnal elkölti mindet. Mi a jó? Melyiktől lesz valakinek értéke? Ez sem lehet mérce, hisz a pénzed nem te vagy. Este mikor leveszed a nehezen vagy épp könnyen megszerzett pénzen vásárolt márkás ruhádat és ott állsz meztelenül, akkor ki vagy te? Ki vagy a puma nadrág nélkül? Ki vagy a nike cipőd nélkül? Nagy a baj, ha csak a ruháktól vagy valaki. Ha nem tudsz megjelenni márkajelzés nélküli, régebbi ruhában is magabiztosan, mert a márka nélkül senki vagy... Vagy éppen azért kell új autót venned, hogy megmutasd mennyire menő vagy és milyen jól megy neked. Na de abból az autóból ki kell szállni... Nem vagytok egyek.... Így ez sem lehet mérték. Ahogy a közösségi oldalakon lévő ismerőseink száma illetve az általuk kiosztott lájkszám sem. Az nem is igazi világ. 

Azok lennénk amit gondolnak rólunk? De mi van ha ma ezzel, holnap meg azzal találkozom? Mi van ha ez teljesen más beállítottságú mint az? Én is változom, te is változol, mindig épp a "közönségnek" megfelelően változunk? S miért? Hogy szeressenek? S attól, hogy szeretnek érezzük magunkat többnek? Jónak? Ettől lennénk értékesek? De mi van ha valaki már másra vágyik? Más társaságára, más közelségére? Akkor elértéktelenedünk? Senkik leszünk? Ha teszem azt valaki nem is köszön. Észre sem vesz az utcán, vagy épp akivel van azt kívánja hogy ne vegyen észre és Ő megteszi, akkor én senki lettem? Nem hinném. Ha épp annak megfelelően váltogatom az identitásom ahogy a környezetem elvárja, épp akkor nem vagyok én sehol. Ha folyton folyvást meg kell felelnem, s meg is felelek, feladva a saját elveim, érzéseim, hol vagyok? Mi vagyok? Ki vagyok? Sehol. Csak egy szeretetre, figyelemre és elismerésre éhező valaki vagyok. 

Azt gondolom, hogy nem mások figyelmétől leszünk valakik. Sokkal inkább attól amilyenek vagyunk. Ahogy reagálunk, ahogy élünk, s amiket teszünk. Nem amit mondunk! Nem is amit szeretnénk. Csakis amit teszünk! Önzetlenül, tisztán a jóérzésért. Tisztelve másokat. Elfogadva a másságukat. Sosem lehet tudni mi lakozik a másik szívében. Mi az ami addig a percig elvitte Őt, s miket élt át. Sosem kaphatunk 100 százalékos képet senkiről. Balgaság is lenne épp ezért megítélni bárkit is. S akár rossz, akár jó, mindannyian úton vagyunk. Senki sem felsőbbrendűbb, vagy épp többet érő. Ami egyedül többé tehet bárkit is, az a másik emberhez való önzetlen hozzáállása. Épp ezért, ha valaki semmibe vesz, túl kell rajta lépni!Mert nem az határoz meg Téged, hogy hányan vesznek körül és hányan ajnároznak szünet nélkül. Mert mi van ha egyszer csak eltűnnek az életedből? Ha nélkülük maradsz. Akkor ki leszel te?

Van egy tanmese a neten. Egy tanárról szól aki egy papírpénzt visz be a tanítványainak és megkérdezi, hogy ki szeretné. Persze mindenki. Ekkor összegyűri a tanár a pénzt. És most? Még mindig mindenki. Bevizezi, ledobja a földre, rátapos, mindenféle dolgot csinál vele, amitől elhasználódik, koszos lesz és meg sem közelíti már azt az állapotát ahogy először mutatta fel a tanulóknak. De még mindig akarják. S hogy miért? Mert pontosan tudják, hogy attól, hogy koszos lett, helyenként szakadt, az értéke mit sem változott. Ahogy nem változik nekünk sem. Megrángat az élet. Mindannyiunkkal megteszi. Nincs kivétel. Ez biztos! De ettől függetlenül az, hogy mi kik vagyunk és mennyit érünk, nem változik. Nem ettől változik. Nem az anyagi helyzetünktől. Nem is attól, hogy milyen tárgyat birtoklunk. A minket körülvevő emberektől sem. Szerintem egyes-egyedül attól, hogy mit teszünk. Hogy szeretünk. Hogy okozunk-e fájdalmat szándékkal másnak. S ezzel ellentétesen, hogy teszünk-e jó dolgokat elvárások nélkül is. Tudunk-e megbocsájtani és túllépni, vagy kicsinyesen ragaszkodunk a vélt vagy valós sérelmeinkhez. Ahogy tudjuk-e magunknak is megbocsájtani, ha éppen hibáztunk. Mert hibázunk. Sokat. De az értékünk belülről fakad. Belőlünk és nem másból. Nem attól leszünk többek hogy mások a tenyerükön hordoznak, vagy épp kevesebbek, mert köszönésre sem méltatnak. Nem, nem. Az érték belőlünk, mélyről fakad. S ezzel nekünk kell a legjobban tisztába lennünk s minden körülmények között megőrizni a lelki békénket. Mert igazán boldogak csak így lehetünk. 

Persze ez néha nehéz. De mi könnyű!?!?! :) Mostanában fél órát lefutni sem könnyű, mégis végigszenvedem és újra látom ezeket!