Rozalinda Lelkecske

Apai nagymamámtól kaptam a blog címéül is használt Rozalinda Lelkecske becenevet.

Ezt az oldalt a sütési, főzési, szappankészítési azaz mindenféle alkotási tevékenységem kiírására kezdtem el használni, kiegészítve mindennapjaim élményeivel, lelkem rezdüléseivel.
Most már csak ez utóbbiak teszik ki írásaim nagy részét.

Imádok olvasni, futni, kirándulni, beszélgetni és nevetni!

Szeretem a pszichológiát, a spiritualitást és mindent ami közelebb vihet önmagamhoz.

2012. december 27., csütörtök

Varázslat- A hála

Úgy akartam kezdeni a bejegyzésemet, hogy nem vagyok a topon, nincs jó kedvem... De aztán meggondoltam magam. Nem állok be a savanyúak, rosszkedvűek közé. Nem azért mert nem lenne miért, hanem azért mert nem akarok. Mégis negatívan kezdtem ugyan, de már most jobban érzem magam.

Az a jó, hogy én döntöm el milyen kedvem legyen. S mivel van egy kisfiam aki azt szereti ha nevetek és kedves vagyok, muszáj ennek az elvárásnak megfelelnem. Meg persze én is sokkal jobban szeretek boldog lenni... S valljuk be..., mi kell a boldogsághoz? Pénz, siker, csillogás..? Nem. Elhatározás. Minden élethelyzetben lehet boldognak lenni. Persze most szinte hallom, hogy nekem könnyű, burokban élek....stb. Ez lehet, hogy így van de lehet, hogy nem. Senki nem lát bele teljesen a másik életébe, gondolataiba, érzéseibe. Senki. Még akivel együtt él az sem. Nem ismerhetjük egymást százszázalékosan, hiszen nem ugyanazokon az élményeken mentünk át, nem ugyanazt a nevelést kaptuk, nem ugyanazon emberekkel találkoztunk és nem ugyanúgy fogjuk fel a dolgokat. S nem látjuk egymás belső démonjait sem. S itt van a lényeg szerintem. Hogyha szeretünk valakit, úgy kell szeretnünk ahogy van. Nem feltételekhez kötötten, nem elvárásokkal, hanem ahogy létezik. 

De ez nehéz. Mert nem lehet elvárások nélkül élni. Vagy legalábbis nagyon tudatosnak kell lenni. Az a meglátásom, hogy megfigyelőként kellene élni. Bármi ami jön, jól átrágni, végiggondolni, megélni s aztán levonni belőle a következtetéseket. Azt amiért az az életünkbe jött. Csak ez nehéz. Mert ha az ember lánya érzelmileg érintett, nem lehet ésszel élni.... Meg kérdés, hogy jó-e. Mert az észnél már ott van a gondolkodás,s elvész az ösztönös megérzés....

Valamelyik este volt a tv-ben Az Ajtó, Szabó Magdától. Olvastam könyvben is. Persze nem a film alatt, párhuzamosan. :) A legfontosabb üzenete számomra pont a fentieket hordozza. Szeress, de ne várj el semmit, fogadd el ami és ahogy van. Élj egyszerűen. S a legfontosabb az,hogy ha szeretsz valakit, nem hagyod szenvedni... Semmiért. 

Most Mamám jutott eszembe, aki pontosan három hónappal élte túl Papámat. S iszonyatosan szenvedett. Kórházban volt, s nem fizikai, hanem lelki szenvedése volt. Több mint hatvan évet éltek együtt és nem tudott Papám nélkül létezni... Komolyan megváltás volt neki az, hogy nem kellett tovább itt maradnia. Azt ugyan nem tudom, hogy hol vannak de az biztos, hogy valahol léteznek. A lelkük. Az esszenciájuk. Hiszen a halál csak a születés ellentéte. Nem az életé, hanem a születésé. Az pedig egy folyamat. S ez a folyamat segítette ki Őket a fizikai testükből. S vitte át valahova máshova... Ők már nem szenvednek. Csak aki marad.

Már,ha úgy dönt, hogy Ő bizony szenvedni akar. Mert akármilyen sorscsapást követően lehet úgy dönteni, hogy nem hagyom magam, felállok és csinálom tovább! Nem adom fel! Minden rajtunk múlik...Minden. Mert a saját életünkért mi vagyunk a felelősek. Senki más. Senki. 

Nekem jó kedvem van, boldog vagyok. Van egy telefonom, ami haldoklik, de nemsokára megyek érte a szervizbe  ahol remélem megcsinálták. Karácsony előtt vettem meg a Titok c. könyv második folytatást, a Varázslat-ot. Az egész könyv a háláról szól. Arról, hogy bármi a miénk lehet itt és most, csak már most hálát kell adnunk mindenért. Napjában többször. Mindenért. Legfőképpen azért, amiről azt gondoljuk, hogy egyértelmű, természetes, hogy van. Egészség, étel, levegő, jókedv stb. Semmi sem és minden természetes. Mert minden a miénk lehet, amit nem veszünk természetesnek. Hú, ez picit bonyolult, de érzem, hogy így van. 

Hálás vagyok hogy van telefonom, s hálás vagyok azért is, hogy most picit elromlott, mert így jobban értékelem, hálás vagyok, hogy van autóm, mert gyorsan elmehetek érte, hálás vagyok, mert süt a nap,   hálás vagyok, mert enyhe az idő... Bármiért lehetünk hálásak. Bármiért. Mi döntünk. Itt is. 

S  mi értelme ennek? Hülyeség lenne? Szerintem nem. Nem mert számba vesszük mi mindenünk is van. S ekkor kiderül, hogy bizony milyen gazdagok vagyunk! Mert hatalmas mennyiségben áll rendelkezésünkre minden. Csak észre kell venni. A napsugarat ami a szomszéd házának a tetején játszik, a kutyákat az udvaron, a mosolyt egy idegen arcán.... Minden a miénk lehet, ha észrevesszük. Még a legsötétebb mélységből is kijuthatunk, ha felnézünk és hajlandóak vagyunk látni...

" Hálás szavakat mondani udvariasság és előzékenység, hálás tetteket végrehajtani nagylelkűség és nemesség, de hálás életet élni annyi, mint megérinteni a Mennyet." Johannes A Gaertner


2012. december 26., szerda

Decemberi találkozások

Az elmúlt pár hét, amíg nem írtam, nagyon eseménydúsan telt. Cukimuki csajszimmal majd'minden nap sütöttünk. Paleosan, diabetikusan és hagyományosan is. Sós süteményeket ugyanúgy, mint édeseket. A pogácsától egészen a zserbón keresztül az ilyenkor szokásos bejgliig és mézeskalácsig. Utóbbit iszonyatos mennyiségben sütöttünk. Somám hetedik születésnapján is azzal igyekeztem lekötni a gyerekeket. Nyolc kis barátja jött el, abból három kislány volt. Őket sikerült. A fiúkat nem. :) 

Az összes sütemény amit paleosan készítettünk, gesztenye-, mandula-, és kókuszlisztből lett elkészítve a hagyományos receptek alapján úgy, hogy a zsiradékot kókuszzsírra cseréltük. Persze mivel a mandula elég zsíros, a hagyományos receptek zsiradék adagját felére csökkentettem. Egyébként minden mehet a megadott receptek alapján.

Imádok enni, így nagyon jó ez a paleolit étrend, mert akármikor akármennyit ehetek anélkül, hogy híznék tőle... S ez fontos. Persze a fogyáshoz kell a sport is. 

Továbbra is imádom a futást. Még ebben a rossz időben is. Jó kiszabadulni a házból, a friss levegőre és futni, érezni a hideg levegőt, látni a ködöt. Csodaszép a táj ilyenkor is. Mindig van minek örülni. A dér a fák ágain, a megülő hópihék, a mai futás kapcsán, a vízcseppek ahogy lógnak és épp arra várnak hogy elváljanak az ágtól... Apróságok, de mégis olyan dolgok amiket ha észreveszek, boldoggá tesznek. Ahogy nagyon jót lehet azon is nevetni, ha a jeges úton meg-megcsúszik a lábam. Persze ilyenkor óvatosabban, más izmokat is igénybe véve kell futni, hiszen mind a tíz lábujjunk kapaszkodik a cipőbe. Meg lehet oldani. Csak akarat kérdése. Imádom a mozgást. Erőt ad. Levezet. 

Az elmúlt hetekben volt Anna bébim 15. születésnapja is. Kis hatéves volt mikor megismertem. Hihetetlen, hogy ennyire elszaladtak az évek és a nyolc évvel ezelőtti témákhoz képest, mennyire más témáink vannak már... :) Azt gondolom, hogy nagyon jó kapcsolatunk van. Vannak vitáink, de hiszem,hogy majd'mindent tudok róla és ha bajba kerülne, engem hívna. Imádom Őt.

Ma láttam Face-n egy lájkgyüjtő képet valami olyan szöveggel, hogy oszd meg, lájkold ha volt 2012-ben olyan személy akit megismertél és sosem feledsz el. Nekem ebből a szempontból is nagyon jó évem volt. Ugyan nem akarok még mérleget vonni, hisz van még egy hetem és egy csomó jó dolgot kaphatok, de azt már most tudom, hogy több olyan emberrel is összehozott a sors akik nagyon fontos szerepet kaptak, kapnak az életemben. Ilyen Cukimuki is. Munka kapcsán jöttünk össze, de nem telik el úgy nap, hogy ne beszélgetnénk. S ugyan a Fundát csak januárban kezdjük, már most egy csomó időt töltöttünk együtt a sütögetések kapcsán. De említhetném azt a két Hölgycsajszit is akiket a tréneri munkám kapcsán ismertem meg egy budapesti igazgatóságon. Ők Klárival ellentétben idősebbek nálam.

Meggyőződésem, hogy senkivel sem találkozunk ok nélkül. S minden kapcsolat pont addig tart, amíg annak tartania kell. Egy perccel sem tovább. Sem a jók, sem a rosszak. Sajnos, vagy hála istennek, nézőpont kérdése... Tanítunk és tanulunk, tapasztalunk egymástól. Jót és rosszat egyaránt. Ezt is imádom az Életben, hogy egy találkozás sincs ok nélkül. Egy sem. Még ha úgy is tűnik, hogy semmi jelentőséggel nem bír, a "végén" bizony összeáll a kép és rájövünk, hogy miért is volt az a személy az életünkben. Hihetetlenül jól kitalált játék szereplői vagyunk. Minden mindennel összefügg. Csak ezt ott a kapcsolódás pillanatában elég nehéz átlátni. Talán nem is lehet.

De én elfogadom, hogy ez így van és igyekszem néha felülemelkedni és kívülről szemlélni az eseményeket. Ez persze, ha az ember érzelmileg érintett, nehéz. Ahogy elengedni embereket, eseményeket is. Barátnőm éppen most veszítette el az Édesapját. Én mondhatom neki, hogy együtt érzek vele, hogy sajnálom, részvétem, de ez semmit nem ér....Semmit. Ezt neki, egyedül kell megélnie. Senki más nem teheti meg helyette. S hiába tudom, hogy ez mennyire fáj, nem ugyanazt érezzük, s nem vehetem át tőle ezt a fájdalmat... Megtenném. De lehetetlen. S nem lenne jó. Ezt neki kell végigcsinálnia.

Ahogy másoktól sem vehetem át a "keresztjét". Nem tehetem. Nem az enyém. S hiába venném át, amíg nem tanul meg általa valamit, újra meg fogja kapni. De ez is érdekes, mert azzal, hogy megosztja velem, rám is hatással van. S én is tanulok belőle. Nem véletlenül meséli el pont nekem. 

Van egy film. Az a címe, hogy: Devil. Az ördög. Arról szól, hogy öten beszorulnak egy liftbe, s egyikük az ördög. Mind, mind valamilyen bűnt követtek el, s az Ördög egymás után viszi el, öli meg őket. Anélkül, hogy lelőném a poént a végén csak az marad életben aki őszintén megbánja amit tett. S ami a csavar az egész filmben és ami miatt nagyon megfogott ez a film, hogy a rendőrök, a biztonsági őrök, mindenki aki látja a liftben zajló eseményeket, valamilyen szállal kötődnek az eseményekhez. S ez az ami való életben is megvan. Láthatatlan szálakkal kötődünk egymáshoz, s az én döntéseim sok más emberre is hatással bírnak. Úgy, hogy esetleg nem is tudok róla. S ez óriási felelősség. 

Ha ez nem így lenne, miért lehet az, hogy idegenekből egy szempillantás alatt ismerősök lehetünk, vagy akár többek... Egy összenézés, egy kis esemény és azt érezzük, hogy ősidők óta ismerjük egymást. Ki tudja, miért? Mi történhetett... Semmi vagy minden. Eleve elrendeltetett? Sorsszerű? Igen. Nem? S meddig tarthat...? Ki tudja. Addig míg "dolgunk" van egymással. Addig. És nem tovább. Még ha fáj is...









2012. december 2., vasárnap

Hagyományos flódni és paleo omlós keksz



 A hétvégém nagyon sütemény dúsan telt. Szombatra elhatároztuk egy ismerős csajszival, hogy mi most bizony nekiállunk sütögetni és aki nem akar Karácsonyra sütni, idő-, kedv-, illetve tudáshiány miatt, mi megtesszük helyette, neki. Azért, hogy tudjuk miket vállaljunk, elhatároztuk, hogy legyártunk egy pár süteményt. Ami amúgy isteni jó szórakozás is....! Ki lehet beszélni közben mindent és mindenkit és jó sokat lehet nevetni a sütögetés közben. 

S hát mivel ő is nagy családdal rendelkezik és nálunk is csak éhes szájak vannak, mindkét helyen hálás szemmel nézik ténykedésünket.

Az első amit kitaláltunk a Flódni volt. (A flódni jellegzetes magyar zsidó sütemény. A recept gyökerei a középkori Franciaországig és Németországig nyúlnak vissza, de ma ismert formáját a kárpát-medencei zsidóság alakította ki. Az édes tésztalapok között változatos töltelékrétegek sorakoznak: alma, dió, mák, lekvár. Gazdag, nehéz, sokféle ízt és állagot harmóniában egyesítő finomság, amelyben a zsidó és a magyar tradíció találkozik. A Flódni  ezt a hagyományt szeretné bemutatni: az egymásra épülő és szervesen egyesülő kulturális rétegekből álló, gazdag múltat és jelent. A magyar zsidóság évszázadait, életét és örökségét. Az egyes rétegek külön is élvezhetőek, de a tökéletes hatás érdekében célszerű együtt fogyasztani őket. www.magyarzsido.hu) 


Ez egy nagyon jó kis sütemény. Ugyan elég hosszú ideig tart elkészíteni, főleg, ha nehezítő tényezők is közrejátszanak, de érdemes vele bíbelődni mert tényleg nagyon jó! Aki unja már a mákos, vagy diós beiglit vagy az egyszerű almás süteményt, annak mindenképpen ajánlom! Igazi ízorgia.

Amire szükségünk van hozzá az liszt, cukor, zsiradék, élesztő és pici tej. Persze most a hagyományos verziót nézzük. A neten egyébként óriási a választék a receptekből. Mi egy kiló lisztből készítettük, ötven deka kókuszzsírral -és ez a nehezítő tényező, mely bekeverése után Cukrászmestercsajszi az őrület határára került-, két tojás sárgájával, pici sóval, felfuttatott élesztővel és édesítővel. Miután ezt jól összegyúrtuk, jó esetben gyúrattuk és összeállt, négy felé szedjük és kinyújtjuk. A mi tésztánk nem igazán akart nyúlni.... A kókuszzsír miatt, amit vállalom én akartam a vaj helyett. De nem akadtunk fel ezen az icipici problémán. Miután Cukrászunk kijelentette, hogy nem hajlandó még egy tésztát összegyúrni, arra a megoldásra jutott, hogy csipegessük szét, és majd a tepsiben miután egyenletesen szétszórtuk, összetapicskoljuk... A gondolatot, tett követte. Mintha csipetkét szaggattunk volna...! :) Nagyon vicces volt! Ugyan a nevét nem hajlandó hozzá adni, mert fél, hogy következményei lennének a cukrász suliban, meggyőződésem, hogy valami nagyot fedeztünk fel!

Miután egy adag tésztát szétcsipegettünk és letapicskoltuk, jött rá a dió, majd tészta és tapicskolás, cukros és reszelt citromhéjas mák, házi készítésű saját szilvalekvár, tésztatapicskolás és fahéjas édesítős reszelt alma. Takaróként egy újabb csipetes tészta, melyet átkentünk tojás fehérjével. Kilyukasztgattuk, hogy ne repedjen és becsúsztattuk a sütőbe, ahol 170 fokon kb. egy és egy negyed órát sült.... Megvártam, míg kihűl és azonnal nekiláttunk! Valami mennyei lett!!!! Fő kritikusunknak, Cukrászmesterünknek is elnyerte a tetszését. Ahogy az Anyujának is. Plusz nálunk mindenkinek. Szóóóóval, nagyon fini lett!

A mai napom sem telhetett el sütés nélkül. Mivel tegnap a fehér liszt miatt nagy lelkifurdik közepette ettem a Flódnit, ma mindenképpen paleo sütit akartam. Omlós tésztát készítettem különböző szórásokkal. Két féle "tésztát" készítettem.  Kb. 3 : 1 arányba kevertem össze mandulát és kókuszzsírt, illetve török mogyorót és zsírt egymással egy-egy tojással és édesítővel. Persze a mandula és a török mogyoró is liszt formában volt, darálva. Ez a tészta a hideget szereti, így időről időre hűtenem kellett, hogy összeálljon. Nagyon macerás volt. Így is palacsinta forgatóval kellett a nyújtást és a karácsonyi formákkal történő kiszúrást követően alányúlnom azért, hogy a sütőlapra tudjam helyezni őket. Nagyon nem akartak egyben maradni. De nem hagytam magam! :) Mielőtt bekerültek volna a sütőbe, cukros-citromhéjas mákkal, cukros dióval, cukros citromhéjjal és cukros tökmaggal szórtam meg őket.
Olyan negyed órát sülhettek 150 fokon. 

Nagyon finomak lettek! Ugyan Annabébi lemézeskalácsozta őket mikor meglátta a tányérban, de mihelyt megkóstolta és egy elégedett "Hmmmmm" hagyta el a száját, ezt elnéztem neki... :)