Nincs cím

Van egy számomra kedves film, a Marley meg én. Ott volt most egy rövid rész ami elindított bennem egy gondolatfolyamatot. Igazából most nem is vagyok olyan jó passzban, valószínűleg ezért ragadhatott meg az a rész. A Karácsonyi időszak, mióta felnőttem, mióta meghaltak a szeretteim és ezen túl is vesztettem el számomra rendkívüli jelentőséggel bíró embereket, amúgy is nagyon nehéz.

Hiányoznak Ők, akik már nem lehetnek jelen az életemben, Apukám, Papám és Mamám és hiányoznak mások is. Más. De akármilyen rohadt egy dolog, akármilyen iszonyat nehézséggel bír, el kell fogadni azt amin már nem lehet változtatni. Sosem jönnek vissza. Sosem ölelhetem már őket, sosem érezhetem magamon Papa "mindentlátó" tekintetét, ami szavak nélkül is mindenre fényt derített.

Ebben a filmben van most egy olyan rész, ahol az "Anyuka" bevallja, hogy bizony vannak mélypontjai. S ezen a részen azonosultam vele én is. Mert akárhogy tagadom, akárhogy próbálom jókedvvel, mosollyal elfedni, bizony sokszor nagyon nehéz. Csak sajnos úgy vagyunk szocializálva, hogy ezt eltakarjuk. Mindig, mindenki boldog. Mindig, mindenki jókedvűnek mutatja magát. Mindig mindenkinél minden rendben van. Közben dehogy! Szenvedünk mint a kutya. Mindenki küzd nehézségekkel, s mindenkinek a saját "keresztje" a legnehezebb. Elég csak belenézni valakinek a szemébe és azonnal látszik, hogy boldog-e. 

Én nem vagyok az. Nagyon nem.Annak ellenére, hogy ez elmúlt napok jól alakultak. Családoztunk, játszottunk rengeteget, újra megélhettem a Tesómmal azt az igazi, hosszú évtizedek óta hiányzó összetartozást, cinkosságot és örömmel nézhettem a gyerekeinket ahogy egymással játszanak. Ezek jók voltak. De mélyen a szívemben boldogtalan vagyok. Rettenetesen hiányzik az amit csak kevesekkel élhetsz meg! Oh de nehéz!!!

Le akartam mondani egy mai programot, de a kedves akit hívtam, sírva fakadt mikor mondtam, hogy nagyon rottyon vagyok, nem mennék... S érdekes, de ez egy pillanat alatt kijózanított. Az hogy én rosszul vagyok, az, hogy nem vagyok boldog nem teszi lehetővé, hogy ne igyekezzek mást kirángatni belőle, vagy másnak én még plusszban rossz érzést okozzak. Valahogy azt érzem, hogy azt elbírom, ha én szenvedek, de azt nem ha más igen. Nekem igyekeznem kell jó érzéssel eltölteni embereket. Azon kell lennem, hogy boldogabbak legyenek általam. Ha valami, ez értelemet ad az életemnek. Úgy érzem, hogy ezért érdemes élnem. Nagyon jó azt érezni, hogy valakinek szüksége van rám. S valóban, nem csak mondja. S a legfontosabb, hogy nem tud mással helyettesíteni, én kellek neki. Volt már ilyen ezelőtt is. Illetve azt hittem. Csak simán jött valaki más és a mi kapcsolatunk, az amit én képviselek, az háttérbe szorult. Semmivé lett. Persze. Tudom. Ez bánt igazából. Mert hiányzik az általa, az Ő életében betöltött szerepem. Az, hogy ahogy szerettem Őt, az is benne volt, hogy megélhettem azt hogy fontos vagyok neki, azt hogy kellünk egymásnak. Ő általa éltem meg a saját fontosságom. Érthető ez...?

Én igazából tudom hogy gyenge vagyok. Nagyon össze tudok omlani. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz. Egész egyszerűen ez van. De. Hiába vagyok gyenge, erőm is van. Nem tudom honnan, de képes vagyok valahonnan egészen mélyről előrángatni magamból az erőt és talpra állni. Sokszor persze a másokon való segítés ránt ki az önsajnálatból. Mert persze..., ez az. 

Sajnálom magam...de bolond vagyok! S most nevetek. Milyen nevetséges magamat sajnálni! Hagyjuk már!Semmi értelme ennek.

Azt gondolom, hogy teljesen természetes hogy nem mindig csak a csúcson vagyok. Én nem hazudom ezt tovább. Igenis vannak mélységek is. Nagyon nagy mélységek! Mert Érzek. Én képes vagyok mélyen érezni, s meggyőződésem, hogy ez a legnagyobb ajándék amit kaphattam az Élettől! Nem akarok befásulni! Nem akarok megjátszani semmit! Ha sírni kell, sírok! Ha elég volt, nevetek! Mindent teljes szívvel és őszintén! Ja és hogy ez a hullámvasút nem mindig jó? Hát akkor nem. 

Én akkor is szeretek! Mert ez vagyok én! Tudom, hogy ezért szeretnek mások is. De még ennél is fontosabb, hogy tudom, hogy ilyen vagyok, ezt képes vagyok elfogadni, s ha elvonulnak a felhők és kisüt a nap, újra nevetek, hangosan és ezt is mélyről jövően, őszintén!

Az életem (általam való) alakulása miatt évekig azt hittem, hogy nekem jó "egyedül". Bírom, erős vagyok. Nem jó. Csak másokkal lehetünk igazán boldogok. Mások által élhetjük meg a teljességet. Nem hazudom ezt tovább magamnak. Meg kell tanulnom újra mindent. 

Talán jobb, ha nem olvasom vissza amit írtam, mert törölném. Nem is teszem. Összeszedem magam, újra sminkelek és elmegyek szeretni és támaszt nyújtani. Elmegyek és boldoggá teszem azt aki rám vágyik, az én társaságomra és ezáltal én is jól fogom magam érezni. "Mert senkit sem tudsz úgy átvinni a túlpartra, hogy Te magad is át ne jutnál..." 

Visszatérni a kiindulópontra

Van egy kedves könyvem, amit már többször is kiolvastam. Annak ellenére, hogy már nem először tartottam a kezemben, mindig újabb és újabb részeket fedezek fel benne, olyanokat amik mindig új és hasznos üzenettel szolgálnak. Olyanokat, amiket hiába olvastam már, mégis újdonságként hatnak...

Mivel hosszú és nehéz napom volt, egy forró fürdőt választottam pihenésként és eközben folytattam A Szent, a szörfös és a vezető c. könyv olvasását.  Általában reggel szoktam olvasni, mert nagyon korán ébredek, de most a kavargó gondolataim miatt bevittem magammal a lelkem csillapításául a könyvet is. A könyv első harmadában tartok éppen, amikor is a főhős, egy Mike nevezetű atyával van Rómában és arra keresi a választ, hogy "bölcsen éltem-e"... 

Sorra veszik miért vagyunk dühösek, mi az ami az életünket, minket szolgál, mi az amit a másikban észreveszünk és adott helyzetben felrovunk neki, mennyiben különbözünk egyáltalán tőle és mi az, hogy önfejlesztés. Egyáltalán van-e olyan, szükség van-e olyanra, hogy önfejlesztés. S itt jön el az a mondat, hogy "A legjobb életed azt jelenti, hogy visszaszerzed a dolgokat, amiket feladtál." 

S nekem ez a mondat akkorát ütött!!!!!!! Úristen! Mindenünk megvolt, mindenünk adott volt csecsemőkorunkban, csak ahogy nőttünk fel és tanultunk az eseményekből éppúgy, mint a körülöttünk lévőktől, szépen lassan felvéve a szokásaikat, megváltoztunk. Elfelejtettük az úton, hogy kik is vagyunk és mi a fontos.... A környezetünk tükörképe lettünk. Észre sem vettük és azokká váltunk akiket esetelegesen elítélünk vagy adott esetben akikkel a legtöbb időnket töltjük. Azokká váltunk akik nem mi vagyunk!!! Hagytuk elveszni magunkból a derűt, a jóságot és könnyedséget. Csak azért mert az úton volt, hogy pofonokat is kaptunk. És??? És akkor mi van?! 

Én csak magamról tudok beszélni. Alapvetően én nagyon befolyásolható vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hibát követtem már el. Ezt sajnálom is, de változtatni a múlton már nem tudok. Ami a kezemben van az csak a jelen. Még a jövő sem, mert az vagy eljön, vagy nem. Ezt nem lehet előre tudni. A jelen pillanat az egyetlen ami létezik, ami VAN. Ezt pedig úgy tudom befolyásolni, hogy csakis olyan emberekkel veszem már körül magam, akik olyanok amilyen én szeretnék lenni. Olyanokkal akik tartanak valahova, akik célokkal rendelkeznek, tisztességesek, őszinték és jók.

Tudom, hogy ez már korral jár, de nekem jó ideje nem a külsőségek az elsődlegesek. Sokkal inkább a beltartalom az ami számít. A kedvesség, a jóság, az őszinteség, szeretet, rugalmasság és nyíltság. Ezek már megfizethetetlenek számomra. Azt gondolom, hogy ezek nélkül nincs is jó emberi kapcsolat.

Ugye azt mondják, hogy a legnagyobb bukásaink, csalódásaink az ugyancsak legnagyobb tanítóink is.... Ez igaz lehet. Én az elmúlt pár évben tanultam meg igazán, hogy ki is vagyok. Az elmúlt években az őrült ragaszkodás és szerelem ellenére vagy épp azáltal tanultam meg az egyedüllét elfogadását és viselését is. Paradoxon tudom, de így van. S épp ennek a rengeteg egyedül eltöltött időnek köszönhetem, hogy volt időm nagyon sok mindent átgondolni és át is értékelni. Magamban éppúgy mint a környezetemben. Az elmúlt időszak megfelelő volt arra is, hogy meglássam, hogy ki az aki az életem sötétebb részeiben is velem volt, nem csak a csillogásban. Persze lecsökkent az engem körülvevő emberek száma, de ez egyáltalán nem baj. Inkább csak legyen pár olyan ember aki őszinte, mint aki nem igaz barát, csak annak mutatja magát. Nagyon sok ilyet láttam és én ezerszer inkább leszek egyedül, mint hazug társaságban.  

Ezek a tapasztalások is változtattak rajtam. Igazából a keserves tapasztalások által én is begubóztam kissé. Most már nagyon nehezen tárulkozok ki, többször is átgondolom, hogy mi az amit elmondhatok, el akarok mondani magamról. Zárkózottabb lettem az életem eseményeinek alakulása közben. S ha nem is a teljes zárkózottságot, de az olyanokat, hogy ne a csupa jót feltételezzem csak valakiről, vagy hogy ne segítsek azonnal egy nálam rosszabb helyzetben lévőn, vagy én magam ne legyek a szó klasszikus értelmében vett jó, nem engedem el! Ezeket újra akarom. Mert én ilyen voltam. Én ilyen vagyok... Én ez vagyok. Csak külső események és emberek hatására más lettem. Pedig ez nem én vagyok. Talán egy fenyőfás hasonlattal tudnék élni, hogy érthetőbb legyek. Van a fenyőfa, csakis luc, mert az az illatos! Szóval van a lucfenyő. Csodálatos. Illatos. Beviszik a házba és elkezdenek rá különböző díszeket aggatni. Mi lesz belőle? Mi Ő? Egy Karácsonyfa, ami alapvetően fenyő, de a ráaggatott díszek miatt Karácsonyfának tűnik. Igen ám, de a díszek levehetőek róla és Ő újra fenyő lesz. Gondoljunk gyökeres fenyőre és akkor máris mondhatjuk azt is, hogy a Karácsonyt követően Ő újra a kertben lesz, díszek nélkül ugyan, mégis a saját pompájában! Minden sallangtól mentesen mégis szebben mint bármikor. Mert ez Ő. Az angyalhaj, az angyalok és piros díszek nélkül, a saját kis pőre és egyszerű szépségében.... Értitek? Mikor megszületünk, jók vagyunk. Semmi más nem kell a boldogságunkhoz, csak hogy tele legyen a pocink, ne fázzunk, legyen tiszta a popink, s legyen ott  valaki aki szeret minket. S mi akkor csak gügyögünk és kacagunk naphosszat! Nem aggódunk semmin. Nem nézzük a  másiknak mi van, csak jó érzéssel és örömmel rendelkezünk.

Éppen ezért ütött nekem ez a mondat akkorát. "A legjobb életed azt jelenti, hogy visszaszerzed a dolgokat, amiket feladtál." Olyan ez mintha az Élet egy kör lenne... Ugyanoda kell visszajutnunk, ahonnan elindultunk.

Elindultunk tiszta, őszinte és szeretettel teli kisemberként, majd felnőttünk, az utunkon jöttek az tapasztalások, a súlyok, a gondok, majd az a feladatunk, hogy ezeket mind megélve lerázzuk magunkról a lelkünket nyomorító nehézségeket és újra csak egyszerűen és boldogan éljünk. Elengedve a sérelmeket, rossz tapasztalatokat, mindent ami elválaszt az igazi valónktól. Azoktól a gondtalan és boldog emberektől akikké bármikor válhatunk. Hogy ez lehetetlen mert mindig van valami? Persze! S ez így jó. De hogy minek tulajdonítunk és mekkora jelentőséget, csak rajtunk múlik. Az amivel foglalkozunk, az amiről sokat beszélünk, súlyt kap az életünkben és még több lesz belőle. Épp ezért szabad csak jó dolgokat forgatni a fejünkben. Csakis olyan gondolatokat dédelgetni amik jó érzéssel töltenek el. Ez pedig nem is olyan nehéz... Csak rajtunk múlik.

Azt gondolom, hogyha a Jó Isten, vagy Univerzum, vagy hívjuk  bárhogy, elegendő levegőt bocsát a rendelkezésünkre, mi mást ne adna?!?! S akkor miért is rágódnánk bármin...?

Sok mindent elveszítettem út közben. A hozzám legközelebb álló családtagokat, hitet, reményt, szerelmet..., a kedvességem és jóságom egy részét. De ezeket mind, mind visszaszerzem. Én nem hagyom összetörni magam és nem fogom az életem második felét fásultan, csak a rosszat látva leélni. 

Hogy is tehetném, mikor annyi szépség van! Annyi jó dolog, annyi öröm. A titka csak annyi, hogy erre kell figyelni... csakis arra és azokra akik boldoggá tesznek.

Reggeli jókedv

Olyan nagyon jól éreztem magam ma reggel. Éppen a fodrászhoz tartottam és ahogy sétáltam a szalon felé, azon gondolkoztam, hogy mitől érzem magam olyan jól. A hétvégém egyáltalán nem volt sikeresnek mondható. Ezt túlzás nélkül állíthatom. S valahogy mégis...valahogy mégis minden a helyén volt. Jól éreztem magam, pedig igazából semmi okom sem volt rá. Igazi, nagy, érdeklődésre számot adható okom legalábbis egy sem. 

Felirat hozzáadása

Reggel felébredtem, Simi fiam nagy durcázások közepette elindult az iskolába, megadva a hétfő reggeli alaphangulat lehetőségét, de én mégis csak sétáltam és mosolyogtam. Elment mellettem egy ismerős aki fel is hívott azonnal, hogy hogy a csudába tudok az utcán egymagamban mosolyogni. Mi jó történt velem? S aztán mikor mondtam, hogy igazából semmi, csak annyit mondott, hogy végülis igen. Így ismert meg még anno is, mikor nálunk dolgoztak a régi otthonunkban. Természetesen tett pár kedves megjegyzést a megjelenésemre is, de ez másképp nem is történhetett volna, hisz férfi. Egy férfitól pedig ezt is várjuk el... :) Megbeszéltük, hogy fontos, hogy jól érezzük magunkat, legyen időnk magunkra is, neki kisgyermeke van, minden pillanat ajándék, de ott van Ő és bizony fontos az énidő is, így azért eljár focizni is stb. Egy szó mint száz, ez már egy valós ok lehetett volna a jókedvre. 

De nekem már azelőtt is csupa jó érzésem volt. Pedig voltak rossz gondolataim. De azokat a felismerésük pillanatában azonnal el is hajítottam. Mert minek rágódjak már megtörtént dolgokon, minek rontsam tovább a helyzetet azzal, hogy egy már megváltoztathatatlan eseményen őrlöm magam. S itt a megoldás. Mert az, ahogy érezzük magunkat, csakis azon múlik, hogy milyen gondolatokat forgatunk a fejünkben. Ezt onnan lehet tudni, hogyha rosszul érezzük magunkat, gondoljunk vissza, hogy mi járt a fejünkben... S ahogy megvan a rossz érzést kiváltó gondolat és azt behelyettesítjük egy minimum semleges képpel az agyunkban, azonnali hangulatváltozást vehetünk észre magunkon. Ergo, mi magunk döntünk arról, hogyan is érezzük magunkat azáltal, hogy minek adunk figyelmet. S ez jó, nagyon jó! Mert miénk a döntés. Érdemes élni vele. 

Hazugság vs őszinteség

Miért olyan ritka manapság az őszinteség? Miért hazudnak az emberek? Miért hazudik valaki továbbra is azután, hogy tudja, hogy tudják, hogy hazudott és akár még bizonyíték is van rá?! ( S itt most felnőttekről beszéljünk. Ne gyerekekről akiknek még nincs kiforrott személyiségük.)

Magamból kiindulva -mert régen elég sokat hazudoztam én is- ez azért lehet, mert meg akar felelni valaki valakinek, vagy valakiknek, vagy épp el akarja kerülni a konfliktust. Én legalábbis ezért tettem. Azért mert nem tartottam magam semmire és csak az számított, hogy a másik mit gondol rólam vagy érez velem kapcsolatban. Persze olyan is lehet, hogy olyasvalamit kell megtenned amit nem akarsz és ezt nem akarod felvállalni. Előfordulhat. De felnőtt vagy. Jogod van eldönteni mit és mikor valamint hogyan szeretnél csinálni. Ez a Te döntésed kell, hogy legyen. S a Te döntésed is. Hiszen mindig Te hozod meg a végső döntést. De ha meghoztad, vállald fel. Akkor is ha utólag már bánod. Ha továbbra is ragaszkodsz hozzá és csak mutogatsz másokra és hozod a  kifogásokat az nem jó. 

Neked nem jó. Ez baromi rossz út! Megint a lényeg vész el ezáltal! Te! Nem az egós Te! Nem. Hanem Te. Te aki igazán vagy!  Persze ilyenkor gondolhatja az ember mennyire "fasza" csaj/csávó, hogy Ő mindenkit meg tud vezetni és az emberek a tenyeréből esznek, de az valóban így van? Valóban az Ő kezéből esznek? Vagy csak azért, mert meg vannak tévesztve egy szerepet szeretnek, szerephez kötődnek aminek vajmi kevés köze van hozzánk? Nem rossz állandóan a megfelelési kényszer miatt alakoskodni?! Játszmázni? 

Miért nem egyszerűbb őszintének lenni? Miért nem egyszerűbb felvállalni az érzéseiket, gondolataikat, akaratukat? 

Annyira kiábrándító úgy hallgatni valakit, hogy végig tudom, hogy valótlanságot állít, s mikor szembesítem vele, kedvesen! továbbra is hazudok. Oh Istenem! Minek ez, de tényleg!? 

Így akarsz erősnek tűnni? ... Elárulok valamit. Ha nem mondasz igazat, nem olyan nagy baj. Van amikor csak kicsúszik a berögzültség stb. miatt. Nem gáz. De javítsd ki magad. Nem a másik miatt. Csakis magad miatt! Mert TE pontosan tudod, hogy hazudsz! S magadat, a saját önbecsülésedet tiprod sárba ezzel! Hazudtál? És akkor mi van? Emberek vagyunk. Percről-percre hibázunk! Nincs ezzel semmi baj! Egyedül az a baj, ha nem vagy képes belátni a hibáidat. Na az viszont már nagyon nagy baj. Tudod miért? Mert rugalmatlan vagy. Mert gyenge vagy. S ez csak rajtad múlik. 

Hidd már el, hogy mindenki hibázik! Ez az élet erről szól! Ez így normális. De ahogy rájössz, hogy rossz lépést tettél, javítsd ki.  Most mondhatnánk, hogy mindennek minimum két oldala van. De nem mindennek. Mert például az igazság nem szubjektív. Elhangzott, megtörtént dolgokról nem lehet azt állítani, hogy nézőpont kérdése. Mert elhangzottak. Megtörténtek.Vagy igen, vagy nem. De ha igen, ne állítsuk azt, hogy nem! 

Az a legnagyobb baj, hogy az emberek a pillanatnyi jó érzésért hazudoznak. De nem a pillanat számít, ezt felejtik el. Mert pillanatnyilag jól érezheted magad, de utána jön a tudat, hogy megint nem álltál ki magadért. S így nem leszel boldog. Nem lehetsz boldog amíg pontosan tudod, hogy játszmázol s nem önmagad adod. És semmi és senki másnak nem szabad számítania csak annak, hogy Te hiteles légy. Önmagadnak! Talán ez az önazonosság. Ez pedig elengedhetetlen egy igazán boldog, felnőtt élethez.

Szeresd magad annyira, hogy felvállalod a tetteidet, szavaidat, érzéseidet. Légy önmagad. Magadért! Mert ezt érdemled!

Gyermeki lelki bajok

Nehéz helyzet előtt állok. Reggel, mikor jött haza Soma az egyik barátjával, köszönés után egyből a kis osztálytársához szólt, hogy: -Mondd el Anyának! Beszéljetek róla! Nem tudtam mire gondoljak. Azt figyeltem meg a kamasz gyerekeken, hogy rendkívül fontos számukra, hogy teljes figyelemben lehessen részük, ezért megkértem Őt, hogy üljünk le és mondja el mi a baj. Hát és akkor előjött, hogy mióta Anyának az új barátja van, teljesen más lett, sokszor ideges meg szomorú, sokszor nem úgy bánik vele, mint annak előtte, Ő egyáltalán nem is szereti az új kedvest, nem jó hozzá, amúgy sem jó együtt, Apához akar költözni. 

Ahogy ezt hallgattam az az augusztusi nap jutott eszembe amikor Füreden voltunk Simivel és miután történt valami és én konkrétan bezárkóztam magamba és másra sem tudtam gondolni csak a fájdalmamra, Ő sírva fakadt és zokogva sorolta,hogy ez neki mennyire rossz, hogy állandóan csak sírok, meg szomorú vagyok és sohasem nevetek. S mindezt ezt egy társaságban hadarta el. Nem tudtam mi érint rosszabbul. Az, hogy mások előtt fakadt ki és mond rólam ilyeneket, vagy az, hogy az én imádott Fiam ilyen lelki állapotban van és végigszenvedi mellettem az összes történést. Igen. Ez akkor ostorcsapásként ért engem. S miért? Mert igaza volt. Annyira bántottak dolgok, annyira hiányzott valaki, hogy más sem töltötte ki a gondolataimat. Szinte másra sem tudtam gondolni. S ezt Ő érezte. S ez nagyon nagy baj! Nem engedhetem ezt meg magamnak anyaként! Így nem lehetek jó anya. Nem. Hagytam eluralkodni magamon az akkori érzéseket és észre sem vettem mennyire boldogtalan a gyerekem a rajtam eluralkodó érzéseim miatt. Akkor ott nem mondtam semmit, csak felálltam és elmentem "autót mosatni". Nem mosatni mentem persze, csak egy-két utcával arrébb ahol végiggondoltam az egész helyzetet, kisírtam magam, majd visszamentem. Miután hazamentünk és ketten voltunk, átbeszéltük az elmúlt időszakot. Magamban pedig ígéretet tettem, hogy nem így fog felnőni az én Fiam! Mindenekelőtt az őszinteséget és szeretetet akarom neki átadni és azt is akarom, hogy mindig, igen, mindig pozitívnak lásson engem. Egyszer-egyszer láthat gyengének, mert az érzéseket nem szabad eltitkolni, de nem állandóan! Egy gyereknek mindenekelőtt érzelmi biztonságra van szüksége, azt pedig egy idegroncs anya mellett nem tudja megélni. 

Anno jó pár évvel ezelőtt azt mondta, hogy azért jó, hogy én vagyok az anyukája, mert mindig nevetek. Hát ez az elmúlt években nem volt igaz. Be kell vallanom. S ez nem jó. Olyan helyzetben voltam, olyan kapcsolatban tartottam magam, ahol nem éreztem, hogy szeretve vagyok és ez felőrölt. Így pedig nem lehet élni. Szeretetlenül elsorvadunk és csak idő kérdése, hogy beteggé váljunk. Nem szabad. Nem a környezetünk miatt, hanem magunk miatt sem!

Úgyhogy mikor a kis barát "elsírta" a bánatát, egyből az jutott eszembe, hogy ezt el kell mondani az Anyukájának, hogy tudja, hogy mit érez a fia és, hogy helyre tudják hozni a kapcsolatukat. Oké, de hogyan? Ilyennel senki elé nem lehet odaállni csak úgy. Úgy pedig még inkább nem, hogy kifejezetten megkért, hogy ne mondjam el, nem akarja megbántani Anyát... Patthelyzet. Ahhhhh.... Mit tegyek? Így nem hagyhatom! Azzal, hogy beavatott, felelősnek érzem magam a helyzet alakulásában. Őszinte, nyílt kommunikáció nélkül viszont ez nem fog megoldódni. 

Csak az marad, hogy rá kell majd vezetnem a Fiatalembert, hogy finoman, de engedje meg, hogy beszéljek Anyával. Csak hogy jobb legyen mindkettejüknek. Remélem sikerülni fog. Bárcsak anno nekem is szóltak volna, hogy ne legyek olyan depresszív mindig, mert nem tesz jót a gyerekemnek!

Jó. Persze. Én magamról tudom, hogy ez nem könnyű, de felnőttek vagyunk basszus! Döntéseket hozunk és rólunk hozott döntéseket szenvedünk el és ezeknek a döntéseknek következményeik vannak. Azokat pedig illik emelt fővel viselni. Még ha nehéz is. Kutyanehéz. 

Azóta egyébként nagyon is odafigyelek erre. Ha valami le is lomboz, igyekszem megóvni tőle a Kisfiamat. Nem mindentől persze, mert több pólusú a világ, jó ha ezt Ő is tudja, de nem engedem el magam annyira mint a kirohanása előtt. Arra egyébként igen büszke vagyok, hogy akkor és ott abban a helyzetben, akármennyire is rosszul éreztem magam, nem kezdtem el lehurrogni, ordítani vele vagy bármi ilyesmit, csak pár másodpercig néztem, majd felálltam és elmentem átgondolni az elhangzottakat és összeszedni magamat. 

Nem könnyű a gyereknevelés az biztos. Általános recept sincs rá. S az pedig, hogy jól csináltuk-e, csak akkor derül ki mikor már késő. Mikor felnőttek.... Úgyhogy én azt gondolom, hogy ahogy már fentebb is írtam, a nyíltság, az őszinteség és az érzelmi biztonság, a szeretetet, valamint a pozitív hangulat és humor elegendő lehet és KELL is! egy kiegyensúlyozott gyermek felneveléséhez. 

De ez majd úgyis kiderül... 

Az elmúlás

Mostanában nagyon foglalkoztat az elmúlás. Majd'mindenki aki kiemelkedő szerepet töltött be az életemben, már elment. Apukám 16 éves koromban, Papám és Mamám pedig pontosan két hónap különbséggel 7 évvel ezelőtt. Nagyon kötődtem hozzájuk és nagyon megszenvedtem az elvesztésüket. Apunál még szinte gyerek voltam, Papáéknál meg már egy gyermekes anya, mégis rettenetesen megviselt, hogy örökre -erre az életre!- elvesztettem őket. Borzalmas arra gondolni, hogy már soha többé nem láthatom Őket, nem érezhetem a kezük, ölelésük erejét és nem hallhatom a hangjukat sem. (Szeretném hinni, hogy csak erre az életre búcsúztunk el egymástól és fogunk még találkozni!)

Nem szoktam erről beszélni, nem akarok senkit sem elszomorítani, mert majd'mindenkinek van valakije akit elveszített, ettől függetlenül gyakran eszembe jutnak. Vajon büszkék lennének rám? Vajon elégedettek lennének az életemmel amit éltem? Vajon mi és miképpen alakult volna másképp, ha nem veszítem el mondjuk Aput olyan korán? Olyan jó lenne tudni....vagy nem? Értelmetlen lenne, úgysem az van? Hm....igen. Úgy lehet, egy sokkal könnyebb életem lenne és csak fájna a szívem, hogy nem az van. Mert ha Apukám élne, sok minden másképp lett volna. Ő nagyon féltett engem. Nagyon szeretett. Én is nagyon kötődtem hozzá, sokkal jobban is mint Anyukámhoz, annak ellenére is, hogy Apu túlféltett. Sehova sem engedett és az első és egyetlen szerelememet akit ismert, Gyulát is elég érdekesen kezelte. S ekkor még finoman fogalmaztam. 😁 Bár ez gondolom teljesen normális, tekintve egy Apa érzéseit. 

Egy szó mint száz, hiányoznak nagyon!

Volt pár éve egy-két olyan helyzet amikor egy hajszál választott el attól, hogy én is meghaljak. Az egyik egy karambol volt, ami teljes mértékben az én hibámból következett be, mert nem az utat figyeltem, gyorsan hajtottam és utolértem egy teherautót. Akkor ott totálkárosra tört az autóm, én mégis egy karcolás nélkül szálltam ki a kocsiból. De volt pár másodperc amikor lelassult az idő. Láttam ahogy nekicsapódok a szalagkorlátnak, láttam ahogy a mellettem lévő ülésre helyezett pogácsák felrepülnek elém és láttam ahogy a telefon is kirepül a kezemből. Emlékszem, hogy azon gondolkodtam, hogy itt a vég....ez már a halál? Minden lassan és némán zajlott. Majd valami történt, kirobbant a légzsák és láttam a füstöt magam körül, illetve hallottam a fém fémhez csiszolódásának borzalmas hangjait is. Valami iszonyat érzés az, amikor rájössz, hogy nem tudod irányítani a kocsit és csak várod tétlenül, hogy mi fog történni. Hát én akkor kiszálltam az autóból. Valószínűleg még dolgom volt. Ahogy ezután is. 

Most negyven éves vagyok. Vannak nehézségek az életemben, de nagyon sok tervem van még. Szeretnék sok mindent elérni, sok mindent megvalósítani és még sok-sok mindent megélni is. Eddig is majd'nem mindent sikerült elérnem, amit csak szerettem volna, így igazán szerencsésnek és áldottnak is érzem magam ezek miatt. 

Akkor azonban amikor az embert megcsapja az elmúlás szele, minden más értelmet nyer. Átértékelődnek az események, az emberi kapcsolatok, más és más lesz mindennek a súlya. 

Ha visszatekintek erre az elmúlt negyven évre csak annyi mentségem lehet, hogy mindent szívből tettem. Sosem önös érdek, anyagiak vagy egyebek vezettek, csakis az érzéseim. S az érzéseimre összességében büszke vagyok. Akkor is ha jó sok hülyeséget csináltam, jó sokat hisztiztem. 😊 Mindig is ok nélkül szerettem. Csak úgy. Mert megfogott az a másik ember. Csak azért mert van. Akár barátként, akár szerelemként. S én szerettem! Nagyon is. Ebből a szempontból gazdag életem volt! Szerettem is szeretni. 

Vannak emberek akik csak átutazók voltak az életemben, mégis hatással voltak rám és voltak akik akár hosszú évekre is velem maradtak, megváltoztatva azzal az életem. Mindenkinek hálás vagyok! Mindenki adott nekem. Volt akitől mosolyogva és könnyedén, és volt akitől sírva és nehezen vettem búcsút. Bizsereg a szívem ahogy ezt végiggondolom. Annyira jól ki van találva ez az egész! Olyan nagyon jó szeretni, olyan nagyon jó élni és átérezni ezeket! 

Hálás vagyok az életemért az összes nehézségével együtt! Hálás vagyok, mert azoktól lehetek az, aki most vagyok és lehetek ott, ahol most vagyok. Szeretem az életem. Szeretek élni. S szeretek szeretni is. 

S ahogy a Gabriel García Margueznek tévesen tulajdonított búcsúlevélben írják: 

"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám."

Én soha többé nem alakoskodnék. Nem lennék őszintétlen, s mindig felvállalnám az érzéseimet. Azt keresném minden napban, hogy mi okozhat örömet és, hogy kedvezhetek én is a szeretteimnek. Soha többé nem tartanék haragot, mindent kimondanék, kedves és mindig nyílt lennék. Keresném az együtt töltött idő lehetőségét. Rengeteget érintenék. Ölelnék. Szeretnék. Ölelnék és megint csak szeretnék. Nem titkolóznék! Sokat beszélgetnék és szívesen ismerkednék. Meghallgatnék másokat és figyelve mire van igazán szükségük, segítenék nekik. Majd'mindenkinek segítenék. 

Az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életemben. Az őszinte és tiszta emberi kapcsolatok. S az, hogy őszinte lehessek. Vállalva magamat. Megmutatva magamat. Pőrén. Megjátszások nélkül. S hibázva is. Persze. De beismerve azt. S szeretve! Őrülten szeretve! Mert nem tudom meddig szerethetek még. S nem tudhatod Te sem. Nem tudhatjuk mikor kerül ránk a sor. Csak remélhetjük, hogy sokára. S addig pedig élvezhetjük az élet adta, általunk felismert és ki is használt örömöket.  

S hogy meddig? Remélem addig amíg csordultig nem leszek még élményekkel, örömökkel és rengeteg, rengeteg pozitív érzelemmel.

Hogy meddig? Amíg szeretni tudok. Csakis addig.

Egy jó nap

Nagyon jó volt a mai napom. Mivel folyamatosan veszem ki a még járó szabadnapjaimat az Intézetben, ma nem mentem be. Reggel elkísértem egy darabon Simit az iskolába, s mivel Ő biciklivel jár, futva mentem mellette. Jó volt. Újra futok mostanában és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy eltervezem, hogy ma ennyit és ennyit futok és meg is valósítom. Nap, nap után. Amit kitűzök, elérem. Ez pedig óriási önbizalmat ad. Azt gondolom, hogy mindent amit szokásunkká akarunk tenni és nehézséggel jár, így kell elkezdeni. Maradva a futásnál, senki sem a maratonnal kezdi. Én kb.két hete futok újra szinte minden nap és 15 perccel kezdtem. Még mindig nagyon messze van a maratoni 4 óra futási időtartam a jelenlegi 30 percemmel, de haladok. Gyorsabban haladok mint bárki aki el sem kezdte. S gyorsabban haladok a két héttel ezelőtti nulla mozgásomhoz képest is.

Mert két hete történt valami. Egy számomra rendkívül fájó dolog. S érdekes mód, ez már nem a földbe döngölt, hanem daccal és erővel töltött fel. Miután összeszedtem a leesett államat, és sikerült kitörölnöm az engem tetőtől-talpig átjáró döbbenetet, rájöttem, hogy ez nem rólam szól. Ez más döntése volt. Azzal pedig, hogy én megtettem mindent ami mind a szívemből fakadt és az mégis kevésnek, illetve semminek bizonyult, nem számít. Ezzel, hogy én ebben a szituációban mindent elkövettem, kikommunikáltam, letettem magamról a felelősséget. S fura mód ez megerősített. Nem haragszom. Már dac sincs bennem. Csak csinálom ami jól esik. Keresem a jó dolgokat minden nap. Persze néha elszomorodok. De igyekszem azonnal tisztázni magamban, hogy mi az, ami rossz érzéssel tölt el és megoldást találni rá. Ha ez nem megy, mert mondjuk nem az én kezemben vannak a dolgok, azonnal elvonom a figyelmem egy jó érzést okozó gondolattal. S ez a legtöbbször segít. 

A ma is így lett nagyon jó. A reggeli futást követően volt egy tárgyalásom, majd egy barátommal megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk. Mivel azonban Ő az utolsó percben lemondta az ebédet, én viszont már ott voltam ahol találkoznunk kellett volna, egyedül is bementem. Az ebédre várva összefutottam egy régi ismerőssel akivel is, végül együtt fogyasztottuk el az ebédünket. Miközben ettünk, több ismerős is megjelent. Így utólag visszagondolva biztos, hogy játszanak velem. Szlenget használva, valaki tuti szivat. Szépen megfogalmazva, azt gondolom, tesztelik az erőmet és a kitartásomat. Folyamatosan. De élvezem. Komolyan mondom! Minden nehézség valamiféle örömmel tölt el. Mert szeretem a kihívásokat s mert mindennek a jó oldalát nézem. Ennek is. Jó látni bizonyos embereket. Szeretem látni, hogy jól vannak. Nekem ez jó érzést okoz. 

Az ebédpartneremen kívül egy barátnőmmel is találkoztunk, Ők is ott ebédeltek ahol mi. Úgyhogy azonnal meg is egyeztünk abban, hogy délután, náluk folytatjuk. Át is mentem hozzájuk és egy isteni órát töltöttünk együtt. Nagyon jó érzéssel töltött el ez is. Orsi mindig is erősített. Mindig pozitívan beszélt rólam, talán mondhatom, hogy az életemet ismerve, felnézett rám. S ez is boldoggá tesz. Mert ha nem is másnak akarok megfelelni, akkor is sokat számít egy-egy olyan ember véleménye, akit én is nagyra tartok. Ő pedig ilyen. Nagyon sokáig nevelte Ő is egyedül a lányait amellett, hogy igyekezett jó anya lenni, ellátni őket rendesen, s mindemellett elismert szülésznőként is helytállni minden nap. Szóval nagyon jó volt több hónap után újra hallgatni, Ő hogy látja az életem alakulását s visszajelzést kapni annak szerinte is jó irányáról.

Végülis ha belegondolok, az öt évvel ezelőtti változások amik elindultak, mint egy kígyó amelyik önmaga farkába harap, kanyarodott vissza a munkát tekintve. Óriási kört tettem meg az elmúlt években. Olyan dolgokat vittem véghez amikről sosem gondoltam volna, hogy képes lennék rá! De megcsináltam. S erre rendkívül büszke vagyok! A nulláról építettem fel magam újra, sokadszor az elmúlt években. S talán az egész minden azért volt, hogy rájöjjek, hogy igazán erőssé csak egyedül lehet válni. Egyedül kell meg és átélni minden nehézséget. Mert minden ilyen szituációval, megoldott szituációval erősebbé válunk. Egyszerűen ez automatikusan történik. Ez kivételesen nem döntés kérdése. Ahogy küzdünk vagy épp könnyedén oldjuk meg az adott nehézséget, észrevétlenül válunk közben erőssé. S ez nagyon jó. 

Mindemellett az igazsághoz tartozik, hogy a mai nap azért volt nagyon jó, mert hat olyan ismerősömmel is interakcióba kerültem, szinte mindegyikükkel személyesen, akikkel nem találkozom minden nap. És ez nagyon feltöltött! Kinyílt a világ! Jó látni olyan embereket akiket szeretek. Akár többször is egy nap. Ez nagyon pozitív hatással van rám. S ettől lesz jó egy nap. 

A döntés

Mikor fiatal lány voltam, nagyon nehezen hoztam döntést. Mindig a következményektől féltem. Attól, hogy rosszabb helyzetbe kerülök, mint amiben vagyok, vagy éppen olyan hozadéka lesz a döntéseimnek ami miatt konfliktusba kerülök. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de ez az életem folyamán aztán megváltozott. Most már gyorsan és határozottan döntök. Nem számít a következmény. Persze igyekszem átgondolni, de nem halogatok semmit. Sokkal jobb egy biztos lépést követően a következményeket számba venni, mint azon rágni magam, hogy "mi lett volna, ha!?"

Valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább a biztos rossz, mint a bizonytalanság. Oh, azt nagyon nem bírom. Nem tesz jót nekem ha azon rágom magam, hogy mi van ezzel, mi van azzal, vagy éppen mi lesz akkor ha.... Nem. Döntök és azonnal megkönnyebbülök. Nekem egyszerűbb így. S annak ellenére, hogy régen mennyire nem szerettem dönteni, most már kifejezetten szeretem az ilyen helyzeteket. Nem hezitálok, lépek. Azt érzem ezáltal, hogy én irányítok. S ez nagyszerű érzés!

Ahogy az is a túl sokáig történő hezitálás ellen van, hogyha döntünk, lehetőségünk van jobb helyzetbe kerülni. Mert majd'nem mindig van olyan út amire ha rálépünk, szinte biztos hogy jó irányba visz el. S egyébként pedig szeretem az újdonságot. Nagyon szeretem a változatosságot is. Az életben ez az egyik legjobb dolog. Az, hogy effektív ritkán lehet ráunni a dolgokra. Mert minden változik. S mindig ott az új. S én azt imádom! Ezt mondjuk sokszor a Vízöntők sajátosságának is mondják, de ha így van, igaz. Néha kicsit olyan mintha társasjátékoznánk. Osztják a lapokat, jönnek az akadályok és élni kell velük, venni kell őket. S mint a játékban is, veheted véresen komolyan, de élvezheted is. Van mikor kiütnek. Igen. Van mikor kényszer pihenőben van részed. De ha részt akarsz venni a játékban, a szabályoknak megfelelően persze, egyszer csak úgyis lehetőséged adódik majd  visszalépni a pályára. Csak figyelni kell. 

Persze olyan is van, hogy "rossz" döntést hozunk. Vagy nem? Van-e egyáltalán jó és rosssz döntés? Vajon mennyire lehet eleve elrendeltetés? S ha van eleve elrendeltetés, vagy megírt sorsunk, bejárandó utunk, nem minden döntés a célba visz-e, csak más-más úton...? 

Nagyon sok teória van az élettel és halállal kapcsolatban. Az ami jelenleg a legközelebb áll hozzám, az az, hogy tapasztalnunk kell. Azért vagyunk itt. Hozunk nagyon sok döntést, ami se nem jó, se nem rossz. Egyszerűen csak döntés. S mint ilyen, következménnyel jár, ami a tapasztalás. Na ez már lehet bármelyik. Ha jó, jó! Ha nem....hát nem. Lehet továbblépni. Le kell vonni a konzekvenciákat és igyekezni a jövőben elkerülni ugyanezt a rossz következményt. Mert tényleg mi van ha hibázunk?! Mi van ha ezerszer plusz kétszer elesünk??? Semmi. Semmi! Maximum megtapasztaljuk, hogyan nem lehet valamit elérni, megcsinálni stb. És? Legközelebb más döntést kell hozni. Más irányba kell indulni. Ennyi.

Közhelynek hat, de tényleg semmi mást nem bánok mint azt, amit nem lépek meg. Keretek között persze, mint pl., hogy betartom a törvényeket, másnak nem okozok tudatosan fájdalmat, szem előtt tartom a karmát,- bármit megléphetek. Bármit. Mert ha szívből jön valami nem szégyellem. Megtanultam, hogy nagy erősségem a szívem. Tudok nagyon jó lenni másokhoz. S most már magamhoz is. És tudok nagyon szeretni is. Régebben csak másokat tudtam, ma már önmagam is tudom. Ehhez viszont elengedhetetlen volt az őszinteség. Első sorban magamhoz. S az elfogadás. Mert sok olyan lépésem volt ami balgaság volt. Sokszor a megfelelési kényszer hajtott. Sokszor a befolyásolás. De leszögezem, hogy a felelősség mindvégig az enyém volt. Én tettem és én hagytam úgy alakulni a dolgokat, ahogy. Sosem a másik a hibás a mi életünkben. Csakis mi. Mert a végső döntést minden esetben mi hozzuk meg. Akár azzal, hogy nem hozunk döntést. Vagy átengedjük másnak a döntést. Ez is egy döntés.

Pontosan ezért már nem akarok megfelelni. Már nem hallgatok bárkire. Pontosan tudom, hogy mi tesz boldoggá és hova tartok. Nem adok más véleményére és nem engedem, hogy esetlegesen bármiféle -számomra rossz szándékkal megvezessenek. Mert egyébként is mit számít, hogy ki, mit mond? De tényleg?! Hát Ő éli meg az én érzéseimet? Az a másik viseli a lépéseim következményeit? Arról nem is beszélve, hogy ma ez, holnap meg az mond, egymásnak homlokegyenest mást. Nem. Nem kell megfelelni csak saját magamnak. Mert magamat kell először is boldoggá és kiegyensúlyozottá tennem. Nem mást. S ez is egyébként egy óriási könnyebbség. Kedves vagyok, persze. Udvarias is. De csak egy határig. Amíg nekem is jó. Amíg a másik is figyel rám és megadja ugyanezt. Mert ennek így kell lennie. Ki kell egyenlítenie egymást a kapcsolatoknak. Az nem jó ha csak én szeretek. Az nem jó, ha csak a másik ad. Jó szót, figyelmet, pénzt, bármit. Nem. Egy kapcsolat akkor jó, csak akkor jó, ha folyamatos az adok-kapok. Bármiféle játék is csak így élvezhető... Számít a dinamika. Az, hogy mindkét oldalról legyen pl.ütés. Ha teszem azt a teniszre gondolunk, elég egysíkú játék lenne az ahol mindig csak az egyik üt, a másik pedig mindig csak nézi... Ez így elég vérszegény lenne, amellett hogy uncsivá is válna elég hamar. 

Élvezni akarom az életet! Játszani! És mindent, mindent meglépni ami lehetőségként felmerül. Semmi olyan nem lesz az életem végén, amit meg akartam volna tenni, de nem mertem, mert féltem mások véleményétől. Nem, nem! Csak csupa pipa. Ezt is, meg ezt is, meg ezt is.... Mindent megtettem, mindent elértem amit csak akartam! S,hogy miért? Csakis azért mert volt bátorságom, s mert szerettem és élveztem a döntések nyújtotta lehetőségeket! S mert éltem is velük. Csakis ezért.

 

Lacimnak

Ez egy nyílt levél lesz a Fiamhoz. Őt Lacinak hívják  és 51 éves lesz idén novemberben. Másfél éve ismerem, mióta az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthonban dolgozom Mentálhigiénés munkatársként. Mivel úgy hozta a sors, hogy visszatérhetek a régi munkámhoz, ami több kihívást, ezáltal több sikerélményt és elismerést adhat, felmondtam. Laciról tudni kell hogy talán 11 éves volt amikor Intézetbe került. Hányatott gyermekkora volt, ami ahhoz vezetett hogy tolószékbe került és enyhén értelmi fogyatékos is lett. Nem tudom, hogyha egészséges maradt volna, s teljes életet él, ekkora szíve lett-e volna akkor is. Ő nagyon, nagyon tud szeretni. Nagyon. Ami szinte csoda, tekintve a gyermekkorát, s hogy egy ilyen intézetben, ahol Ő is él, mennyire jönnek-mennek a dolgozók. Ahogy én is... Hiába volt róla szó és mondtam mindig, hogy hosszú távra tervezek, eljött az idő mikor azt éreztem, hogy lépnem kell.

Mikor elmondtam neki a döntésemet, megértette az indokokat amik a váltáshoz vezettek. Ennek ellenére nagyon szenved. Nem akarja mutatni, de látom rajta, hogy rossz neki. Tudja, hogy nem örökre válunk el, de ugye nem leszek már benne a mindennapjaiban, nem leszünk napi fizikai kapcsolatban sem és ha Te is szerettél már valakit, tudod, hogy ez mennyire tud fájni.

Egyik nap mikor épp mélyen volt, annyit mondott csak mielőtt elgurult volna az elektromos székével, hogy: Na ezért nem szabad senkit megszeretni! -Ez bizony nagyot ütött. Mert valahol igaza volt. Megszeretett. Megszerettettem magam és mikor már mélyen kötődik hozzám, elmegyek. Ráadásul saját akaratomból, ha az Ő szemszögéből nézzük, elhagyom. S emiatt nagyon rosszul érzem magam. De bizonyos fokig önzőnek kell lennem. Nem fogok belemenni miért döntöttem még a fentieken kívül így, nem akarok magyarázkodni sem, a végeredményen úgysem változtat. S amúgy sem erről akarom, hogy szóljon ez a levél. 

2017.július 3.

Laci. Én azt gondolom, hogy tévedsz! Sosem kár megszeretnünk senkit! Ez a legjobb dolog ami ebben az életben történhet! Még úgy is, hogy tudjuk, hogy egyszer vége szakad. Mert vége szakad. A legrosszabb esetben meghal az egyik fél. Ez nálunk szerencsére nem áll fent. A kevésbé rossz esetben pedig elválnak útjaink. De akkor sem volt kár! Elmondhatjuk mind a ketten, hogy volt másfél évünk, amikor szerettek és szerettünk. Amúgy pedig nem az idő számít. Ez lehetne akár öt és fél év is. Nem a idő-, hanem az érzelmi tartam számít. Az, hogy mennyire szerettél engem. S mennyire szerettelek én is Téged. S látod, ahogy én, úgy Te is biztos lehetsz benne, hogy igaz szeretett volt közöttünk. Ahogy van most is.

Sosem szabad az érzésekkel fukarkodni. Azzal hogy szeretünk, mi gazdagodunk a leginkább. Lehet ez baráti, mint a miénk, rokoni, vagy akár szerelmi kapcsolat is. Nem számít. Csak az számít amit akkor érzel mikor szeretsz. Az valami Isteni érzés, és rendkívül gazdaggá teszi az életedet. Emellett ez egy olyan dolog is, amit soha, soha nem veszíthetsz már el! Ez volt és van és lesz is mindig. Mert egyszer már volt benned. S mint ilyet, csak elő kell hívnod! Bármikor mikor hiányzom, gondolj rám! Bizonyos vagyok benne száz százalékig, hogyha szeretünk valakit és ezzel az érzéssel a szívünkben Rá gondolunk, Ő azt megérzi. Megérzi és ha csak egy pillanatra is, de összekapcsolódunk. Ugye nekünk jó, mert bármikor hívhatjuk egymást. Bármikor beszélhetünk majd telefonon illetve ahogy időm engedi, bármikor találkozhatunk is majd. Nem veszítjük el egymást teljesen. A kapcsolat ami közöttünk kialakult, már örökre összeköt bennünket. Barátok vagyunk. Édesanyád helyett anyukád vagyok. Ami csak volt, az ottani dolgozói státuszom. Az már nem leszek. De ez nem is baj... 

A lényeg megmarad. Ahogy minden érzelem gazdag kapcsolat is, bárhogy is lett vége. 

Tudod hogy képzeld el? Képzeld el, hogy mint egy láthatatlan fénysugár tör elő a szívemből az érzés, mikor olyanra gondolok akit szeretek és aki hiányzik. S ez a fénysugár elkezd nyúlni, nyúlni és bármekkora téren keresztül is, de eljut ahhoz akit szeretek és összeköt vele. Nincsenek akadályok amik megállíthatnák. Nem számít ezer kilométer. Nem számítanak falak. Nem számít, hogy éppen hol van és mit csinál. Nincs egó, csak a Lélek van. A bensőnk, az esszenciánk. A fény pedig utat tör magának és eljut ahhoz akit szeretek. S ezt érezni lehet.... Lehet csak eszedbe fogok jutni. Lehet csak az arcom kerül eléd. Vagy egy illatot sodor feléd a szél ami eszedbe juttat.. Lényegtelen. Én ott leszek és tudni fogod, hogy Rád gondolok. 

Úgyhogy kérlek gondold át ezt hogy kár volt-e vagy sem, hogy megszerettél. Hidd el...voltak nekem is ilyen érzéseim mással kapcsolatban. De akármennyire is csúfosan ért véget vagy sem, nem bánok egy percet sem. Mert szerettem. Őszintén. Még ha volt is olyan, hogy hiába. Vagy viszonzatlanul. Nem számít. Komolyan mondom. Nem veszítettem azzal, hogy szerettem. Azzal sosem veszítünk! Épp ezért nem bánom sem most, sem a jövőben!

Pont ezért kérlek, hogy szeress tovább! Szeresd aki utánam jön! Szeresd akit csak lehet! Mert Te fogod jól érezni magad tőle és elsődlegesen ennek kell számítania. Jól kell érezned magad! Tudnom kell, hogy jól vagy! Ez mindig fontos, ha szeretek! S leginkább azért is, mert ezért vagyunk itt ezen a földön. Bőven kijutott már neked is a nehézségekből. Légy okos és amin tudsz, változtass. Tudod mennyiszer mondtam! A gondolataid ilyenek. S a gondolatok vezetnek az érzésekhez is. Épp ezért válogasd meg őket! Csak a jóra gondolj. S szeress. Amikor én rottyon vagyok, elkezdek arra gondolni aki miatt esetlegesen rosszul érzem magam, aki hiányzik és elkezdem  tudatosan érezni, hogy mennyire szeretem.  S hidd el! Jó érzéssel tölt el! 

Úgyhogy szeress! Szeress engem és szeresd azt, akit csak lehet! Mert ezért élünk. Nekem, az anyukádnak elhiheted. S hidd is el. Szeretlek! 

Mi az érték mérték?

Mitől függ, hogy mennyit érek? Mitől függ, hogy mennyit érsz? Attól, hogy hány gyerekünk van? Hogy mennyit keresünk? Hány ismerősünk van a facebookon? Hányan lájkolják a megosztásainkat? Vagy éppen attól, hogy mások mit gondolnak rólunk? 

Mi van ha épp egy gyermeket sem vállaltunk? Attól már "rosszak" vagyunk? Vagy ha épp keveset keresünk? Mi számít egyáltalán kevésnek, s mi soknak? Van aki milliókat keres , de kifolyik a kezéből a pénz és épp ezért állandóan űzi-hajtja a bevételt, s nem elégedett. De olyan is van aki a korábbiakhoz képest hirtelen többet keres, s zsugorgatja vagy épp azonnal elkölti mindet. Mi a jó? Melyiktől lesz valakinek értéke? Ez sem lehet mérce, hisz a pénzed nem te vagy. Este mikor leveszed a nehezen vagy épp könnyen megszerzett pénzen vásárolt márkás ruhádat és ott állsz meztelenül, akkor ki vagy te? Ki vagy a puma nadrág nélkül? Ki vagy a nike cipőd nélkül? Nagy a baj, ha csak a ruháktól vagy valaki. Ha nem tudsz megjelenni márkajelzés nélküli, régebbi ruhában is magabiztosan, mert a márka nélkül senki vagy... Vagy éppen azért kell új autót venned, hogy megmutasd mennyire menő vagy és milyen jól megy neked. Na de abból az autóból ki kell szállni... Nem vagytok egyek.... Így ez sem lehet mérték. Ahogy a közösségi oldalakon lévő ismerőseink száma illetve az általuk kiosztott lájkszám sem. Az nem is igazi világ. 

Azok lennénk amit gondolnak rólunk? De mi van ha ma ezzel, holnap meg azzal találkozom? Mi van ha ez teljesen más beállítottságú mint az? Én is változom, te is változol, mindig épp a "közönségnek" megfelelően változunk? S miért? Hogy szeressenek? S attól, hogy szeretnek érezzük magunkat többnek? Jónak? Ettől lennénk értékesek? De mi van ha valaki már másra vágyik? Más társaságára, más közelségére? Akkor elértéktelenedünk? Senkik leszünk? Ha teszem azt valaki nem is köszön. Észre sem vesz az utcán, vagy épp akivel van azt kívánja hogy ne vegyen észre és Ő megteszi, akkor én senki lettem? Nem hinném. Ha épp annak megfelelően váltogatom az identitásom ahogy a környezetem elvárja, épp akkor nem vagyok én sehol. Ha folyton folyvást meg kell felelnem, s meg is felelek, feladva a saját elveim, érzéseim, hol vagyok? Mi vagyok? Ki vagyok? Sehol. Csak egy szeretetre, figyelemre és elismerésre éhező valaki vagyok. 

Azt gondolom, hogy nem mások figyelmétől leszünk valakik. Sokkal inkább attól amilyenek vagyunk. Ahogy reagálunk, ahogy élünk, s amiket teszünk. Nem amit mondunk! Nem is amit szeretnénk. Csakis amit teszünk! Önzetlenül, tisztán a jóérzésért. Tisztelve másokat. Elfogadva a másságukat. Sosem lehet tudni mi lakozik a másik szívében. Mi az ami addig a percig elvitte Őt, s miket élt át. Sosem kaphatunk 100 százalékos képet senkiről. Balgaság is lenne épp ezért megítélni bárkit is. S akár rossz, akár jó, mindannyian úton vagyunk. Senki sem felsőbbrendűbb, vagy épp többet érő. Ami egyedül többé tehet bárkit is, az a másik emberhez való önzetlen hozzáállása. Épp ezért, ha valaki semmibe vesz, túl kell rajta lépni!Mert nem az határoz meg Téged, hogy hányan vesznek körül és hányan ajnároznak szünet nélkül. Mert mi van ha egyszer csak eltűnnek az életedből? Ha nélkülük maradsz. Akkor ki leszel te?

Van egy tanmese a neten. Egy tanárról szól aki egy papírpénzt visz be a tanítványainak és megkérdezi, hogy ki szeretné. Persze mindenki. Ekkor összegyűri a tanár a pénzt. És most? Még mindig mindenki. Bevizezi, ledobja a földre, rátapos, mindenféle dolgot csinál vele, amitől elhasználódik, koszos lesz és meg sem közelíti már azt az állapotát ahogy először mutatta fel a tanulóknak. De még mindig akarják. S hogy miért? Mert pontosan tudják, hogy attól, hogy koszos lett, helyenként szakadt, az értéke mit sem változott. Ahogy nem változik nekünk sem. Megrángat az élet. Mindannyiunkkal megteszi. Nincs kivétel. Ez biztos! De ettől függetlenül az, hogy mi kik vagyunk és mennyit érünk, nem változik. Nem ettől változik. Nem az anyagi helyzetünktől. Nem is attól, hogy milyen tárgyat birtoklunk. A minket körülvevő emberektől sem. Szerintem egyes-egyedül attól, hogy mit teszünk. Hogy szeretünk. Hogy okozunk-e fájdalmat szándékkal másnak. S ezzel ellentétesen, hogy teszünk-e jó dolgokat elvárások nélkül is. Tudunk-e megbocsájtani és túllépni, vagy kicsinyesen ragaszkodunk a vélt vagy valós sérelmeinkhez. Ahogy tudjuk-e magunknak is megbocsájtani, ha éppen hibáztunk. Mert hibázunk. Sokat. De az értékünk belülről fakad. Belőlünk és nem másból. Nem attól leszünk többek hogy mások a tenyerükön hordoznak, vagy épp kevesebbek, mert köszönésre sem méltatnak. Nem, nem. Az érték belőlünk, mélyről fakad. S ezzel nekünk kell a legjobban tisztába lennünk s minden körülmények között megőrizni a lelki békénket. Mert igazán boldogak csak így lehetünk. 

Persze ez néha nehéz. De mi könnyű!?!?! :) Mostanában fél órát lefutni sem könnyű, mégis végigszenvedem és újra látom ezeket!