Krumplimentes lapcsánka

Nagyon éhes vagyok, pedig fél tíz.... Este. :) Lapcsánkát kívánok... De krumplit nem akarok enni, így az itthon lévő zöldségek közül választottam. Zeller és karalábé, hagymával és fokhagymával, pici zabpehellyel és tojással keverve össze, sóval és borssal fűszerezve.

Hmmmm, már csak az elképzelése is! A legnehezebb meló belőle a két első, alapot adó zöldség lereszelése. De ha rendelkezik az ember lánya egy ugyancsak éhes férfiszeméllyel, akit konyhalányként is használhat, bizony igen könnyűvé válik a folyamat. Miután a zöldségeket lereszeltettük lakótársunkkal, jól összedolgozzuk a hozzávalókat és kókuszzsíron kis lapos pogácsákat formázva kisütjük őket. - Eddig tartott az elmélet.

 Mert a gyakorlatban a kiskukta bizony nagy darabokra reszelte a zöldségeket és így azokat kínálhattam tojással, bizony nem voltak hajlandóak összeállni... Egy kisülés erejéig sem. Hát ilyenek ezek. De én vagyok a hibás, hiszen nem szakemberre bíztam az előkészítést. :) Mentve a menthetőt, így egy teflon edényt jól teleszedtem a "lapcsánkával" és hagytam és hagytam és hagytam szépen pirosra sülni az alsó felét. Majd ekkor már sikerült nagyobb darabonként fordítani rajta és úgy ki is szedni. Forrón, hideg tejföllel tálaltam és faltuk föl egyből! Élvezeti értéke magas, hizlaló értéke nulla volt. :)))

Ma Gyöngyösön dolgoztam és sajnooooos, kénytelen voltam elfogadni egy szelet normál Rigójancsi tortát. Születésnapot ültek és udvariatlanság lett volna visszautasítani az ünnepi süteményt. Ennek kapcsán azonban muszáj voltam a mai tápanyagbevitelemet lecsökkenteni, így mikor hazaértem négy óra körül, egy szál kolbászt voltam kényszerűségből elfogyasztani húsz deka igazán jó aszpikos sonkával. :) Ez aztán a kínzás!!! Imádom a kolbászt! :))))) Meg az aszpikos sonkát! Hmmmm, isteni volt!!!! Imádok enni! Is. :)

Fentiek alapján a mai napom igazán finoman telt! A tegnapi mélyponttal szemben ma ismét a csúcson voltam! Nagyon jól éreztem magam. És érzem most is! Ennek ellenére, azt hiszem reggel futással kezdek... :)

A boldog, nevető, kiegyensúlyozott ember miért lesz más?

Nagyon késő van már, de egyáltalán nem vagyok álmos. Jól érzem magam. :) Túl vagyok egy mélyponton. Mi a legjobb a letargia, depi ellen? Nekem az, ha elfoglalom magam. Munkával, takarítással, majd mindegy. Miután összepakoltam itthon, hogy reggel, mielőtt elindulok Gyöngyösre, csak porszívóznom kelljen, nekiálltam dolgozni. Behoztam a dokumentációs lemaradásaimat. Hááát, nem tartozik a kedvenceim közé. :)

Miközben írtam a Kollégáknak a visszajelző maileket, rá-rá néztem a FB-ra. Ott találtam egy képet ami nagyon megtetszett. Nem is a kép, hanem ami alá volt írva, az fogott meg. Ez pedig a következő volt:

"A fény és az árnyék együtt léteznek, nem menekülhetünk csak az egyik elől."

 Aurora Medina

Őszintén szólva, kellett egy kis idő mire megértettem. De ez is mint minden az Életben, ha megérint, ha már csak elolvassuk és nem fut tovább a szemünk, bizony nekünk lett oda téve, nekünk találták ki. Ez ma, akkor, abban a pillanatban nagyon kellett nekem.

Vannak bizony mélypontjaim, igyekszem folyamatosan fent lenni, de néha egy apró mozzanat, egy félreértés bizony lelök a "csúcsról" és a mélybe zuhanok... Ez nem jó. Nem jó nekem és nem jó a környezetemnek sem. De nem tehetek róla. Igyekszem kontrollálni, de nem mindig sikerül. Azt gondolom, hogy szükség van néha a mélypontokra is, hiszen ha a "csúcson" vagyunk, onnan csak lefelé vezethet út... S minden változik. Nem lehet állandóan kedélyileg sem egy helyben topogni.

Sajnos, vagy szerencsére majd az összes Ismerősöm, Szerettem és Barátom meritkezik belőlem. Mivel nem panaszkodom, nem siránkozom, s rossz kedvet is ritkán látni rajtam, azt gondolom, hogy ADNI tudok. Azért szeretnek engem, azért szeretnek velem lenni, mert boldognak és kiegyensúlyozottnak tartanak, s ez Őket is feltölti. Nekem is vannak ilyen Szeretetteim. Jó velük lenni, imádom ha nevetnek, ha együtt vagyunk. Tíz perc több órás, mély pihentető alvásnak felel meg! Sőt!

Velencei-tó

Ez azonban felelősség is. Mert ha mélyre csúszom, máris értetlenül állnak ott.... Miért? Mi történt? Hogy lehet ez, hiszen Ők rám támaszkodnak! 

Én ezt nem engedhetem meg magamnak, mert Őelőtte etalon vagyok. Ohhh, ez nagyon nehéz! Kicsit úgy érzem, hogy nem látják be, hogy néha nekem is lehet rossz pillanatom, nem vagyok tökéletes, nem vagyok játékbaba aki mindig mosolyog. Vétkező, bukdácsoló ember vagyok, aki a jóságra törekszik ugyan, de közel sem vagyok tökéletes! Aki bárkit is ezen a Földön tökéletesnek tart, óriásit fog csalódni! Nem lehet tökéletesnek lenni. Nem lehet! Ezért vagyunk itt és ezért vagyunk emberek. Csak törekedni lehet rá, azzá válni, szerintem nem lehet.

Az említett idézetet pár percig rágnom kellett. Mi az, hogy nem menekülhetünk csak az egyik elől...?! Már az nem tetszett, hogy menekülni...Az olyan negatív. De aztán megértettem. Ha menekülünk a fénytől vagy akár az árnyéktól, amik összekapcsolódnak, bizony a másiktól is menekülni fogunk. Hiszen ahol fény van, ott árnyék is. És fordítva. Lehet csak nekem tartott ez ilyen sokáig. De talán pont azért, hogy ne hibáztassam magam, ne lökjem még mélyebbre saját magamat és elfogadjam, elfogadtassam, megértsem és megértessem, hogy ez a kettő, a fény és árnyék, a boldogság és szomorúság, bizony kézen fogva járnak... S ez teljesen normális.

Remélem más is megérti ezt és elfogadja, hogy igyekszem az időm nagy részében adni, boldogságot, kiegyensúlyozottságot, örömöt, szeretetet, melegséget és fényt, de lesz olyan is amikor árnyék vetül a lelkemre és pont Tőle várom az előbbieket...! S, hogy a boldog, nevető, kiegyensúlyozott ember miért lesz más? ... Talán mert érez. S mint az érzelmek is általában, hullámzik az Ő kedélye is...

Gabriel García Márquez

Most reggel találtam a neten Gabriel García Márquez "búcsúlevelét". Nagyon szeretem az írásait! Majd'mindegyiket olvastam! Többször is. Ez a búcsúlevél is megérintett. Több gondolat is van ami megfogott belőle. Az első, hogy : "Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok." Bizony. Először Nagyapám mondta gyerekkoromban, hogy csak azért, hogy beszéljünk, nem kell beszélnünk... S milyen igaza volt! Lehetünk boldogok, szerethetjük egymást csendben is. Csak úgy, hogy nézzük, beisszuk a szemeinkkel egymást. Szeretem az olyan pillanatokat, amikor elhallgatunk, beáll a csend és csak nézzük egymást... Én szeretek hallgatni. Meghallgatni. Bepillantást enged a másik Lelkébe, gondolataiba. Imádom! 

Ugyanígy igyekszem nem indulatból, dühből, érzésből lereagálni az eseményeket sem. Persze nem mindig sikerül, pedig fontos lenne, hiszen a szó amit kimondunk, óriási fájdalmat okozhat...Akkor is és úgy is, ha csak indulatból jött és nem is gondoltuk komolyan. Jó pár ilyen mondatot hurcolok én is magammal. Indulatból, pillanatnyi haragból kimondott mondatokat, melyek között van amit csak egyszer hallottam, s van olyan is amit sokszor. Lényegtelen a gyakoriság. A kimondott szó nem száll el, mint a mondás tartja, hanem megmarad és ha szép, akkor szívet melengető gyönyörű fává növi ki magát a Lelkünkben, ha viszont fájó volt, kopár pusztaságot hagy maga után. Ahogy bizonyos események, vagy mozzanatok is. Egy mosoly amit kapunk óriási boldogságot okozhat! Egy mosolyra szűkülő szem, beleég a retinába. De ugyanígy beleéghet egy ezredmásodpercre látott mozzanat is...

"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik". Ó ezt hányszor éreztem! Küzdöttem, küzdöttem, voltak álmaim, céljaim, mentem, haladtam előre s mikor elértem a célomat, ürességet és hiányt éreztem a pillanatnyi elégedettség után. S akkor jöttem rá, hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Ugyanígy futok már hivatalos távokon is. Igyekszem a pillanatokat megélni, azt amiben éppen vagyok és nem a Célt várni. Mert az út maga az ami számít, az amiket útközben érzek. A Cél jó esetben egy-két perc lesz...Nem több. Mindig van az életünkben olyan amit akarunk... Ezt vagy elérjük, megkapjuk ... vagy nem. Tárgyakat, eseményeket, embereket... De talán nem is ez számít. Hanem azok az érzések, azok a dolgok amiket miközben az adott dolgot akarjuk, a fejünkben és szívünkben él vele kapcsolatban. S ki tudja? Lehet többet nyerünk azáltal, ha sosem lesz miénk a vágyott dolog! Mert a "mászás" s nem a "hegycsúcs" ami számít.

Azt mondják, hogy amit hibának látunk másokban, az bennünk is ugyanúgy megvan, csak mást könnyebb elítélni, mint saját magunkat. Én nagyon hittem és hiszek az emberek egyenjogúságában, abban, hogy nincs jobb vagy rosszabb ember.  G.G.M azt mondja, hogy "megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni". Erről az jut eszembe, hogy van egy hajléktalan itt Gödöllőn, egy idősebb, mankós férfi. Mindig megállok és adok neki pár jó szót és egy kis pénzt. Nem számít nekem, hogy ki vagy mi volt életében. Mit tett vagy éppen mint nem. Csak a jelen számít. Csak az amit most akar. Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, vagy legalábbis nem lenne szabad annak lennie, de hogy ítéljek én meg úgy egy ember, hogy nem éltem egy percet sem az életéből, nem tudom miken ment át, mik vitték jó vagy rossz útra?! Ki tudja! Lehet én rosszabb lennék. 

"Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz". Igyekszem így élni. Elmondom, ha szeretek. Elmondom ha felbosszant valami. Utóbbit igyekszem egy kis időbeli csúszással, nem azonnal. Engem a gyerekek, a nagyok s később Soma tanítottak meg kimutatni a szeretetemet. A mi családunkban nem volt mindennapos az ölelkezés a szeretlek szó kimondása. Mikor megismertem a nagyokat, s öleltek, iszonyú nehéz volt átadni magam az ölelésnek és élvezni azt. Most már nincs ilyen gondom. Sőt! Bárkit akivel szimpatizálok, meg kell érintenem, ha csak egy pillanatra is. Akit pedig szeretek azt pedig folyamatosan. 

"Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el." Ehhez nagyon nem tudok mit hozzáfűzni... Minden nappal, minden perccel újra lehet kezdeni, amíg tudunk levegőt venni! Bármit!

S végezetül: "Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy mondd nekik, sajnálom, bocsáss meg, kérlek, köszönöm, és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket." Milyen igaz! Milyen igaz, hogyha nem mondjuk ki, ha nem mondjuk el, az csak bennünk van, s esély sincs rá, hogy tudja az, akinek tudnia kell! Azt gondolom, hogy nem számít büszkeség, nem számít tartás. Az érzelmek számítanak. Az amit kiváltunk egymásból... S ezt ha nem osztjuk meg, lehet óriási dolgokat veszítünk el a hallgatásunkkal. Annabébimet bátorítottam rá, hogy ossza meg a kiválasztottjával mit érez. Mert kár alakoskodni, kár megjátszani.... Ki tudja meddig tart ez a "játék", ki tudja lesz e holnap.... S kit tudja!? Lehet, kölcsönös az érzelem, csak a korábbi játszmák, s hibák miatt amik el lettek követve akár általunk, már nem mer a másik lépni... Mert fél a visszautasítástól, s közben tárt karokkal várnánk.

Marquez búcsúlevele Józsa Imre előadásában

Cigányzene és kulináris élvezetek

Ez volt a mi asztalunk és kilátásunk

A tegnap estét Buda egyik impozáns éttermében töltöttük a Férjemmel. Neki, ezúton is szeretném kifejezni a hálámat, hogy elvitt oda, mert olyan élményekben volt részem, mint még talán sosem... Köszönöm! :)

Ez az étterem fent van a Duna, az Országház és jóformán egész Pest felett, ezekre csodálatos rálátással.  Persze köszönet jár annak a Hölgynek is akitől a meghívást kaptuk.  

Nem szeretek olyan helyre menni, ahol nem kedvesek, szolgálatkészek és előzékenyek velem. Velem, mint vásárlóval. Itt ez nem fordulhatott elő. Négy-öt emberrel kerültünk kontaktusba és mindannyian a messzemenőkig kedvesek voltak! S ez jó! Nagyon. Azt gondolom, hogy elengedhetetlen a kiszolgálásban, legyen az egy pékség, egy cipőbolt, étterem vagy akár egy korcsolyapályán való jegyeladás, hogy az adott szolgáltatás, áru mellé az aki az adott helyet képviseli, Önmagát is adja, Önmaga legjavát. Ez az a hely volt! 

Én vargányás-kakukkfüves ragulevest ettem kezdésnek. Isteni volt. Tejszínes volt, a gomba benne roppanós, finoman húzott tejfölcsíkok díszítették és megfelelő intenzitással a citromot is ki lehetett érezni belőle. Ezt követően fekete-fehér mangalica karajt ettem hercegnő csicsókával, fokhagyma chipsszel és kovászos uborka raguval. A fekete-fehér "szint" a karaj egyik oldalán lévő fekete fűszerek adták. Élvezet volt ebbe a húsba beleharapni. Egyszerre volt kemény és mégis lágy. S az íze....! Mennyei volt. Mellé csicsóka halmokat kaptam gyönyörűen, "hercegnősen" kinyomva. Imádom a csicsókát! Van egy jellegzetes íze, de én szeretem. Ezek mellett vékonyra vágott kovászos uborka spirál volt pici csírával megtűzve. Imádom a csírákat! A tegnapi és a mai itthoni rántott húsi mellé is az a köret. :)

Egész vacsora alatt cigányzene szólt. Élő. Már ez megalapozta a hangulatomat. Imádom, oda vagyok az élő zenéért! Nincs ahhoz hasonló, ha egy ember melletted játszik egy hangszeren! Olyankor meggyőződésem, hogy Isten ül közénk... Épp mikor befejeztük a vacsorát egy Somlói asztali desszerttel, ami nem volt igazi somlói, de mégis mennyei volt a csokibevonattól ami beburkolta, jött egy Cigányprímás és két másik Cigányzenész. Muszáj nagy betűvel írnom, annyira Emberek, annyira Zenészek voltak. Kedvesek voltak, finomak, nem rámenősek. Kérdezték mit játszanak nekünk, játszhatnak e nekünk. Férjem rám nézett, én pedig azzal szemben, hogy sosem tudtam kezelni az ilyen helyzetekkel, igent mondtam. Életem egyik legjobb döntése volt. Először Férjem kért. A Van egy szőke asszonyt, csak barnában.... Jópofák voltak, mert mondták, hogy barnában még nem játszották, de megpróbálják. :)))) Sikerült nekik. Ott állt a jobb vállam felett a prímás hegedűvel, kicsit jobbra, de mégis szemben velem a két zenész és néztem és hallgattam őket! Annyira csodás volt! A nagybőgő ahogy zümmögött, mormogott.... Ahogy sírtak a hegedűk... Még most is belesajdul a szívem, ha visszagondolok. Mikor ezt elhúzták, engem kérdeztek, mit szeretnék, mit játszanak a "Kisasszonynak". Igazán nem tudtam válaszolni, mert annak ellenére, hogy van a Családomban roma, s így valamelyes én is az vagyok, nem ismerem annyira a cigányzenét. Az Akácos utat ajánlotta, elfogadtam s így el is húzták nekem.... Annyira csodálatosan játszottak, annyira fantasztikus volt, hogy ezt nekem játssza három ember, a szöveg, hogy bizony elkezdtem sírni.... Mit sírni!? Ömlöttek a könnyeim! Még most is a hatásuk alatt vagyok. Végig sírtam a  játékukat. Amikor befejezték, a Prímás annyira meg volt hatva, mert ahogy Ő mondta, a legnagyobb ajándék egy zenésznek, ha látja, hogy hatással bír a zenéje másokra, s ez nem mindennapos dolog....  Rám hatottak. Nagyon is.

A Családom, a Papám a dunaharasztis ház, az Élet változásai, az emberek akikkel megismerkedünk, mind mind Ők jártak a fejemben, a Szívemben! Mindenért és mindenkiért hálás vagyok!!! Mindenért és Mindenkiért! Azokért a dolgokért, amik boldoggá tesznek és azokért a dolgokért, amik fájnak, mindenért hálás vagyok. Mert mindegyik én vagyok már. Mindegyik alakít rajtam. Minden szó, minden szituáció. Tegyen az boldoggá, vagy fájjon nagyon, hatással van rám... Lássak bele mások életébe, vagy folyjon az enyém...nincs olyan mozzanat ami ne tartalmazna számomra leckét. Csak látni kell. És elfogadni, ha nem az enyém. S szeretni és akarni ha mégis. 

Köszönöm, köszönök mindent! <3

Banános süti és tonhalsaláta

Ma, hónapok óta először hajnalban mentem el futni. Öt órakor.... Hajnali ötkor. Dermesztő hideg volt. És sötét. Hatra siettem haza, mert háromnegyed hétre már Liló bébimért mentem. Tegnap este voltam futni legutóbb abban az óriási havazásban. Akkor hatalmas érzés volt azon a 10 km-n keresztül a friss hóban elsőként nyomot hagyni és nézni a hópelyheket, melyek szinte szikráztak a lámpafény kereszttűzében... Olyan hatalmas nyugalom volt! 

Ma reggel csak a jeges, lefagyott út volt ami extra élményt nyújtott futás közben. Szinte nyár vége óta nem futottam hajnalban mert annyira lélekromboló volt sötétben indulni és sötétben is hazaérkezni. Ami viszont jó benne, hogy így talán nem maradok fent éjszaka sokáig... Tudom, hogy reggel korán kelek és érzem is, hogy fáradt vagyok. Muszáj kitalálnom valamit, hogy elfoglaljon, hogy elfárasszon, mert cc. egy hónapja legalább éjfélig, vagy akár még tovább is fent vagyok... Valami történt ami miatt nem tudtam aludni. Valami zajlott bennem... Ezzel a hajnali futással sikerül elérnem, hogy már most (19:58) fáradt vagyok és ágyba vágyom. Nincs erőm gondolkodni. Érezni...

A mai napon nagyon sok mindent csináltam Simivel és Lilóval. Voltunk Lilóval forró csokizni, voltunk a Tescoban, voltunk szánkózni, bújocskáztunk és este még egy nagyot sétáltunk is Linettel, míg Soma karatézott.

Délelőtt pedig míg a kicsik óvodában voltak, "elvitték" az Angyalok a Karácsonyfa-, és az egyéb díszeket a házról. Mindeközben pedig életemben először megkívántam a banánt, így készítettem egy paleos banánsütit. Negyven deka ledarált kókuszlisztet kevertem össze két evőkanál gesztenyeliszttel, két tojással, egy nagy evőkanál mézzel, egy kis szódabikarbónával és négy pépesített banánnal. Ezt követően sütőpapírra simítottam és 170 C fokon háromnegyed órát sütöttem. Nagyon finom lett. Maccsinak is nagyon ízlett, csak annyit tett hozzá kritikaként, hogy sok benne a kókusz.... Hm, ez a receptet ismerve, nem is csoda. :)

Mivel hajlamos az ember lánya, én pedig főleg (!) szomorúságában, rosszkedvében evésbe fojtani a bánatát, muszáj voltam valami olyasmit kitalálni, ami pillanatokra boldoggá tesz, de nem hizlal ..  Így Soma nagy örömére kibontottam egy tonhalat és összekevertem két nagy evőkanál tejföllel, egy fél felaprított lila hagymával és jó sok reszelt sajttal. Hmmmmmmmm, isteni lett.  Jól belaktunk belőle mind a ketten. S, hogy segített-e....?

Hajnalban megyek futni. 

Egy szép téli nap

Nagyon jó napunk volt ma. A kisfiam egyik kis csoporttársa jött át, hogy ne kelljen összevont csoportban lennie. Valahogy ahány gyereket csak ismerek, mindegyik uuuuuuutálja az összevont csoportot az oviban. Sírni, dühöngeni, toporzékolni is hajlandó a leghalkabb, legnyugodtabb gyermek is ha meghallja, hogy ügyelet...

Így történt, hogy Liló bébimmel már nyolckor mentünk Veresre a piacra. A családom többi tagja addig mélyen durmolt. Sajnos hiába mentünk, mert nem igazán volt piac, így ugyanazzal a lendülettel visszafordultunk és jöttünk is haza Gödöllőre, finomságokat vásárolni. Liló egy édes kislány. Csacsog, repked, betölti a teret a kisugárzása. És mosolyog! Egyfolytában mosolyog a kis rizsa (!) fogaival. Imádom. Nem tudom, hol kezdődött és miért a kapcsolatunk, de legalább egy fél éve már, hogy egymásra találtunk. Szeretem Őt. Tiszta, kedves és ártatlan. Nagyon finom kis lelke van. 

Csak azért nem mosolyog, mert a fényképésszel nem szimpatizál. :)

Miután hazaértünk, megreggeliztettük a gyerekeket és leültünk kirakózni. Hát nem kicsit alázott! Nagyon. Hihetetlen milyen gyorsan rakta össze a képeket... Én pedig nem. S, hogy még nagyobb legyen az öröme, ezt még szóvá is tette. Nem egyszer. Többször. :) "Rózsa! Le vagy maradva! Rózsa! Sehol sem tartasz még....!" Kezdtem belesüllyedni a szőnyegbe, amikor észrevettem, hogy az egyik háromrészes kirakója ami össze van keverve, mert nem lehet megkülönböztetni, mégis rendelkezik jellel a szétválogathatóság érdekében. S ekkor igen, végre visszakerültem a nekem való helyre a kis szívében .. Valamit azért én is tudok. Na ezután kiérdemeltem,hogy együtt rakjuk össze a képeket. :)

Mikor az összes puzzle-t kiraktuk, nekiálltunk a pizza készítésének. A tésztát is én szoktam elkészíteni, így összeöntöttem a hozzávalókat, odaadtam neki az élesztőt és rábíztam a tészta összegyúrását. Nagyon vicces volt, mert ahogy az élesztőt igyekezett belemorzsolni a tálba, sikerült a 80%-át a földre lőnie... :)))  Majd miután megérezte az élesztő szagát, már hajlandó sem volt hozzányúlni. Így én gyúrtam össze. Persze a legfontosabb 10-15 gyúrást a végén újra Ő végezte, így az Övé volt a dicsőség a tésztáért. Majd jött a feltét... Ezt ő "díszítésnek" hívta. :D Mindeközben Somám is gyártott egy pizzát. Liló ketchuppal és kolbásszal, kukoricával, míg Simi tejföllel, sonkával és kukoricával "díszítette" a pizzáját. Nagyon élvezték a sütést! A családi ebéd alatt Linett pizzája lett a nyertes. Mindenkinek az Övé ízlett a legjobban, ezzel téve boldoggá Lilót. Érdekes, hogy Simi is elismerte, hogy Linetté finomabb lett,úgy hogy egyet nem nyávogott, miért nem az övé győzött. Édesek voltak. 

Mivel az ebéd alatt már ment a szemdörzsölés és a nagyok is elmentek Bélával Pestre, elrendeltem egy kis csendes pihenős tv nézést. Egy órát lazulhattunk így... Simi a lábamon, Liló az oldalamon fekve. Nagyon jó érzés volt. Imádom a gyerekeket. Olyan őszintén és csak magadért senki nem tud úgy szeretni, mint egy gyerek! Így lehet az is, hogy a csajszi közölte velem, hogy hazudok. (?!) Na ezen jól meglepődtem. Hazudok? Miért?! Azért mert túl sokat viccelődök és olyanokat mondok amik nem is igazak... Hát, sajnos be kell látnom, ebből a szempontból tényleg hazudok. Azt vette zokon, hogy azt merészeltem mondani, hogy Apukája nem is tud járni, mert mindig csak autóval látni. Ezután aztán dolgozhattam a kapcsolatunkon... :))))))

A csendes pihi után elmentünk a várva várt korcsolyázásra. Linett az első három méter után megállapította, hogy ez bizony csúszik. Elég is lesz, menjünk haza. Nem, nem mondom. Nem megyünk. Mi most megtanulunk korizni... Azt játszottuk, hogy mindig egyikőjük kezét fogva én korcsolyázva húztam magam mellett. Addig másikuk a pálya szélén, kapaszkodva gyakorolt. Hát voltak zuhanások... Olyan jól szórakoztam! Annyit nevettünk! :)))) Biztos van bennem valami szadista hajlam, de olyan viccesek voltak ahogy puffantak a jégen... Most is nevetek, ahogy eszembe jut, ahogy kaparnak egy helyben a lábukkal, mint a mesehősök a mesékben, csak hogy fel tudjanak állni... :)))) De nem tudnak! Én meg a röhögéstől kétrét görnyedve csak rázkódom felettük a nevetéstől. Több mint két órát voltunk és végig koriztuk, leszámítva egy 5-10 perces teaszünetet. 

Annak aki meg tudott tenni egy kört velem úgy, hogy nem esett el, az kapott egy ráadáskört. Tehát nem csak egy kört mentünk és csere, hanem lehetett duplázni, triplázni... Be kell valljam, hogy Liló ügyesebb volt mint Simi. Hamarabb lendült át a második, majd harmadik körön, mint Simi. Csajszinak elég volt egyszer mondanom, hogy nincs hiszti, gyakorolni, tanulni jöttünk, nem adjuk fel, csináljuk, s csinálta. Nem úgy mint szemem fénye, hisztis Soma, aki minden esésnél elátkozta a jégtől kezdve az összes olyan embert aki kitalálta a korcsolyázást, a telet a mindent, ami miatt most ő itt bukdácsol. :)))) 

Nagyon motiválta őket a jutalomkör lehetősége! Így lehetett, hogy Linettel a második óra végére volt, hogy már hét kört is megtettünk esés nélkül. Isteni volt. 

Hosszú-hosszú évek óta nem korcsolyáztam. Nem is tudok. :) Így lehetett az is, hogy mikor Csajszival róttuk a köröket és bejött valaki elénk, én a fékezés tudásának híján, egy férfiember erős karjaiba zuhantam.... Linett hangos röhögésével kísérve.... :)))))

Szóval szégyen ide, szégyen oda, kis tanítványaim hacsak nem történik valami csoda, a harmadik-negyedik alkalom végére kinőnek.... Ajjaaaaajjj. :D

Az év első napja

Ma van Újév napja... 2013. január elseje... 34 éves vagyok, pár hét múlva 35. Azt gondolom, hogy teljesen helyénvaló meghúzni egy vonalat, mérleget készíteni és levonni a következtetéseket.

Ha a 2012. évet nézem, s pozitívan szemlélem az elmúlt 365 napot, azt kell mondanom, hogy jó évem volt! Ha nem pozitívan szemlélem, akkor is. Éreztem. Voltak hullámhegyek és völgyek is. Szép számmal. De, semmi sem történt véletlenül.... Hoztam döntéseket. Jót, rosszat egyaránt. De nem az a fontos, hogy jókat vagy rosszakat hoztam-e. Amúgy is! Ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Csak döntések vannak. S az ez általi tapasztalás. Szándékosan nem bántottam senkit. Kárt másnak nem okoztam. Igyekeztem,hogy akivel vagyok, jobban érezze magát, nevettem és nevettettem. Akkor is ha belül fájt... Mert szeretek adni. Szeretetet, hitet, reményt, jókedvet, nevetést, egy csepp mosolyt.., csupa-csupa olyan dolgot, amiből kevés van. Jó adni. Talán jobban is megy, mint kapni. Pedig ez utóbbit is meg kell tanulni. Szeretem, ha boldog emberek vesznek körül. Jó látni, hogy valaki attól vidul fel,hogy velem van. Ez valami csodálatos. Ámulattal tölt el! S olyan energiához jutok általa, mint semmi mástól!

Az idei évet, mint 34 éve mindig, Dunaharasztin kezdtem. A nagyszüleimnél. Mióta csak emlékekkel rendelkezem, az év első napján Szüleimmel Harasztira mentünk Papámékhoz, vittünk pezsgőt és unokatesóimmal, apukám családjával ünnepeltünk. Mama sütött, főzött... Malacot, sült csirkét, nálunk nem számított, kapar vagy túr-e. :) Iszonyatos mennyiségben fogyott az étel. Nem is tudom, Mamám hogy bírta...! A felnőttek nevettek, ugratták egymást, a nők a konyhában tüsténkedtek. Ha felidézem magamban ezt a napot, a Karácsony után kissé fakóbb, de még mindig meleg, boldog, biztonságot adó képek jönnek elő. A Karácsony...! A Karácsonyfa a "belső" szobában volt mindig is, ahol nem volt fűtés.... Így, egyik lábunkról a másikra ugrálva, igazi (!) gyertyát és csillagszórót tartva a kezünkben álltunk és néztük a leheletünket... :D Nagyon jó volt!

Sajnos ma már nem válthattam velük szót, ölelést. Nem válthattam,mert csak a sírjuknál voltam. Ott fotóztam Papám második világháború alatt írt naplójában is megtalálható idézetet, mely a következőképpen szól: "Higyj, és a szeretet soha el nem fogy!" Ennek egy részlete van a sírjukra is vésve... "A szeretet soha nem fogy el." Valóban így van! Emlékszem az utolsó telefonbeszélgetésünkre. Kicsit fárasztott, kicsit idegesített... Sajnos nem voltam vele tisztába, hogy milyen fontossá fog válni az a két perc amit akkor váltunk. Azt kérdezte, imádkozom-e.... Persze, hazudtam. Azt mondtam,hogy igen. Pedig nem. Nem azért mert nem hinnék... Mert hiszek! Hiszem, hogy nem a darwini elképzelésnek megfelelő evolúció útján lettünk.... Túl sok véletlennek kellett volna történnie. Hiszem inkább, hogy valami, vagy valaki egyengeti az utunkat  nem véletlenül születünk és halunk meg... S, hogy a halállal nincs vége, mert az csak egy folyamat ami átsegíti a Szellemünket, Lelkünket máshova. Szóval hiszek. És "imádkozni" is szoktam. De nem úgy ahogy Papám kérdezte. De mégis hazudtam. Miért? Hogy örömet okozzak neki. Mert az igen válaszomtól megnyugodott. 

Sajnos ezután vitáztam vele, felvetettem,hogy engem nem szeret annyira mint unokaöcsémet. Annyira buta voltam! Annyira....! Ő elhaló hangon válaszolta, hogy de, szeret. Én, ha nem magammal vagyok elfoglalva, az önsajnálattal, észreveszem milyen gyenge a hangja. De nem vettem észre. Csak az önzőség vezérelt. Csak az, hogy szeressen, szeressen engem is! Ahogy én akarom, ahogy nekem jó! Önző módon. Pedig ezt senkitől sem lehet elvárni. Mert senki nem szerethet bennünket úgy, ahogy mi szeretnénk. Csak úgy tud szeretni bárki is, ahogy Ő képes rá. Lehet az sok és lehet az kevés is. Meg kell tanulni elfogadni mindkettőt. Lehet vágyni dolgokra, de felesleges... Talán nem is az kell nekünk, csak azt hisszük. Nem könnyű elvárások nélkül szeretni. Megelégedni azzal ami van. Amit adnak... Hibáztam akkor. És hibáztam azóta is. Sok mindent nem csinálok jól. Vagy mégis. Ki tudja. A lényeg, hogy jó szándék vezérel. 

December 21-re világvégét jósoltak. Mivel ezeket a sorokat írom, ez nem jött be... Mégis úgy érzem, hogy a régi világnak vége. Nagyon sok változás zajlik bennem. Napról napra küzdök meg a régi szerepekkel, berögzült szokás-, és hiedelemrendszereimmel. Nagyon nehéz! Sokszor érzem, hogy itt a változás, bármit teszek nem állhatok ellen...Én magam is megváltoztam, s bármit teszek nem lehetek ugyanaz mint voltam. 

De ami jó, hogy egyre erősödik bennem, hogy a változás jó. Mint a mesékben. A vége jó.... S miért csak a vége? Rajtam múlik, a felfogásomon, azon mit veszek észre, mit teszek, szomorkodom, vagy nevetek és szeretek, hogy amíg tart a mesém az milyen... Én pedig úgy döntök,hogy a mesém minden része happy end-es!  

Ki tudja mi lesz 365 nap múlva... Számít?! Az autópályán látjuk az előttünk húzódó hosszú-hosszú kilométereket? Nem. Mert nem is fontos. Mindig csak a következő lépés.Csak a jelen. Az amit a mai nap tartogat a számunkra! Minek várni a holnapot, ha itt van a ma. Ma kell boldognak lenni, ma kell szeretetet adni! Miért? Egyszerű. Mert ha örömet okozunk másoknak, az számunkra is örömérzettel bír!  S ez jó. S mert nem tudhatjuk meddig tart az Életünk... Kár óriási boldogságra vágyni, mikor a sok kisebb apró is pont ugyanolyan boldoggá, ha nem boldogabbá tehet a gyakorisága miatt! 

Úgyhogy elégedett vagyok az elmúlt évemmel. S mivel ugyanezen az úton haladok tovább, ez az évem is fantasztikus lesz!

ui.: Most érett meg bennem utólag az a gondolat, hogy a legfontosabb az életben,hogy ne másoktól függjön a boldogságunk.... Csak magunktól. Mert nem biztos, hogy azt kapjuk amit szeretnénk, s akkor itt a szomorúság. Egy egészként kell élni. Nem másoktól függve...! S az jó! Mert minden amit kapunk plusz dolog! <3