Göngyölt hús salátával

Nagyon álmos vagyok már, de annyira finom lett az ebéd, hogy erős késztetésem van, hogy kiírjam! :)

A mai nap amúgy is olyan jól kezdődött! Hatkor mikor futni indultunk még csak havas eső volt, de már ez nagyon tetszett. Azt leszámítva, hogy nagyon nehezen ment ma a futás... Nem is értem miért?! A szokott 10-12 kilométer helyett csak 8 kilit futottunk, de abba majd'belehaltam.

Mire hazaértünk háromnegyed hét körül, már szakadt a hó! Csodaszép volt! Annyira imádom. Fehér, tiszta, puha minden... Fantasztikus!

Ebédre mindenképpen húsit akartam sütni. El is sétáltunk Simivel a henteshez a Petőfi térre. Zárva volt. Majd a Piacra. Az is. Így jöttünk vissza a Sparba hozzánk. Isteni lett volna ez a séta, ha nem lett volna már kilenckor tiszta latyak minden... Sajnos amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is olvadt mind. Imádom a havat, a hideget, de ezt a koszos, sáros latyakot... Nem.Azt ki nem állhatom!

Annak örülök, hogy amikor még szép volt és hullott, gyönyörködtem benne eleget...! Ritkán, de most sikerült megragadnom a pillanatot!

Miután sikerült húsihoz jutnunk, vettünk még padlizsánt, szilvát és volt még itthon a jó kis füstölt sonkából és a fokhagymás kecskesajtból is. Miután kiklopfoltam a karaj szeleteket és beszórtam őket ételízesítővel, szépen ráhelyeztem két szelet padlizsánt, majd a sonkát, szilvát és sajtot. Végül, hogy ne essen szét, megtűztem fogpiszkálóval. Üveg jénaiba rakosgattam őket jó szorosan egymás mellé és alálocsoltam egy kis fehérbort. Bélám oda meg vissza is volt érte! Szerintem is nagyon finom lett! :) Friss salátával és koviubival ettük. Mennyei volt!

Visszatérve a havazásra, van egy 10-12 éves korombeli emlékem, amikor a Szüleimmel és az egyik Szomszédunkkal akikkel nagyon jóban voltunk, lementünk hógolyózni  Szomorú, de csak ez az egy emlékem van téli játékról a Szüleimmel... Szomorú, hogy csak ez az egy, viszont ez az egy olyan jó volt! :))) Számtalan másik van viszont Unokaöcséimmel Mamáéknál... Na igen! A telek is isteniek voltak náluk! Volt, hogy Papa féltett szőlő sorai közé nagy könyörgések árán vizet locsoltak és ott "korcsolyáztunk". Sajnos Dunaharaszti nem egy dimbes-dombos hely, így a szánkózás nem volt túl gyakori. A kisutcában a kocsik által kijárt járatokban azonban ment a csúszkálás ezerrel! Ma is emlékszem egy akkora "seggesre"! -már bocsánat a kifejezésért, de az tényleg hatalmas volt! :DDDD

Ahogy arra is, milyen jó volt az átfagyás közeli állapotot követően bemenni a nagyszobába és hozzábújni a cserépkályhához, melyhez Papáék hátsó pincéjéből lett felhordva a szén. Nyáron nagyon jó kis játék volt a leöntött szénen "nadrágfékkel" közlekedni...! :) 

Olyan jó, hogy ez a csodahely, ahova Papáék halálát követően már nem szívesen járok, a Családunk -Keresztanyám- tulajdonában maradt! Ott van a gyerekkorom, ott él még most is egy részem, egy-egy szívdobbanásom még mindig odaszáll... Ez a ház van a falunkon is...Férjem festette meg nekem. Bármikor mikor rávetül a tekintetem, látom Mamáékat az ablaküvegek mögött... Onnan néznek minket. Ez egy ablak a gyerekoromba.. Hisz ki tudja! Az idő relatív....

Darázsfészek vaníliaöntettel

Korábbra ígértem a receptet, de a mai nap úgy elszállt... :) De mielőtt belekezdenék egy történetbe, jöjjön a recept.

Ez a sütemény tökéletes lett! Soha jobb darázsfészket nem ettem még. Mind a három "lisztalapomból" -mandula, dió, kókusz- 200-200 grammot kevertem össze három tojással, egy citrom héjjával, édesítőszerrel és felfuttatott élesztővel. Ezt követően vizes kanállal galuskákat szaggattam és egy tepsibe helyezett sütőpapírra halmoztam őket egymás mellé szépen szorosan. Jó sok diót morzsoltam rá, majd elkezdtem sütni 160 fokon. Mikor már kezdett pirulni, a közben elkészített igazi vaníliával felfőzött tejet locsolgattam rá. Mikor szép pirosra sült, kivettem a sütőből. Fogtam fél liter tejet, beleütöttem négy tojás sárgáját, édesítőszert és ugyancsak vaníliarúdból kikapart kis vaníliamagokat. Ezt felfőztem és egy kis keményítővel besűrítettem.

Mikor kissé kihűltek, szóltam a Családnak és fogyasztani kezdtük. Nagyon jó lett! Sajnos a nagyok nincsenek itthon szerdáig, így ők nem is tudtak enni belőle... A jó a rosszban, hogy így viszont tovább marad és több jut. :)

Délelőtt Mamáméknál és Apukámnál voltunk. Sajnos mindhármójuknál a temetőben... :( Apukám lassan 15 éve, hogy meghalt. Papámék a tavalyi év első felében. Érdekes mód a tévében arról beszéltek ma este, hogy ki szabad-e vinni a gyerekeket a temetőbe. Én ezen sosem gondolkodtam! Mindig vittük Somát is és a nagyokat is. Persze a temetésre nem vittük el őket tavaly februárban, de a sírokhoz miért ne...? Szerintem fontos, hogy már a gyerekek is tisztában legyenek vele, hogy bizony egyszer mindenki elhagyja ezt az Életet. S azzal is, hogy ott csak a testük van. 

A lelkük..., a lelkük, ami valóban Ők, az pedig vagy velünk, vagy a Mennyországban, egy másik síkon, valahol. A lényeg, hogy van. Csak már nem a mi érzékszerveinknek megfelelő formában. Sajnos. De, hogy létezik az biztos. Ahogy a rádió is szól, úgy hogy nem látjuk a rádióhullámokat amik pedig léteznek, hisz készülékeink attól működnek... Nem? 

Érdekes, hogy ennek ellenére mégis fontosnak tartom azt, hogy ki-ki menjünk a sírokhoz, hogy gyertyát gyújtsak és leszedjem azt pár darab ráesett levelet ami rá hullott a testüket fedő kőre... Igen! A testük ott van pár méterrel lejjebb. Az arcuk ami számtalanszor húzódott mosolyra és közvetített érzéseket felém, a kezük, mely néha büntetett, sokszor simogatott, s még többször gondoskodott rólam... A hátuk ahol kisgyerekként számtalanszor lovagoltam, a lábaik amik vittek... Minden testrészük, porcikájuk mely egyszer élt, pezsgett, futott benne a vér, most már csak porlad a földben... Az enyészeté... A test múlandó. A Lélek soha! 

Sonkás-sajtos tejszínmártás spagettivel

Nos, mielőtt bárki is kiugrana a bőréből, hogy téééééésztaaaa, el kell keserítenem, hogy ez nem tészta. :) Tésztaként szeretett és fogyasztott étel, ami sárgarépa és cukkini csíkok voltak az isteni tejszínes mártás alatt megbújva...

Nagyon kedvelem a szószokat. Mivel tésztát nem eszem, s valamelyik nap hallottam, s aztán rá is találtam egy "spagetti" receptre, ami egyszerű párolt répa volt, eldöntöttem, hogy én is elkészítem a hétvégén. 

Nem gondolom, hogy nehézséget okozna ezeket a zöldségcsíkokat elkészíteni! Főleg ha az ember lánya rendelkezik egy izmos és kitartó férfiemberrel, akit rá tud venni arra, hogy a répa és a cukkini megtisztítását követően krumplihámozóval vágja fel hosszú vékony csíkokra őket. Ezután már csak kókuszzsíron kell a csíkokat megforgatni miután egy csöppet megsóztuk. Nem akartuk, hogy nagyon megpuhuljon, éppen csak, hogy elfője a levet, amit ereszt. Ropogós nem maradt, de puha sem lett teljesen.  

A szószhoz a sonkát, vagy tarját, nem is tudom pontosan, a veresi piacon vettük reggel. Házi húsi.  Ahogy a diós-, kapros-, petrezselymes-, és bazsalikomos kecskesajtok is... Imádom őket!!!! :) 

Szóóóóóval, kókuszzsíron megpirítottam a vékonyra vágott sonkacsíkokat, majd miután pici színt kaptak, hozzá öntöttem egy doboz tejfölt és fél liter házi tejszínt. Sót nem kellett hozzá adnom, s még így is sós lett picit.Adtam még hozzá egy kanál keményítőt és a hűtőben már száradásra készülő trappista sajt maradékot. Összeforraltam és kész is lett!

A zöldségcsíkokat a tányérra halmoztam, mint a gyerekeknek a durum spagettit és rámertem a tejszínes húst. Komolyan nagyon finom lett! Nekem teljes élvezetet adott, s ha jól láttam, Férjem is elégedett volt az ebéddel.

Nem régen értem haza a futásból. Egy új futócsajszit szereztem, aki nem fut még olyan régen, s olyan gyakorisággal mint én, így picit lassabban futottunk. Pontosan 1 óra 22 percet futottam (12 km), ebből kb. fél óra lehet az amit vele töltöttem. Megbeszéltük, hogy egy héten legalább egyszer fogunk együtt futni. Tudom, hogy hamar bele fog jönni és ő is fel fog egy picit gyorsulni. Nekem meg nem árt, ha a heti öt-hat futásból az egyikben van fél-háromnegyed óra, ami lassabb mint a többi. Arról nem is beszélve, hogy a futás közben legalább ki tudjuk beszélni a pasikat. Is. :)))) S az jóóóóóó!

Extra csokis brownie süti

Egészen este tízig rendben volt velem minden. Ekkor történhetett valami... Valami ami elindított a konyha-kamra-sütő háromszögbe.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy Férjem csodálkozó tekintete közepette darálom a kókuszreszeléket (20 dkg), keverem bele a holland kakaóport (4 ek), mazsolát, édesítőt, reszelem a két almát és ütöm bele a tojásokat (2 db) s végül az egészet keverem, kutyulom össze a szódabikarbónával és a kókuszzsírral (10 dkg). Ezután sütőpapírra helyeztem őket, miután vizes kézzel fasírtformákra lapítottam a kis édes, kakaó illatú és puha testüket. Annyira zabálnivalók!

Igazság szerint már így nyersen is megkóstoltam a tésztát... Hmmmm, utálom, hogy nyami, de ez tényleg nagyon nyami lett! Még így sületlenül is. :)))) Megkóstoltattam Bélával és egyből meg is bocsátotta a három perc darálást, ami megzavarta az esti pihenését. A fiúk szerencsére fektetés alatt voltak, így ők csak reggel fogják elpusztítani a rájuk eső részt! Matyi persze egyből ezt rendelt reggelire. :)

A kis drágák szépen, takarosan, egymás mellett sülnek 150 fokon. Mielőtt leültem volna írni, odatettem egy kis jénai tálat a tűzhelyre, belenyomtam kókuszzsírt és édesítőszerrel valamint kakaóporral elegyítettem őket. Most félrehúztam és ha megsült és kihűlt a süti, rácsurgatom majd. 

A kókuszolaj 24 fok alatt megdermed, így vagy a kamrában, vagy a hűtőben kell majd a sütit tárolnom, hogy a csokimáz dermedt legyen. 

Úgy látom lassan megsülnek a kicsikék, így ki is veszem őket és jön a kóstoló.

....

Ma nem futottam, pihenő napot tartottam. Holnap viszont kénytelen leszek. Sokat. Nagyon sokat. Valami pompás lett ez a sütemény! Annyira jó csokis, nedves a tésztája, puha a textúrája... Hmmmmm! Muszáj voltam a csokiöntetet is lemeózni... Ajjaj, figyelnem kell mert a Férjemnek nem volt elég egy süti kóstolónak! :) Szóval jól megmártottam a sütikét az öntetben! Még meleg a csokikrém, így a lassan hűlő tészta ahogy szívja a csokiszószt... Ez maga a mennyország! 

Azt hiszem ez az eddigi legjobban sikerült paleo sütemény, amit készítettem! Egy órán belül készen is van! Fenséges lesz téli délutánokon is, mikor kint a szürkeség, s a hideg, bent pedig pattog a kandallóban a tűz és majszoljuk majd a brownie-t. Idilli...! :) 

Most már csak arra kell vigyáznom, hogy reggelig el tudjam dugni olyan helyre a süteményeket ahol senki sem találja meg! Már ha az szeretném, hogy mindenkinek jusson. Akarom...? :)

Juhtúrós-tepertős pogácsa

Nagyon jó kis pogácsát sütöttem ma délután. Imádom az ilyen sörkorcsolyákat!
Pogi, hasé, sósrudak... Hmmmm, álomvilág!
Sokkal jobban szeretem a sós süteményeket, mint az édeseket. Budán van a Daubner Cukrászda, na ott ettem életem legjobb süteményeit. Ott aztán tudnak sütni! Édeset és sósat egyaránt.

Egy picit a sós sütiket mintha nehezebb lenne szénhidrátmentesen elkészíteni... Vagy nem? Nem is tudom. Új utat találtam. A LIDL-ben bukkantam rá a hártyájától megfosztott és porrá darált mandulára, 20 dkg-os kiszerelésben. Ez volt a "liszt" a pogiban. Két zacsival. Hozzáadtam még ~ 10 dkg tepertőt, ~ 30 dkg juhtúrót, két kanál kolbászzsírt (  :))))  ), sót, szódabikarbonát és egy darab tojást. Azért nem tudom a tepertő és a juhtúró pontos súlyát, mert reggelire egy picit megdézsmáltam őket. Imádom ezeket. Is. 

Szóval a hozzávalókat összekevertem és a képen látható színig, azaz pirosas barnáig sütöttem 200 fokon.

Érdekes, hogy a natúr mandulának nincs íze. Egyáltalán nincs marcipán aromája a poginak! :) A kolbászzsír és a juhtúró ugye elég karakteres s ez megadja az alapízt. Az textúrája is pont jó. Annának hála Istennek nem ízlik. Matyinak és Somának sajnos igen. :))) 

Matyi most jelentette be, hogy a suliba is ezt akar vinni... Miéééééééért?!?!?! Nem vagyok irigy, de fogy! :D Egy szó mint száz, nagyon finom lett!

Nagyon érdekes volt a mai napfelkelte. Megvolt az idei ősz első igazi köde is. Ahogy átsütött rajta a nap, az nagyon misztikus volt. Csodálatos. Már az elgondolkodtatott. Ezután kaptam még egy levelet is, ami megerősítette a reggel szárba szökkenő gondolatmenetemet. Ez pedig az, hogy nem csak én gondolom úgy, hogy egy ember sem kerül oktalanul az életünkbe, hanem a Csajszi is aki a levelet írta. Csajszi? Ötven felett van, de a mentalitása, az egyénisége...! Szerintem Ő sem bánná a rá aggatott jelzőt. Az első pillanattól kezdve közel éreztem magamhoz, éreztem belőle valami olyat, amitől egyből bízni tudtam benne. S ez jó érzéssel töltött el. 

Meggyőződésünk, meggyőződésem, hogy mindenki valamilyen meghatározott céllal kerül az életünkbe. Az is lehet, hogy csupáncsak meglök az utcán és ezzel ad nekünk valamit. Valami megfoghatatlant, de mégis nyomot hagyót... S nem fizikailag. :))) S vannak olyanok akik hosszan, évekig, vagy akár az életünk végéig jelen vannak. Az adás, kölcsönös. Még akkor is, ha úgy érezzük, hogy nem adott... inkább elvett. Ő ezzel adott.

Még ha úgy is érezzük, hogy semmit nem kapunk, hidd el, hogy de! Jót, rosszat, egyre megy. A tapasztalatszerzés az út, ami a Célhoz visz... Olyan ez mint a döntéseink, amiket jóformán percenként hozunk. Nincs jó vagy rossz döntés. Csak döntés van és általa való tapasztalás. Ezért élünk. 

Visszatérve Életünk szereplőire, ami nyugalommal tölt el, hogy mindenki addig marad az Életünkben, amíg értelme van, amíg adnunk kell és adni tudunk egymásnak. Egy perccel sem tovább. Éppen ezért nem szabad ragaszkodni... De ezt talán már írtam. A lényeg, hogy lazán, ahogy hagyjuk magunkat egy folyón sikló hajóban sodortatni, ugyanúgy sodródjunk lazán az életben is. Görcsösen ragaszkodni bárkihez vagy bármihez, értelmetlen. Ha mennie kell, menni fog. De ha elmegy és mégis helyünk van egymás Életében, vissza fog jönni. S ez lesz a természetes. Fogadjuk el azt ami történik, a fő irányvonalakon szerintem úgysem lehet módosítani... Kitölteni viszont mi töltjük ki a napokat!

Én ezt holnap már reggel háromnegyed ötkor kezdem is.... Indulunk a kimért 10 km-es futókörre a Futócsajszimmal ötkor. Úgyhogy.... Jó pihenést! :)

Pizza és egyéb szépészeti apróságok

Reggel futócsajszimmal voltam futni a Parkban. Egy itteni futótárs javasolt egy kibővített Erzsébet-parki útvonalat, ami a szokásos 2 km-rel szemben majd'nem 3 km! :) Íme:  2,9 km Erzsébet-park futókör 

Ez azért jó, mert így egy körrel nem kettő kili van meg, hanem három!!! :)))) 

Csajszi három kör után fel akarta adni, de nem hagytam neki, így lenyomtunk közösen 12 km-t! Miután elment, gondoltam egyet és még egy kört és egy picit ráhúztam, hogy tuti meglegyen 15 km-m mára. 

 Isteni volt megint. Biztos nagyon unalmas mindig azt olvasni, hogy ilyen jó, meg olyan jó amikor futok, de tényleg így van. Annyira feltölt lelkileg. Pedig nem könnyű elindulni reggel. Olyan hideg volt ma is! És lustiztam is volna inkább.... Ez egyébként általános nálam. Mindig azt érzem, hogy nincs kedvem, hogy lenne ezer más dolgom is, mint a futás, stb. De aztán valahogy mindig legyőzöm a kis lusta kisördög énemet és elindulok. Akkor már nem nagyon lehet gond. Ha elindulok, ritkán hagyom abba... 

Most, hogy közeledik a november végi Balaton félmaraton, ez még plusz löketet is ad. Ma is gondolkodtam, hogy nem plusz egyet, hanem kettő, hármat ráhúzok és meglesz egy félmaratoni táv. A gond viszont az volt, hogy azért másfél óra után elég izzadt volt a pólóm, ami még futás közben is hideg volt a 6-9 fokban. Így 15 km után hazajöttem és felébresztettem a Családot. :))) Bizony én rovom a köröket, szenvedek, ők meg alusszák az igazak álmát....Neeeem! Nem szenvedek!

Pont ma gondolkodtam, hogy ez már-már szenvedély nálam. Holnap például nem fogok menni, mert tegnap 12 km-t futottam, így két nap után tartanom kell egy pihenőnapot. Bár nem szívesen. Vagy valami más jellegű mozgást kell beiktatnom. Valószínűleg itthon tekerek egy órát, de már most kivagyok, hogy nem leszek a természetben, nem lesz meg az az érzés, ami futás közben jön. Imádom! Annyira csodálatos futni, a saját testemet legyőzve újabb és újabb idő-, és táv célokat kitűzni! S megvalósítani! Akkora önbizalmat ad, hogy sikerül mindig legyőznöm saját magamat, a lustaságomat. Sosem voltam önhitt, beképzelt, még ha másként is látszik, de ez a futás, s gondolom minden más sport is jó hatással van erre is. Arról nem is beszélve, hogy most ősszel valami pompás a Park! Reggel, mikor még párás a levegő, de a nap már át-átsüt a fák ágai között és hömpölyög a pára... Az nem emberi! Fantasztikus érzés, látvány, illat... Olyan jó lenne ezt mindenkivel megosztani! Vagy négy-öt fotóssal is találkoztunk futás közben, senki sem tud csak úgy elmenni e mellett a látvány mellett! :)

S futás közben jönnek érzések, gondolatok melyek a mindennapokban nem látogatnak meg. Ezen sokat elmélkedtem és arra jutottam, hogy csak amiatt lehet, hogy egy 30-40 perc után, mikor már azért ráállok a monotonságra, kikapcsol a tudatos gondolkodásom, nem felügyelem a gondolatokat és nyitottabbá válok mentálisan... Imádom ezt az állapotot, olyan jó érzéseim, megérzéseim kerekednek! 

Általában és ma is mikor  hazajöttem a futásból, vettem egy forró zuhanyt, melynél a saját csokoládés, kecsketejes és kakaóvajas szappanomat használtam, s jöhetett a szokásos forró, citromos zöld tea. Imádom! Átmelegít, élénkít és segíti a fogyást! Tuti jó.

 Régóta le akartam írni, mert nekem nagyon bevált. Hajmosáskor, melyet ezzel a technikával elég lenne egy héten egyszer megtennem, de a futás miatt többször is kell, én vagy a saját sörös szappanommal mosom meg a hajam, vagy szódabikarbónával és utána balzsamecettel öblítem és illóolajos vízzel illatosítom. Ezt olyan két hónapja csinálom és nekem nagyon bevált. Sem a bőrömön, sem a hajamon keresztül nem akarok kemikáliákat bevinni a testembe. Sajnos az édesítéssel így is viszek. Szóval a sörös szappanom nagyon jól habzik, tisztít és ápol. Van amikor szódabikarbónát oldok fel vízben és azzal dörzsölöm át a hajam, fejbőröm s az ugyan nem habzik, de tisztít. Mielőtt illatosítási célzattal leöblíteném a hajam fél liter vízzel melyben cc. 10 csepp rózsa, levendula vagy citrom illóolajat cseppentettem volna, balzsamecettel öblítem át. Ez nekem nagyon jól bevált. Csillog a hajam, ápolja, s aminek külön örülök, hogy valószínűleg a barnás-vöröses színe még a már elő-elő bukkanó ősz hajszálaimat is takarja, sőt színezi át a hajamat...! S ez jó! :)

Ma, miután ezeken mind túl voltam, pizzát készítettem. A Családnak fél rozs-, és fél fehér lisztből, míg magamnak egy rész zabpehelyből, két rész pirított és ledarált len-, és szezámmagból. Az utóbbiakat nagyon sokáig daráltam, hogy minél porszerűbb legyen és jól összeálljon. Ezután egy kevés élesztőt, sót és tojást adtam hozzá, s tepsibe simítottam. Ezt követően minden ugyanúgy zajlik, mint szokásos pizzatársainál. Olyan 15-20 perc alatt átsül a "tészta" és lehet enni. Javaslok egy kis türelmet, hogy hűljön,  mert nekem például forrón nagyon nem ízlenek a lenmagos tészták. Viszont ha kihűl, már közel sincs olyan vad íze, sőt! Nem egy olasz pizza, de bizony képes helyettesíteni és megfelelő mennyiségű idealizmussal még finom is lehet!:) Neeem, tényleg jó!

Bátran ajánlom, mert teljes mértékben képes helyettesíteni a jócskán hizlaló és egészségtelen társait! Egyébként a feltét a titok. Ha megfelelő mennyiség és minőség van rajta, a tészta már átveszi az ízeket, s amellett, hogy csodásan néz ki, még finom is.

Törpehörcsögünk halála

Meghalt a kis szökevényünk pár perce. Az egyetlen ami vigasztal,hogy a kezeim között ment el... Tegnap este nem is tudtam már visszatenni a helyére, mert miután megpróbáltam, a kistesója egyből elkezdte bántani. Nem tudom, miért. Elfelejtette volna öt nap alatt, haragudott rá mert itt hagyta, mert kimászott...? Az amelyik maradt pár napig kereste, rossz kedvű volt, nem is értem most miért nem engedte vissza. Tudom, minden gondolat amit érzek, leírok az belőlem jön, az én kisugárzásom és emberi. Nem is biztos, hogy ilyen tartalmakkal bír ez az esemény. Az is lehet, hogy simán területféltésből nem hagyta, hogy visszajöjjön. Mikor már nagyon nem bírtuk nézni,hogy bántja, csináltunk neki egy másik helyet. Reggel óta viszont már csak feküdt.. Hiába raktam neki száj közelbe körtét, almát, egérkajákat....., nem evett. Most pár órája kihoztam a konyhába, hogy szemmel tudjam tartani. Nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, majd egyre lassabban. Ekkor vettem a kezembe és igyekeztem szeretetet és békét sugározni felé... Természetesen nem tudom ő mit érzett ebből, de remélem ezzel megkönnyítettem neki az elmenetelt. Legalább egy fél órát melengettem, szeretgettem őt.

Igyekeztem arra fókuszálni, hogy kiszáll a kis lelke a testéből és felemelkedik. De nem ezt láttam. Azt éreztem inkább, hogy szétoszlik a térben ahol vagyok. S aztán egyszer csak már nem lélegzett többé.

Meggyőződésem, hogy a halál nem rossz. De mi is a halál? Szerintem a halál egész egyszerűen a születés negatív párja. Aki szület, az egyszer meg is hal. Olyan ez mint a sötét és a világos, a hideg és a meleg. Egyszerre egymás párjai és ellentétjei is. Egyik sincs a másik nélkül. S ez így jó. Még ha fáj is.

Sajnos én már mindkét általam is ismert, szeretett és tisztelt nagyszülőmet, valamint édesapámat is elvesztettem. Utóbbit sajnos tizeséveim végén. Nehéz dolog elengednünk valakit akit szeretünk. Nagyon nehéz. Fáj. Fáj, hogy nélküle maradunk, hogy nem ölelhetjük többé át, hogy nem válthatunk vele szót... Papámék halála után hónapokig hívtam még a számukat.... Egy idő után úgyis, hogy tudtam felesleges, hiszen nincs ki felvegye. Már nem hívom. Elfogadtam, hogy elmentek. Hogy itt hagytak.  Itt hagytak?  Nem. Csakis fizikai valóságukban. Csak a Testük ment el. Meggyőződésem, hogy a Lelkük tovább él, hogy a Lelkükkel ha akarunk kapcsolatba tudunk lépni. Néha nekem is túl misztikusnak tűnik, de hiszem, hogy akárhol, akárhogyis van a Lelkük, VAN! S ha sikerül annyira megnyugodnunk, kapcsolatot létesíthetünk velük. Nem fogjuk látni őket, nem jelennek meg, de megérzésként, finom gondolatokkal tudunk velük kommunikálni. Ez biztos így van! Sokszor érzem azt, hogy olyan érzéseim, gondolataim vannak, amik nem lehetnek az enyémek. Annyira mély tartalommal bírnak, bölcsek, hogy ezek nem jöhetnek az én élettapasztalatomból. Biztos vagyok benne, hogy Nagyszüleim érzéseit, gondolatait vagy talán más, általam nem is ismert elhalt rokonaimtól kapom őket... Illetve azt is elképzelhetőnek tartom, hogy előző életeink visszamaradt emlékképei, töredékei azok. 

Határozott álláspontom az is, hogy szegény kis Hörcsögünk elvesztése mögött is határozott célok húzódnak meg.  Mindannyiunkra hat ez most. Elvesztettünk valakit, s így szembesültünk azzal, hogy semmi sem tart örökké, s hogy aki születik, az meg is hal. 

Rakott karfiol és egyéb kolbászságok

A hétvége nálunk a békéscsabai kolbászfesztiválon zajlott. Ez volt az a Családi esemény, ahova leányzónk Anna, Gólyabáli elfoglaltsága miatt életében, életünkben először nem tartott velünk. Nagyon hiányzott is! 

Pénteken este hét órára értünk Békéscsabára, ahol Férjem Kolléganője látott minket vendégül házi toros tállal és töltött káposztával. Nagyon finom volt! Ők készítettek mindent a tálon, s mivel jó sok zöldség is volt odakészítve, tökéletesen jól lehetett lakni szénhidrát nélkül is! Ettem -ahogy már említettem saját készítésű- kolbászt, disznósajtot, májpástétomot, szalonnát és mivel illetlenség lett volna visszautasítani, egy gombóc töltött káposztát is. Ez utóbbi ugyan tartalmazott rizst,  de olyan kevés volt benne, hogy majd állíthatom, hogy 95 %-ban húsból állt a káposztába csavart kis finomság. :) Tényleg pompás volt a forró káposztás gombóc a hideg tejföllel. Amennyiben ennyi rizst sem szeretnénk fogyasztani, el lehet készíteni zabpehellyel is. Ugyan olyan finom lesz!

Másnap reggel már korán elmentek a nagy Töltők a megmérettetésre, így mi maradtunk a fiúkkal. Mivel vittem magammal finom fokhagymás és petrezselymes kecskesajtot, melyet még a veresi piacon vettem, volt mit reggeliznem egy jó pohár hideg tejjel. A délelőttünket a gyulai vár bevételével és Gyula körben járásával töltöttük. Békéscsabán már nem kaptunk szállást, ezért a közeli Gyulán szálltunk meg. Szeretem Gyula városát. Pár éve voltunk ott nyáron családosan is, illetve jó régen, voltam ott első Szerelmemmel is, stílusosan Gyulával. :))) Arra emlékszem, hogy akkor iszonyatosan hideg volt és nagy hó esett! De biztos jó volt! Az egyik önállósodási, leszakadási kísérlet volt a szülőkről.

Ebédidő táján átmentünk Csabára, de mivel valami borzalmasan nagy tömeg volt és Siminek is persze pont ott és pont akkor kezdett el fájdogálni a hasa, amilyen gyorsan csak tudtunk, jöttünk is ki a Fesztivál helyszínéről. Ez egy nagyon jó dolog lehet, gyerekek nélkül. Egész végig attól féltem, nehogy Matyi lemaradjon valahol, vagy elsodródjon... Soma kezét bilincsként szorítottam. Több ezer ember volt összeszorulva, nem tudom, hogy találtam volna meg. Simit aznap este így is majd'nem elvesztettük. De erről később. Szóval ez egy nagyon jó kis hely annak, aki felnőttekkel van, szeret enni és inni is. Ez utóbb még napközben nem kitétel, de este már igen! Elengedhetetlen. Nem nagyon lehet másként elviselni azt a tömeget és alkoholos befolyásoltságot ami az emberek nagy többségét jellemzi... Azt hiszem még finoman fogalmaztam. :)))) 

Mivel délben nem tudtunk kolbászhoz, csülökhöz jutni, -kövezz meg, de- egy Mekibe mentem a Fiúkkal. Ők imádták!!! Sajnos itt és most én is elcsábultam. Nem kicsit. Nagyon. Le sem írom mennyire. De elég büntetés is volt nekem utána a megült gyomor és a lelkiismeret furdalás.  Főleg úgy, hogy legalább három váltás futóruhát vittem magammal, míg az elengedhetetlen futócipőmet meg itthon hagytam... Anélkül nehéz egy kicsit.

Ezután visszamentünk a szállásra és csendes pihenőt rendeltem el. Mikor a nagy Töltők hazajöttek rápihenni az estére, átmentem a Fiúkkal a várfürdőbe. Este hét körül vittem vissza a bandát a Fesztiválra. Mi a gyerekekkel nem akartunk egy perccel sem tovább maradni, mint hogy megveszünk egy szép nagy és zsíros főtt, füstölt csülköt. De mégis kellett egy picit. Ez majd'nem elég is volt arra, hogy Soma elvesszen. Nagyon sokan voltak! S mint már említettem, elég kevés volt a józan ember. Álltunk egy kupacban, beszélgettünk, amikor valamiért lenéztem Somára -hála Istennek!- és láttam, hogy el kezd szaladni.... Egyből lódultam utána és kiabáltam, hogy álljon meg. Szegény teljesen zavarodottan fordult vissza. Egy mellette elhaladó Hölgyre azt hitte, hogy én vagyok, és rohant "utánam". Ha akkor és abban a pillanatban nem nézek rá, nem veszem észre, hogy elindul... Szegény kisbogaram, hogy megijedt volna, mikor észreveszi, hogy nem is én utánam indult el... S én, hogy megijedtem volna! Ó, nagyon rossz volt! Közhelynek tűnik, de egy percre sem szabad levenni a szemét az ember lányának a gyerekeiről ilyen helyzetben! Egy percre sem! Maximálisan hálás vagyok a sorsnak, Istennek, az Angyaloknak, bárkinek és mindenkinek, hogy akkor a kisfiam felé fordították a figyelmemet! Bele sem akarok gondolni, a sok éppen csak befelé figyelni tudó ember között mi történhetett volna...

Ezt követően azonnal fogtam a fiaimat és indultunk haza. Csülök megvolt, kenyérke nekik megvolt, koviubi és üditő ugyancsak! Ahogy hazaértünk a szállásra, "piknikezni" kezdtünk. :))) A nagy franciaágyunkra ráterítettem pár törülközőt és megterítettem! Olyan jót ettünk!!! :DDDD Én persze kenyér nélkül, ubival ettem a jó zsíros, rezgős, csülköt. Hmmmm, de jó volt! Imádom!

 Ma reggel indultunk is haza. Délutánra hivatalosak voltunk Barátainkhoz. Azt tudtam, hogy bográcsolás lesz, de én azt hittem, hogy a bográcsban leves fog főni... Neeem! :)))) Pörkölt volt! Pedig a reggeli maradék csülök és sajtok után egy falatot sem ettem, míg meg nem érkeztünk Hozzájuk úgy, hogy délután még futottam is egy lazát. Rettentően éhes voltam! 

Nem szépen szedve, összetörve

A pörkölt is nagyon finom volt és amit külön nekem, csak nekem készített még Csajszi-barátnőm, az pedig komolyan isteni volt! Pedig kettőnk közül én tudok főzni! :DDDD Répa ágyon fekvő karfiolok voltak bolognai darált húsos, zabpelyhes szósszal leöntve és sajttal megszórva! Félretéve minden jól neveltséget háromszor szedtem! Plusz még egyszer! Valami mennyei volt, komolyan! Egy két tányérnyira még pörit is szedtem...! Sőt! A maradékot is hazahozhattam. :))) Megérte koplalni reggel óta! :))))) Ez az étel mind a lelkemet és mind a bendőmet melengette! Nagyon jól esett, hogy külön gondolt rám és tartott annyira fontosnak, hogy készüljön nekem úgy, hogy nem igazán szeret a konyhában forgolódni. S akkor még finoman fogalmaztam. Szóval köszönöm!!!! :)))

A holnapi napra maradt Férjemék által töltött kolbász megsütése és kóstolása! Kiváncsi vagyok milyen lesz, hogyan tudnak kolbászt tölteni a Signálnál... Beszámolok róla, ígérem! 

Székelykáposzta

Tegnap egy kissé elszaladt velem a ló. Vacsira megettem egy saját készítésű magbucit, majd két darab fehér lisztes kiflit és utána még lefojtásnak egy pár darab tepertős pogácsát. Ugyancsak fehér lisztes kivitelben. Férjem sajnos nemhogy visszatartott volna, neeeeeem. Egyél még! -felkiáltással motivált a további fogyasztásra. Így este tele bendővel és egekig szökő lelkiismeret furdalással tértem nyugovóra. Mivel futócsajszim vidéken, suliban van ezen a héten, reggel meg sem próbáltam felkelni és ötkor futóútra kelni... 

Ellensúlyozva az esti fogyasztás, már lefekvéskor  tudtam, hogy ma valami káposztásat fogok készíteni, gondolom tudod, miért. ;)))

Mivel a székelykáposztát ugyanúgy imádom, mint a töltött káposztát, viszont kevesebb hússal is el lehet készíteni, előbbit választottam. Nem akarok sok húst enni, így hússzegény lett. Férjem nagy bánatára. :)

Vettem két kiló savanyú káposztát, fél kiló disznó lapockát és egy pár dányi kolbászt... A gyengémet. ;)

A kolbász kicsit kevesebb mint felét kisütöttem, majd két fej hagymát dobtam rá. Ezután jött a pirospaprika, bors és a felkockázott lapocka. Jól összesütöttem őket, majd még hozzáadtam a 2 kg káposztát, három babérlevelet, annyi vizet, hogy elfedje, s egy  kis ételízesítőt. Mikor már majd'nem készen volt ráöntöttem kb.  15-20 dkg zabpelyhet, s össze rottyantottam őket. 

Nagyon elsőrendű lett, de hát ezeket a savanyú káposztás ételeket elég nehéz elrontani. Imádom a savanykás, ízlelőbimbó összerántó hatásukat a finom házi tejföl semleges ízével és selymes állagával. A zabpehely miután megfő, teljesen jól helyettesíti a rizst azzal, hogy egészségesebb is. Barátnőm el sem tudja képzelni, hogy zabpehely mit keres sós, főtt ételekben, de hidd el, hogy tényleg nagyon jól tudja pótolni a rizst ugyanúgy, mint a csipetkét, vagy akár a gerslit. 

Az jellemző rám, hogy én akkor vagyok erős, akkor tudok hosszan és gyorsan futni, akkor tudom megállni a falási rohamokat, ha lelkileg is rendben vagyok. Tegnap este ez nem volt rám jellemző. Elég nehéz tudomásul venni, ha a pici lányunk, akit hat éves kora óta nevelek, egyszer csak már nem jön a hétvégi Családi programra... Még akkor sem, ha tökéletesen megértem és tinikoromban bármit megadtam volna, ha nekem is megengedik. Konkrétan a Gólyabálról van szó. Ez a Gimiseknek bizony fontos esemény pont ütközik egy Családi programmal, így Annánk a sulis progin lesz... Nyolc év óta, most lesz először, hogy négyen megyünk valahova úgy, hogy Ő nem lesz velünk. Nehéz ez... Valószínűleg ezt kompenzáltam este a falással. 

De nálam ahogy jönnek a hangulatok, úgy mennek is. Így ma már nem majszoltam annyit és délután el is mentem futni és sikerült 10 kilométert futnom egy óra alatt. Ami nagyon jó volt, hogy végig borongós volt az idő, se hideg, se meleg nem volt. Bár az esőkabátban iszonyú melegem volt úgy, hogy sima egyszerű vízlepergető anyaga van csak, még úgy is. Mintha dunsztban lettem volna. De jól tettem, hogy vittem, mert az utolsó negyed órában felhőszakadás jellegű esővel találkoztam. A baseball sapkám karimáján úgy csöpögött a víz, mint az ereszről... Nagyon vicces volt! Annyira élveztem! Sosem futottam még ilyen esőben! Az egyik kedvenc dolgom mostantól! Olyan, .... olyan nem is tudom megfogalmazni milyen érzés volt. Egyszerre éreztem a természet hatalmát, azt, hogy az eső megtisztít és a kezdődő sötétedésben rendkívül Karácsonyi hangulatom  is támadt. A párától kicsit ködös volt a táj, esett az eső, látszott a leheletem, a fák levelei pompás színekben játszottak, a fények... Fantasztikus volt! 

Nagyon hálás vagyok ezért az élményért! Hálás vagyok azért is, hogy egészséges vagyok, s tudok futni! S hálás vagyok, hogy sikerült túllendülnöm a rosszkedvemen is és, hogy a Családom, valamint a Barátaim elnézik a szeszélyességemet! S hálás vagyok azért is, hogy a tegnapi bejegyzésem után megkaptam, hogy még mindig nem tudom elengedni és úgy szeretni az életemben fontos dolgokat, embereket, ahogy azt kéne.... ;))))

Köszönöm! :)

Rántott karfiol, fokhagymás házi tejföllel

Tegnapi ebédünk volt a rántott karfiol. Több okból is meg kellett küzdenem érte... Le kell szögeznem, hogy én imádom! Apai nagymamám készített sokat gyermekkoromban nyaranta! Hmmmmm, imádtam a sertés zsírban, tepsiben sült krumplijával.

A küzdés első oka az volt, hogy még pénteken megkeresett egy baráti házaspárunk csajszi tagja azzal, hogy szombaton túrázni mennek, van-e kedvünk velük tartani. Rövid gondolkodást és a Férjemmel történő egyeztetést követően igent mondtam. Sőt! Mivel Férjem beszélt gyerekkori barátjával, akivel pár napja telefonon pont azon tanakodtunk, hogy annak ellenére, hogy itt laknak 500 méterre, olyan ritkán találkozunk, mintha legalább 600 km-re laknának, nekik is szóltam. 

Az igazsághoz tartozik, hogy elég régóta gondolkodnak azon, hogy kiköltöznek Ausztriába. Én sosem örültem ennek az ötletnek, de igyekeztem úgy hozzáállni, hogy az az Ő Életük és nekem félretéve az önzésemet, annak kell örülnöm, ami nekik boldogságot okoz, annak kell drukkolnom, amit Ők akarnak. De így, hogy tényleg alig-alig találkozunk rájöttem, hogy lehet ha kiköltöznek, akár még gyakrabban is találkozhatunk, hiszen 5-600 km nem a világ vége és havi egyszer simán összejöhetünk. Persze, nem úgy mint most, mikor sokszor az utcán is összefutunk. De, ha nekik ez kell a boldogsághoz..., nincs mese, támogatni kell őket! :)

Az elmúlt egy, két év történései rávilágítottak számomra arra,  hogy hiába ragaszkodom görcsösen valamihez, valakihez, ha az el akar menni, ha nem tartozik már az életemhez, hozzám, akármilyen fájdalmas is, el kell engednem. Ehhez azonban iszonyatos nagy erő kell! S van amikor nem megy. Persze azt nem tudhatom, hogy egy kapcsolatnak mikor van vége, mikor kell elengedni egy ábrándot, egy tervet vagy elképzelést, de talán ezen nem is kell rágódnom. Sőt! Itt a lényeg. Sodródni kell az életben. Ugyanúgy sodródni kell és igyekezni nem ragaszkodni mindenhez, mindenkihez, mint ahogy egy gyors folyású, örvényekkel teli folyóban is hagynunk kell, hogy hol levigyen az ár a fenékre, hol felhozzon bennünket a felszínre... S bizony ilyenkor, mikor megtölthetjük levegővel a tüdőnket, jó mélyen kell beszívnunk az életető oxigént, mert előfordulhat, hogy egy újabb örvény jön és újra hagynunk kell hogy levigyen magával a víz. Sosem voltam még ilyen helyzetben hála Istennek, de azt mondják, hogy semmit nem ér a kapálózás, úszás, az örvény úgyis levisz...Viszont ha hagyjuk magunkat, ahogy levisz..., fel is hoz. 

Azt tapasztalom, hogy az életben is így van. Van egy finom, megfoghatatlan Erő, amely ugyan szabad akaratot biztosít számunkra, de a sodró folyót adja életünk útjának. Vannak faágak, törzsek, amikbe belekapaszkodhatunk, ezek segíthetnek is egy-egy örvénynél, de lehet, hogy a következő szakasznál csak az segíthet tovább minket, ha elengedjük azt, mert már csak visszatart, lehúz... De ez mily nehéz is lehet, hisz az előbb még az életünket mentette meg az adott fatörzs, az adta a boldogságot, s most le kell mondani róla, le kell fejtenünk róla a ráfonódó karunkat, ujjainkat, s a hozzá kötődő pozitív érzéseink ellenére oda kell dobni és csak bízni... Bízni benne, hogy nélküle is menni fog, elhinni  és tudni, hogy van előre! Sőt! Akár még az is előfordulhat, hogy újra megjelenik az életünkben, hisz ha ott a helye, ott is marad! De akár az is lehet, hogy egy másik törzset kapunk, mely sokkal nagyobb, erősebb és sokkal többet ad nekünk... Itt, egy állandó van. Ez ÉN vagyok. Mindenki a saját életében az egyetlen állandó személy! Minden másról, mindenki másról képesnek kell lennünk lemondani... Minek is ragaszkodnánk, hisz nem a miénk....Kölcsön kapunk az Életben mindent ami nem mi vagyunk. A gyerekeinket, a lehetőségeinket, embereket, tárgyakat, érzéseket.. Mindent. A kevés valóban miénk dolog az élmények s a tapasztalatok melyeket szerzünk. Ezért volt jó tegnap a túrázás is. Barátokkal voltunk, beszélgettünk, vagy éppen csak mentünk és hallgattuk erős és bátor, több száz éves Barátunk nyavalygását az utolsó kilométereken...:)

A másik ok, ami majd'nem megvalósította a rántott karfiolos ebédemet, az maga a Férjem volt. Ahogy közeledett az ebéd, egyre gyakrabban kezdett óriási bécsi szeletekről ábrándozni, feledve a karfiolt... De nem hagytam magam! A rántott karfiol volt az ebéd. Férjemnek sült kolbásszal.... :)))) 

A karfiolt persze úgy készítettem el, hogy lelkifurdi nélkül ehessem. Kávédarálón ledaráltam egy rész zabpelyhet, és fél rész ledarált pirított len-, és szezámmaggal valamint 4 tojásokkal  összekevertem. Ezt követően beleforgattam a már reggel megfőzött karfiolokat és forró kókuszolajban kisütöttem őket. Én kovászos uborkával és a Posta mellett vásárolt házi tejföllel ettem, amibe jó sok fokhagymát törtem...Ismételjem önmagam? :)))) Hmmmmmmm, nagyon pompás volt!!!

Ennek a "házi" tejfölnek pont ugyanolyan íze van , mint gyerekkoromban, amit Papával ettem... De ez egy újabb történet lenne már...

Körtelekvárral kent mákpite

Miközben ezeket a sorokat írom, a címben szereplő sütit majszolom. Igaz, hogy holnapra készítettem, de lehet el fog fogyni...  ;))) Itt ülök a konyhában, van vagy harminc fok, mert mellettem pattog a kandalló és önti magából a meleget. A Férjem a nappaliban nézi a Válogatott meccset, Simike pedig futógépezik mellette. A nagyok Anyukájuknál vannak, így kissé kihalt a ház és könnyű a néha oly nagyon vágyott magányt megtalálni.

Nálunk a konyha elég nagy, így ámerikai konyhaként funkcionál, azaz van benne nappaliként szolgáló rész is ülőgarnitúrával, állólámpával. Családunk leginkább itt éli a mindennapjait. Amiért ezt leírom az az, hogy annyira jó hangulata van ennek a helyiségnek a nap sárga színével, a sarokban világító lámpával s a kandallóban lobogó tűz fel-fellobbanó színeivel megfestett padlóval... Majd'nem tökéletes! ;)))) Ez a ház a Férjem nagyszüleié volt, tőlük maradt ránk. Igaz, hogy már meg sem közelíti az akkori állapotokat, de a falak  ugyanazok. Vajon mit tudnának mesélni...?

Elmesélhetnék öt generáció megszületését, gyermekkorát, később felnőtt és közülük az első három generáció öregkorát is.. Egyaránt volt itt születés és halál is. Boldogsághoz és szomorúsághoz kapcsolódó könnyek. Házasságkötés és válás. Egészség és betegség. Ezek a falak mindent láttak már. De hallgatnak.

Hallgatnak, mert bölcsek. A hosszú évek alatt sok mindent láttak, egyetlen egy dolog volt közös. Az, hogy semmi sem maradt annyiban, semmi sem maradt ugyanúgy. Minden változott. Ha valaha is összesúgtak egy egy nagyon boldog, vagy éppen szomorú pillanatban azt súgták, hogy: ELMÚLIK. Hiszen látták az évek, évtizedek múlásával, hogy az öröm éppen úgy elszáll mint a keserűség vagy éppen a csalódottság. 

Azzal, hogy Ők itt állnak, példát mutattak a múltban és példát mutatnak most is. Rájuk is hatnak a különböző erők, őket is fogja az idő vas foga, az enyészet, de azzal, hogy hagyják magukat újra és újra megerősíteni, felújítani, megújítani, ugyan úgy állják a nehézségeket. Így kellene ezt valahogy nekünk is. Folyamatos hatásoknak vagyunk kitéve. Hol elégedettek és boldogok vagyunk, hol levertek és szomorúak. De! Azt mi döntjük el, hogy megerősítjük-e magunkat és álljuk-e a sarat. Mert sár mindig lesz. Mindig. Nekünk az a dolgunk, hogy a lehető legjobban jöjjünk ki belőlük. Senki sem ússza meg leckék nélkül. Senki. Még ha úgy is tűnik, hogy a másiknak könnyebb... Hát, nem. Ő is éppen olyan dolgokkal küzd mint mi, éppen csak a saját szintjének megfelelő feladatokat kapja. Azt ami neki fáj. 

Nem is olyan régen döntöttem el, hogy például nem fogok a büszkeségre, dölyfösségre hallgatni. Nem érdekel ha valami nem lenne "méltó" hozzám, vagy azt gondolnám, hogy velem aztán ezt nem lehet megcsinálni!? Mert miért ne? Ha az a dolog egyébként boldoggá tesz, olyan gyorsan túllendítem magam az adott dolgon azzal, hogy ezzel is csak több leszek. Biztos van egy határ, amit már nem engedek átlépni, de az nem a tanult önérzet miatt, hanem a Lelkem, azaz nem az Egóm miatt lesz. Természetesen nem hagyom magam megalázni, de nem is erről van szó. 

Jól akarom magam érezni! Csak a jó dolgokat akarom észrevenni. Mindenben és mindenkiben! S azt, hogy mit veszek észre, illetve hogy azokra hogy reagálok én, csak én döntöm el! S én így döntöttem.

Ez a helyiség a hosszú évtizedek alatt volt folyosó, étkező, konyha, konyha és iroda is egyben és most nappalis konyha. Az előttem ugyanitt főző Asszonyok ugyancsak a Családjuk bendőjét akarták megtömni, mint én is. Érdekes módon ez helyiség a ház közepe, ezzel is mutatva, a Családi tűzhely központi szerepét.

Megszámlálhatatlan sütemény készülhetett itt. Ilyen, mint ma viszont egy sem. ;))) Továbbra is szénhidrátmentesen sütök, így a "tésztát" 25 dkg mákból, 6 felvert tojásfehérjéből, édesítőből, pici szódabikarbónából és habosra kevert tojássárgájából készítettem. Mikor a kisebbik tepsimben, sütőpapíron megsült, félbe vágtam és a nemrégen eltett házi körtelekvárommal kentem meg. Nagyon pompás lett! Nedves, puha, lukacsos textúrájú....hmmmm! Príma!

Ki tudja melyik gyerekünk fog miutánunk itt élni, s az Ő gyerekei, unokái miket fognak itt készíteni.

Ami a legfontosabb, hogy Ők is tudják majd, hogy mind az elkeseredettség, mind az öröm elmúlik. Minden. S minden úgy van jól, ahogy van! Semmi sincs véletlenül.

Rakott kel, avagy miért nem tudjuk előre mi vár ránk!

Nagyon megkívántam a rakott kelt, s mivel volt itthon kelkáposzta, csak darált húst és tejfölt kellett vennem hozzá. Gondolom az elkészítésével többen tisztában vannak,de azért leírom. A jénai aljára kókuszzsírt, majd bacon-t raktam. Erre felkockázott kelt, a pörköltesen elkészített darált húst,  kb. két evőkanál zabpelyhet, fokhagymás tejfölt, majd így tovább, míg el nem fogyott. Takaróként káposztát tettem rá, jó bőven meglocsolva tejföllel. Hmmmm, isteni lett szokás szerint! Mivel rizs helyett zabpelyhet szórtam rá, azt is keveset, a szénhidráttal nincs is gond.

Ebből a gyerekek nem ettek, mert ugye már magától a káposzta szótól menekülnek, de mi Bélámmal jól belaktunk belőle! ;) Tegnap este is és ma ebédre is!

Azon gondolkoztam ma, hogy milyen érdekes, hogy a tréningen amit tartottunk az egyik előadásom a Kapcsolatápolásról szól, itthon meg ismét kisebb tájfun söpört végig reggel... Iszonyú nehéz ez a gyereknevelés! Mennyivel könnyebb az Ügyfeleket meghatározott időközönként felhívni és megkérdezni minden rendben van-e, elégedett-e a szolgáltatással stb. Hát a gyereknevelés ehhez képest kisebb gerillaharc. Istenem! Nem lehet véletlen, hogy nem tudjuk előre, micsoda erőfeszítéseket kell később tennie az embernek ahhoz, hogy ne csapkodja ritmikusan a földhöz gyermekeit egymás után... Ha álszent lennék azt írnám, hogy: Annyira imádom mind a hármat! Mindig minden klappol, soha egy vita, egy összezördülés, ez maga a Mennyország! Még gyereket, méééééég!

De én nem vagyok álszent. A szerencséjük viszont az, nagy szerencséjük, hogy tudok uralkodni az indulataimon és amilyen gyorsan méregbe gurulok, olyan gyorsan túl is leszek rajta. Tisztában vagyok a kamasz lét mibenlétével, azzal is, hogy ebben a korban azt gondoljuk, hogy mindenkinél okosabbak (nem csak az ötödikeseknél!) vagyunk, jobban tudunk mindent, de most, a másik oldalról kissé nehéz... 

Nálunk pedig még speciálisabb is a helyzet, mert ugye a Nagyoknak nem én vagyok az Édesanyjuk. Csak a félédes. Néha a száraz, rosszabb esetekben a nevelő, míg még rosszabbakban pedig a mostoha... Nem mindig egy hálás szerep ez. Nőként én vagyok itthon többet, rajtam múlik mennyire mennek a napok, minden rendben van-e, házi feladatok, ruhák, evés stb. Hála Istennek mindhárom gyerekünk értelmes, okos. A felfogóképességükkel sincs gond. Ennek ellenére valahogy a kérések végrehajtásával, szabályok betartásával gondok vannak... Hogy hogy nem, nem igazán működnek néha a dolgok olajozottan. A "mindjárt", meg a "később", meg a "miért én" kérdések nemhogy mindennaposak, hanem minden percesek. 

Miért nem maradhatnak kis bonsai gyerekek, olyanok akik megmaradnak kis csecsemőknek, vagy kis totyogósoknak...? Miért kell nőniük, önállósodniuk, elszakadniuk....?! Miért? Közhellyel élve, mert ez az élet rendje...? Igen. Persze. Ettől függetlenül iszonyú nehéz ez a gyereknevelés. 

Bár vannak jó pillanatok, percek, órák, napok, hetek.... Vannak, ez tagadhatatlan! Ez a mostani is ilyen. A reggeli ciklont követően szent a béke, Bélám palacsintát süt, Matyi tölti, Simike játszik, Anna pedig chat-el. Mindezt egy kupacban a ropogó kandalló mellett... Eszményi kép. Bár egy kis szépséghibája van a dolognak. A palacsinta fehér lisztből készült! ;) Mikor a tréningen voltam közölte velem a kicsi fiúnk telefonon, biztonságos távolból, hogy ő igazából ezeket a palenó sütiket nagyon nem szereti.... ;)))) Így most boldogok! Én meg eszem magában az édesítős túrót, nagy nagy elismerő tekinteteik közepette, hogy meg tudom állni palacsinta nélkül....

Nézem is őket, úgysem tarthat sokáig! Sem a palacsinta, sem a béke! ;)))))))

Kókusztekercs

Ezen a héten háromnapos tréninget tartottam Pesten. Kedden délután mentem el itthonról és tegnap este jöttem haza... Szállodában voltam, főznöm nem kellett. Nem mintha ez nekem jó dolog lett volna... Sőt, inkább nehezebb volt, mert ugyan svédasztal volt és volt mindig két-három-négy féle étel, mégis kötve voltam...

Nagyon fárasztó volt, mert általában kilenc órakor kezdtünk és este tízig, tizenegyig eltartott a nap a megbeszélésekkel. Csütörtök estére kerültem olyan fáradt állapotba, hogy az estére felkínált brassói és lasagne közül a tésztás lasagne-t választottam... Ja és az egyik csajszi által hozott kinder schoko bonsokból is lecsúszott vagy 10-15 db... ;))))) Máskor bizti kibekkeltem volna másnap reggelig, míg nem lesz szénhidrát mentes étel, de nem bírtam. Aznap este, míg a Kollégák pálinkával és egyéb alkoholos italokkal, addig én szénhidrátbombákkal lazítottam. Isteni volt! ;D Jóformán március óta nem ettem tésztát.

A mai rántott husit követően amit maglisztes-tojással is el lehet készíteni, este nyolc után édességre vágytunk, így kókuszgolyót kezdtem el készíteni. Mivel azonban még mindig fáradt vagyok, nem volt kedvem golyókat sodorgatni. Volt a hűtőben mascarpone, Matyival pedig elugrottunk magozott meggyért (amiben azért találtam két magot!), úgy döntöttem, hogy a sokkal kevésbé munkás de ugyanolyan, ha nem finomabb tekercset fogok készíteni! Elkészítettem a "tészta"alapot darált zabpehelyből, holland kakaóporból és édesítőből valamint tejből. Miután összedolgoztam őket, adtam hozzá egy kis kókuszpelyhet, majd rásimítottam egy centi vastagon fóliára. Ez után a mascarpone került rá, amelyet cukorral és kókusszal kevertem habosra. Miután ez megvolt a "két emeletre" ráhalmoztam a már valóban magozott meggyet és feltekertem. 

Isteni lett! Hmmmmm, édes, krémes és a meggytől pedig vannak benne savanykás pillanatok. Nagyon finom.

Imádom a munkám, mindig újabb és újabb embereket megismerni, újabb életekbe bepillantást nyerni, de ezek a három-négy napok, a magát a tréninget megelőző jó pár napos felkészüléssel, sokszor olyanok mint máskor két hét. Szóval most a következő tréningig, amit már most várok (!), újra felveszem a ritmust és folytatom ott ahol abbahagytam. Kezdem is holnap a maratonon, ahol Eikiden váltóban két részt futok le, összesen olyan 14 km-ben. ;))))