Rozalinda Lelkecske

Apai nagymamámtól kaptam a blog címéül is használt Rozalinda Lelkecske becenevet.

Ezt az oldalt a sütési, főzési, szappankészítési azaz mindenféle alkotási tevékenységem kiírására kezdtem el használni, kiegészítve mindennapjaim élményeivel, lelkem rezdüléseivel.
Most már csak ez utóbbiak teszik ki írásaim nagy részét.

Imádok olvasni, futni, kirándulni, beszélgetni és nevetni!

Szeretem a pszichológiát, a spiritualitást és mindent ami közelebb vihet önmagamhoz.

2015. december 25., péntek

December 25.

"A szekrényemben van egy öltöny, amelynek kivágtam a zsebét. Arra emlékeztet, hogy semmit nem fogok magammal vinni. Amikor utoljára lesz rajtam, nem lesz szükség zsebekre."

Érintés, ölelés, szeretet, simogatás, szenvedély, nevetés, mindennapok, ünnepek, boldog pillanatok és elégedett percek tömkelege....ezekhez nem kellenek zsebek.

2015. november 29., vasárnap

A Folyó

A fekete és a fehér Tisza találkozása
Ma volt két olyan órám, ahol hallgatni tudtam beszélgetéseket, illetve lehetőségem volt elmélyedni a gondolataimban. Valahogy pár napja lelassult az idő... Magamra találtam. Különféle események kapcsán magamba fordultam és ez nagy-nagy nyugalommal töltött el. Ahogyan az a gondolatmenet is, ami ma kristályosodott ki bennem. Rengeteget ülök az ablakban és mélázok.  Az a hasonlat ragadott meg eközben, mely szerint úgy kéne élnünk, mintha csónakáznánk egy sebes folyású folyón. Ez a folyó az én esetemben csakis a Tisza lehet. Imádom. A szerelmese vagyok! Gyerekkoromban Csongrádon a Tiszában tanultam meg úszni. Most általam nagyra becsült és szeretett barátaim laknak ott. S életem egyik legjobb napja zajlott Tiszafüreden két éve ősszel.... Imádom a Tiszát! Oda már most minden alkalommal haza megyek. Egyszer, ott fogok élni.

Így...ebben a történetben most a Tisza lesz az a folyó ahol az én csónakom halad. Aki csónakázott már egy-egy sebesebb folyású folyón, az tudja, hogy sokszor hagyni kell haladni a csónakot. Nem szabad ellenevezni, vagy nagy erőkkel más irányba evickélni, mert hiábavalóság. Egyrészt egy csomó energiát veszítünk a hiábavaló evezéssel, másrészt fel is borulhatunk, még nagyobb bajba sodorva magunkat. Egész egyszerűen hagyni kell, had fusson a csónak árirányba. Ki kell használni a folyás erősségét. 

Porszlónál a Tisza és az "útitársaim"
Ez ugye nehéz. Nehéz átengedni az irányítást. Mert mi van ha én éppen akkor a "parton" akarok lenni. Ha a Folyó nem úgy akarja, evezhetek én, erőlködhetek teljes erőbedobással, akkor sem fog sikerülni. Mert nekem akkor és ott a Folyón kell lennem. Az a feladatom, hogy azt éljem meg. Viszont ha képes vagyok ezt elfogadni, s képzavarral élve, meglovagolni a sodrást, még messzebb is eljuthatok mintha görcsösen az általam kitaláltak szerint haladnék. Mert bizony én nem látok túl a látóhatáromon. Én nem tudhatom mi vár a kanyar után... Mi vár azon a folyószakaszon. A Folyó viszont igen. S ha ez egy Varázsfolyó, s a Tisza bizony az, akkor a legjobbat akarja nekem. Egy dolgom van csak. Átengedni az irányítást és elfogadni azt. Élvezni a siklást. Egy-egy nagyobb hullámon a csónakban maradni, megkapaszkodni abban és bízni, várni az események jóra fordulását. Mert jóra fordul minden. Nyugodtabb vizekre ér a hajóm. A nyugodt vizekhez viszont nagy zubogókon és erős örvényeken át visz az út. 

...

Itt és most volt egy kis szünet. Masszíroztam. Egy általános iskolás osztálytársam volt itt. S amellett, hogy maga a masszázs is már önmagában kellemes volt, jó volt beszélgetni vele. Jó volt felidézni a huszonhárom évvel ezelőtti eseményeket. Újra 13-14 évesként vihogni és csacsogni. Elmesélni mi történt velem mióta nem találkoztunk. S meghallgatni Őt is.... Végigvenni az életünk alakulását. Mérleget vonni. Meglátni hányszor tűnt már úgy, hogy elsüllyed a hajóm, s ennek ellenére még most is itt vagyok, s a nagy vizeken hajózom! :)

Azt kell élvezni ami éppen van. Most ez a délután Menoirral telt el. S régi történetekkel. Azt élvezem ami van. Mert aminek lennie kell, úgyis az lesz. Tehetek bármit, ha nem az a sorsom, hadakozhatok én bárhogy....az árral szemben nem lehet úszni. Élvezem inkább a Folyó adta szépségeket... Egyszer úgyis a Forráshoz érek. S minden jó lesz! Hamarabb, ha együttműködök és nem úszok ellen. Mert sodrásirányba lehet nem azon az úton ugyan, de hamarabb célhoz érhetek....



2015. november 28., szombat

Advent első vasárnapján

Azt mondják a régi bölcsek, hogy az Adventi időszak a lecsendesedésről, az önmagunk megtalálásáról szól. Arról, hogy magunkkal elszámolva, letisztítva a lelkünket, méltóképpen tudjuk fogadni Jézus megszületését.

Azt hiszem, hogy én ma reggelre valóban megtaláltam önmagam. Elég régóta vagyok benne egy spirálban. Egy olyan élethelyzetben, amiben nagyon sokan vannak, vagy voltak már. Hihetetlenül jó érzés volt arra rádöbbenni ma reggel, hogy nem akarom, hogy mindenki szeressen. Nem kell. S akármilyen szeretet sem kell. Mert én értékes vagyok. Nem kell "beérnem" akármivel. Nem kellenek morzsák, mikor én terített asztalra vagyok érdemes. 
Nagyon nagy dolog felvállalnom azt, hogy hosszú idő óta egy szeretői kapcsolatban éltem. Ezt én titkoltam. Szégyelltem. Szégyelltem, hogy nem kellek eléggé. Hogy valaki mellett vagyok, úgy hogy közben minden vágyam az, hogy ne más mellett legyek, hanem én legyek az első. Engem szeressen jobban. Velem akarjon lenni. Ez alatt a hosszú időszak alatt iszonyatosan sokat veszítettem. Minden szempontból. A hozzám igazán közel álló személyek természetesen tudtak e kapcsolatomról és nem ítéltek el. Megtettem ezt én magamtól is. 

De szerettem, olyan nagyon és mélyen szerettem, hogy azt gondoltam, hogy ez majd másképpen lesz. Nem törődtem semmivel. Mert mivel is kellett volna... Oda ahova egy harmadik beférkőzhet, az nem jó kapcsolat. Nem a harmadikkal van a hiba, hanem azzal aki beengedi Őt. Persze könnyebb szidni a szeretőt, mint felvállalni azt, hogy igen, valami elromlott közöttünk és ez az oka annak, hogy a harmadik beléphetett. Ez nem egyik pillanatról a másikra történik. Ez egy hosszú folyamat eredménye mindig. Csak ezt nem akarjuk észrevenni, s mikor kiderül a viszony, akkor pedig könnyebb a "csábítót" hibáztatni, mint belátni, hogy ebben és abban hibáztunk. Hogy a gyerekek mellett nem jutott a Férfi-Női szerepekre idő. Hogy az évek múlásával, az érzéseink is megkoptak. Hogy az is lehet, hogy egyszerűen elmúlt a szerelem, s szeretet és megbecsülés sem maradt utána, s csak a gyerekek, akiket társadalmi-, és neveltetési elvárások alapján "családban" kell felnevelni, tartanak össze, hogy a gyerekkorból hozott minták miatt kell a családot egyben tartani. S általános jelenség és nagyon szomorú az is, hogy a jelenlegi igen nagy mértékű eladósodottság miatt könnyebb együtt maradni és a biztonságot jelentő szeretetlenségben, boldogtalanságban benne maradni, mint nagy levegőt venni és kilépni egy új, az ismeretlenség miatt rémisztő életbe. 

Én azt gondolom, hogyha őszinte vagyok magammal, ha be merem vallani magamnak, hogy boldogtalan vagyok, hogy nem elégít ki sem testi sem lelki szinten ez a kapcsolat, ha nem másoknak akarok megfelelni, akkor nincs más választásom, mint ezerrel igyekezni rendbe tenni a kapcsolatot, vagy ha ennek már semmi értelme, kilépni abból.  Rendbetenni persze csak úgy lehet, ha van még legalább egy kis alap amin meg lehet vetni a lábunkat. Mindkettőnknek. Mert az egyikünk akarata, igyekezete bizony nem elég.  Alap kell amire  lehet építeni. Ha ez megvan, akkor meg kell tenni. S nem a gyerekek miatt. Mert Ők felnőnek és kirepülnek és akkor ott áll az ember egy idegen mellett, elszálltak az évek és nem érti miért is maradt.  Üres volt, s még üresebb lesz az élet, mert már nincs egy állandó impulzus a gyerekek által, akik fenntartották a "Családot". 

S a gyerekek elmennek. Már a tízes éveik közepétől leszakadnak a szüleikről és a barátaikkal alakítanak ki szoros kapcsolatot, majd pár év és el is költöznek, s ott marad sok pár, befásulva, egymást nem ismerve, idegenül. De biztonságban... (?!)... az ismertben. Jó ez? Jó. Sokaknak jó. S aztán öregen, egymást marva és szívük mélyén gyűlölve halnak meg úgy, hogy nem ismerték meg az igazi életet. Azt amit élhettek volna, ha elég bátrak lettek volna meghozni a döntést, felvállalni a konfliktusokat és kilépni egy meghalt kapcsolatból. 

Rengetegen élnek így. Talán mondhatni, hogy a többség. Mert ezt látták a szüleiktől. Mert gyávák kiállni magukért és azt mondani, hogy szeretem magam annyira és vagyok annyira őszinte magamhoz, hogy nem élek hazugságban. Ez persze a nehezebb út. Szembesülsz a kirekesztettséggel. Szembesülsz azzal, hogy a "barátok" elfordulnak tőled, mert Te megtetted amihez Ők gyávák voltak. Szembesülsz esetleg az anyagi nehézségekkel. Szembesülsz az elítéléssel. De mondja meg nekem valaki...miért jobb az, ha egybe marad a "Család" és közben szerető van? Mennyivel jobb az, hogy megjátsszák a boldog párt, kifelé mutatják a tökéletest, mások feje felett nagy hanggal törnek pálcát, miközben szívük mélyén zokognak és sosem boldogok? Mert mindig másfelé járnak a gondolataik. Otthon vannak a férjükkel, feleségükkel és közben a szeretőre gondolnak. Hogy nem baj, hogy ilyen rossz, nem baj hogy ez meg az van. Majd X-szel, meg Y-nal az a pár óra jó lesz. Abból töltekeznek amit a házasságból kiugorva pár órában megszereznek. Mennyire nem méltó élet ez! Nem méltó saját maguk és a házastársuk irányába sem. Hazugság övez mindent.  Hazudnak a "párjuknak", s hazudnak maguknak is. Önmaguknak leginkább. Mert gyávák. Vagy éppen nincs önbecsülésük. Sok párt láttam, ahol sportszerűen építik le egymás önbizalmát. Pont azért, hogy a másiknak mégcsak eszébe se jusson, hogy Ő egyedül, a "párja" nélkül is megállná a helyét. Hogy egyáltalán kellhet másnak. Hallottam olyat, hogy: Hagyjál már! Hol kellenél Te neki...- s közben szeretők voltak azzal, akivel szemben a feleség lehúzta a férjet... Hát van mikor visszanyal a fagyi.... De nagyon sokan azért is vannak benne egy kapcsolatban, mert nem hisznek magukban. Azt gondolják, hogy ez a meglévő szar kapcsolat is jobb mint egy bizonytalan, új. Ez megvan, van x gyerek, a párom sem lesz fiatalabb, esetleg vannak már különböző testi hibái, na Ő biztos nem fog kelleni másnak, Ő nem fog engem elhagyni. Be vagyok biztosítva.... Csak mire?  Megvan a háttér igen. És? Ez boldoggá tesz? Ez elég? Nem. Mert akkor nem lennének szeretői viszonyok...

Az pedig van. Nagyon sok van. Szinte nem látok olyan kapcsolatot ahol ne ez lenne. Ennek a korszaknak ez a rákfenéje! Ezerrel hajszolják az emberek a boldogságot. De egyszerűen míg nem vállalják fel önmagukat, nem találják meg azt. A vásárlásban, a tárgyi dolgok megszerzésében kívánják megtalálni azt a csöppnyi jót ami ideig-óráig boldoggá teszi őket. Elhitették velünk, hogyha új autónk lesz, ha fél falat elfoglaló tévénk, ha csak márkás ruháink, akkor vagyunk valakik! Az számít hogy mennyi pénzünk van. Hogy mit tudunk megvenni. Sokaknak, iszonyatosan sokaknak a boldogság akkor következik be mikor pénztárnál fizetnek. Attól érzi magát végre valakinek, ha volt mit akkor abban a pillanatban elkölteni.  Attól valaki, hogy mindig új ruhákban jelenik meg. Ha minden márkás rajta. Mert meztelenül...az ismert márkák nélkül Ő nem találja Önmagát. Ő senki. Egy szar ember. Attól lesz valaki ami rajta van. Ami a zsebében csörög. S pont ezért. Mert nem becsüli önmagát annyira, hogy kiálljon magáért. Hogy azt mondja, hogy ez nem jó! Nem jó ahogy élünk. Javítsuk meg, vagy  zárjuk le és adjunk esélyt a boldogságra. De nem. Mert ez fáj. Ez rövid távon óriási fájdalom. Hosszú távon jobb, de manapság az azonnali öröm kell. Most! Rögtön! Nem nézünk hosszú távot. Én most akarok boldog lenni! Most kell minden. MOST! S mennyivel könnyebb órákat eltölteni a Tescóban nézelődve, kikapcsolni az agyat és venni ezt azt, meg átaludni napokat, mint hazamenni és azt mondani, hogy ez nem jó! Nem jó mert én közben másra vágyom. Ez pótcselekvés! Nem ettől akarom jól érezni magam!

Én ezt pontosan tudom. Átérzem. Én is ilyen voltam. Épp ezért nem ítélkezek. Mindenki maga dönt. Maga dönti el, hogy kifogásokat gyárt és azokra hivatkozva él egyik szerepben az egyik percben, s másikban a másikban, vagy tesz valamit. 

Az emberi kapcsolatok az amik miatt itt vagyunk. A szeretet. De nem a mutatott, hanem a valódi. A valóban megélt szeretet miatt.

Én ezért vagyok. Ezért masszírozok. Átmegy masszázs közben, hogy érzéssel csinálod e, vagy csak gyúrsz lélek nélkül. 

Szerető voltam. Hosszú ideig morzsákon tengődtem, mert nem szerettem magam és nem hittem el, hogy másként is lehet. Pedig lehet. Csak másként lehet!

Én azt tudom, hogy nem kell hogy szeressenek. Nem kell hogy akárhogyan szeressenek. Hogy mindenki szeressen. Ha szeretnek, szeressenek úgy, ahogy én szeretek. Mélyen és tisztán. Őszintén. Nem alkuszom meg többé. Nem leszek szerető. 

Én nem élek tovább olyan kapcsolatban ami nem méltó hozzám. Ahol nem becsülnek vagy értékelnek annyira, hogy ne akarjanak minden percet velem tölteni. Ahol csak egy nem szeretet feleség mellé kellek. Én nem játszom tovább. :) 

S hogy miért most és miért írtam ezt le egyáltalán? Mert leértem a "medence aljára".  Szeretnék újra elrugaszkodva kitörni a víz alól. Tiszta levegőt venni és úszni . A víz felszínén úszni és... nem fuldoklani. 

S mi az úszás? Szeretet. Szeretni akarok. Csak szeretni. S szeretve lenni. Mert nekem ez az ÉLET. 



Az első hó

Szakad a hó.  Annyira  csodás!  Igazi, nagy puha pelyhekben hullik.... Nagyon szép. Ez akkor lehetne még szebb, ha meg lehetne osztani valakivel.

Annyira igaz, hogyha bánatunk van és megosztjuk Valakivel, akkor az megfeleződik, ha pedig öröm ér bennünket és mellettünk van az, akit szeretünk, akkor megsokszorozódik az öröm. Én most ezt egyedül csodálom. Pedig olyan jó lenne....

De ez teljes mértékben felejtős. Egyedül kell élveznem a havazást. Egyedül kell észrevennem a szépet.  A jót.  Mert van.  Sok van. Mindezekből sok van. Csak egyedül nem sokszorozódik az öröm.  Ettől függetlenül csodás.

Arra gondolok, hogy minden egyes kis hópehely, egy kis boldogság és jóság és öröm és kedvesség pihe. S mint ilyen mindenki szívébe ezen jó érzéseket csempészi. Mindenkiébe. Ez a gondolat segít. Jó arra gondolni, hogy akit szeretsz, az boldog.  Még ha nem is veled.

Jó arra gondolni, hogy ahogy Te gyönyörködsz a hóesésben, Ő is ezt teszi. S ezáltal ha pillanatokra is, de összekapcsolódtok. Oh...Ez nagyon jó érzés.

Ahogy nézni az egyre fehéredő tájat és belefelejtkezni abba....

2015. november 18., szerda

Masszázs

Nagyon szerencsésnek tartom magam. Szerencsésnek, hogy voltam annyira nyitott és bátor, hogy meglépjem, hogy ugyan 37 évesen, de azt csináljam amit imádok! Masszírozni. Igazán szeretek masszírozni. Nagyon szeretek érinteni. Ez egyfajta feltöltődés számomra. Lelkileg teljes mértékben feltölt és boldoggá tesz, mikor érinthetek, simíthatok, masszírozhatok. 

Teljesen lényegtelen, hogy férfi, vagy női testet masszírozok. Mindkettő ugyanakkora örömmel tölt el. Imádom csinálni, s igazán hálás vagyok minden Vendégnek, aki engem tart megfelelőnek arra, hogy megmasszírozzam Őt. Minden test elvarázsol, mindegyiken van valami igazán szép. A bőr színe. Az állaga. A tapintása... Csodálatos minden test amivel eddig találkoztam!

Ugyan saját döntés alapján nincs, de ettől függetlenül most nincs igazi, szerető érintés az életemben. Persze sokan szeretnek, sokan ölelnek át mikor találkozunk, fogják meg a kezemet, de az igazi, Társi érintés hiányzik.... Nagyon. S ez a fajta munka, amit igazán nem is érzek munkának, valamilyen szinten megadja ezt is. Fantasztikus érezni, hogy egy-egy masszázs előtt még idegenek vagyunk a Vendéggel és a fél óra, másfél óra masszázst követően viszont már az érintéseknek köszönhetően eljutunk egy olyan bensőséges szintre, hogy szinte barátokká válunk. Nagyon sok mindent lehet megtudni masszázs alatt. A ruháikkal együtt szinte a gátlásaikat is levetik és lehetőséget adnak arra, hogy a lelküket is megérintsem. Csodálatos ez számomra. Nagyon jó látni és hallani, hogy mennyi fantasztikus ember vesz körül. Mindegyikük egy-egy külön kis világ, sokszor óriási gondolkodásbeli különbségekkel, mégis annyira szeretetreméltóak! Olyan közel lehet kerülni egy kezelés során! Nagyon érdekes, de egyszerűen nem tudom nem szeretni azokat akiket masszírozok. Kötődni kezdek hozzájuk!

Akkora boldogság fog el nagyon sokszor miközben egy-egy hátat simítok, hogy Úristen, de jó ahogy a tenyerem suhan a másik bőrén, de boldog vagyok az érintésétől! Nagyon sokszor elönt az az igazi szeretet érzés! Az, amitől melegség támad az egész testemben és könnyes lesz a szemem. S ami igazán érdekes, hogy a legtöbbször libabőrösek lesznek ekkor, s azt mondják, hogy bizsergést éreztek, nagyon jó érzést. Átmegy a ki nem mondott, csak megélt szeretet!!! Fantasztikus!

A masszázst -mint tevékenységet- szeretem a legjobban jelenleg az életemben! Imádom csinálni! Rendkívül hálás vagyok érte! Hálás vagyok, hogy megtalálhattam az utamat és azt csinálhatom és azért kaphatok pénzt, amit még élvezek is! Amiért érdemes reggel korán felkelni, ami minden egyes alkalommal izgalommal és boldogsággal tölt el! Amiben sikerélményemet lelem. Ami által több lehetek. Amit szenvedéllyel tehetek!

Kevés olyan jó dolgot tudok elképzelni, mint mikor valaki nagy izomfájdalommal jön és a masszírozásomnak köszönhetően másnapra jobban lesz! Csodálatos érzés!!! Köszönöm!

A jókívánságomat így láttam viszont. :)
A mai napom Pesten telt el. Jó pár masszázsom volt. A Vendégek 80%-a férfi. Imádom őket! Mind egytől-egyig kedves. Szinte kisfiúk a kezeim alatt. Döbbenetes számomra, hogy még Ők is milyen szinten képesek megnyílni! Csak csacsognak, csacsognak, majd jóval nagyobb számban szundítanak bele a masszázsba, mint a női vendégek! ( :D ) Még, hogy a férfiak nem pletykásak....hahaha! Dede! Azok! Egytől-egyig!!!! 

Rendkívül jól esik a szeretetük, a ragaszkodásuk. Jó megélni, hogy szeretik azt amit adni tudok. Persze az Ő megnyílásuk kicsit tovább tart mint Hölgy társaiké, de azt tapasztalom, hogy ezzel ellentétben azonban sokkal inkább képesek kötődni is, mint a Csajok. Sőt! Kampányolnak is! :)  Jelenleg abban az irodaházban én "csak" egy Kollégát helyettesítek, de ahogy visszahallottam, a maradásomért harcolnak. Nem találok szavakat.... Kell ennél több???? 

Sok mindennek elfedi a hiányát a masszázs számomra. Életmentő. A lehető legjobb ami történhetett velem. Olyan ez, mint mikor valaki éhezik s egyszer csak, hosszú idő után, mikor már majd'nem feladta, elkezdik táplálni. Nem a legjobb falatokat kapja, de igazán ízletes és tápláló étellel látják el. Megmentik az életét. 

Mindenkinek köszönöm, akit masszírozhatok, hogy boldogabbá tesz engem! Köszönöm a lehetőséget, köszönöm az érintést, mely nekem alapfeltétel az élethez. Köszönöm, hogy az elhivatásomnak élhetek.

2015. október 19., hétfő

Kritika

Tegnap kora délután megfogalmaztak velem szemben, egy elég komoly véleményt. Konkrétan azt, hogy rosszindulatú vagyok.

Sokkolt ez a dolog. Vannak rossz tulajdonságok melyekkel bírok és én is tisztában vagyok velük, de ez messze túltett azokon amelyeket én gondolok magamról.

Annak ellenére, hogy nem tartom magam rosszindulatúnak, a második napom telt el annak a jegyében, hogy ezen rágódtam.

Tényleg ilyen lennék? Utánakerestem a Wikipédián mit is jelent ez a szó. A rosszindulatú személynek ártó szándéka van. Az a célja, hogy tönkregyen, lealacsonyìtson másokat.

?????????

Én tényleg ilyen lennék?! Soha,  soha nem akartam tönkretenni, vagy lealacsonyìtani mást. Egy állati életet is sokra tartok, nemhogy egy emberit.

Nem vagyok rosszindulatú! Ebben biztos vagyok.

A szándékban viszont ami ezt a jelzőt rám mondatta már nem annyira.... szeretet, felém irányuló pozitív érzés biztos nem vezette.

Az ami egy nyilvános helyen is a teljes közönnyel való rámtekintést, illetve az idegenként való tovább sétálást inkább motiválja, az érzelmek teljes hiányát jelenti.

Tudom jól, hogy nem szerethet mindenki. Talán nem is kell.

Az azonban elgondolkodtató, hogy a saját hiányosságukat, hibájukat néhányan miért más ember lelki tusájának okozásával próbálják elfedni. Miért jó épp azt cselekedni, amivel a másikat bélyegzik meg?

Nem vagyok szent. Vannak élethelyzetek, amikben már nem tudok okosan és jóhiszeműen eljárni. Igen ebben hibás vagyok. De az vesse rám az első követ aki ugyanebben az élethelyzetben, ennyire sok idő elteltével is JÓ tudna maradni.

Bevallom. Nekem nem megy. Nem vagyok rosszindulatú ugyan, de szent sem. Tele vagyok féltékenységgel, elfojtott dühvel, meg nem valósult álmokkal.... Ezek persze el fognak múlni. Szerte fognak foszlani, mint a megbélyegzésem okozta fájdalom is...

Szépen lassan el fog múlni minden
ezzel kapcsolatos negatív érzés. Ugyanúgy homályba fog veszni, mint egy kemény és elutasító arc, mely idegenül fordít hátat....

S ez jó. Túl rövid az élet ilyen játszmákhoz.

2015. szeptember 2., szerda

Hitvallás

Meryl Streep -től olvastam már többször is, mindig is tetszett, de a tegnapi nap érett be bennem igazán.

"Bizonyos dolgokhoz nincs már türelmem. Nem azért, mert arrogáns vagyok, hanem egyszerűen azért, mert az életem elért egy pontra, ahol már nem akarom az időmet olyan dolgokra pazarolni, amelyek elszomorítanak vagy fájdalmat okoznak. Nincs türelmem a cinizmushoz, a szélsőséges kritikához és bármiféle elváráshoz. Már nem akarok olyanoknak megfelelni, akik nem kedvelnek engem, olyanokat szeretni, akik nem szeretnek viszont, olyanokra mosolyogni, akik nem mosolyognak vissza rám. Többé egyetlen percet sem pocsékolok azokra, akik hazudnak, vagy manipulálnak. Úgy döntöttem, nem tűröm meg a tettetést, a képmutatást, az őszintétlenséget és az üres gazsulálást. Nem érdekelnek a pletykák. Gyűlölöm a konfliktust és a hasonlítgatást. Egy olyan világban hiszek, ahol az ellentétek megférnek egymás mellett, ezért elkerülöm a konok és rugalmatlan embereket. A barátságban nem állhatom a lojalitás hiányát és az árulást. Nem jövök ki azokkal, akik képtelenek bátorítani és dicsérni. Untatnak a túlzások és nehezen viselem azokat, akik nem szeretik az állatokat. És mindezek felett, nincs többé türelmem azokhoz, akik nem érdemlik meg a türelmemet."

Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes. Tudom és ennek megfelelően el tudom fogadni, hogy  más sem az. Éppen ezért nem fogalmazok meg túlzó elvárásokat. Csak azt és annyit akarok, amit én is adok.

Igyekszem elfogadni. Kérlek fogadj el Te is. Szeretlek, szeress Te is viszont. Mosolygok. Mosolyogj Te is.

Akkor mikor fáj valami, ne marj belém. Kapaszkodj inkább belém és együtt mindent megoldunk.

Én sem vagyok tökéletes. Tudom és ennek megfelelően el tudom fogadni, hogy más sem az. El tudom fogadni a hibákat, mert rengeteget követek el én is.  Éppen ezért nem fogalmazok meg elvárásokat.

Csak azt és annyit akarok, amit én is adok. Szeretlek, szeress Te is viszont. Szavakkal és  tettekkel egyaránt. Mosolygok. Mosolyogj Te is. Sìrj ha kell... Csak légy mindig őszinte.

Csak így ismerhetlek és szerethetlek Téged. Légy mindig önmagad. Nem kell másnak lenned, ahhoz hogy szerethető legyél! TÉGED lehet csak igazán szeretni.

Beszéljük meg a dolgokat. Mindig minden legyen kimondva. Bízni akarok száz százalékban. Bízz Te is bennem.

Fogadd el, hogy az élet nehéz. De túl lehet és túl kell élni mindent. Azért születtünk, hogy megoldjuk a felmerülő dolgokat. Együtt.

Együtt könnyebb. Sokkal könnyebb. Akár barátként, akár Társként.

Azt gondolom, hogy az erősségemet vagy éppen gyengeségemet az határozza meg, hogy milyen vagyok és, hogy milyen emberek vesznek körül.

Én ilyen vagyok. S ilyen szeretteket akarok!

2015. augusztus 18., kedd

Mese egy szitakötőről



Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szitakötő. Ez a szitakötő egy este, mikor megjött a vihar, azt gondolta, hogy jobb lesz neki egy új helyen. Ez a hely az éppen nyugovóra térő nap távozása miatt az általa megszokott sötétséggel ellentétben fényes volt. Ahogy repült, repült a kis szárnyaival a fény felé, még a melegét is érezte. Érezte azt a boldog várakozást, mely a fény felé való közeledés alkalmával töltötte el mindig. Nagyon boldog volt! Tele volt reménnyel. Bízott benne, hogy ugyanolyan jó lesz, mint mindig, hitte, hogy a fény továbbra is a tenyerén hordja majd, táncolhat benne és remélte, hogy simítani fogja vékony kis testét.

Ahogy közeledett, érezte, hogy nem áztatja semmi törékeny, hajszálvékony kis áttetsző szárnyacskáit, meleg van és ott van az oly nagyon imádott Fény is! Az, amelyik élteti, mely melengeti testét, mely elvezeti az élelemhez, mely számára, maga a boldogság.

Egyre jobban és jobban birtokba vette az elégedettség érzése, egyre jobban érezte a meleget és gondolatban már ezerszer lejátszotta, hogy fog a fény sugarai között repülve fickándozni, mókázni. Látta maga előtt, hogy fog rá mosolyogni Ő, hogy fogja ölelni őt minden egyes sugara... Még inkább sietősre fogta, még inkább sietett a fény felé!

Abban a pillanatban azonban ahogy elérte Őt, a fény ahelyett, hogy a tenyerére vette volna, simogatta volna és csókot lehelt volna kifáradt szárnyacskáira, megégette azokat. A földre hullt szegény. Nem értette.... Nem értette mi történt. Zavarodott volt és csalódott, de újra repült hozzá. Újabb sistergő hang, újabb sérülés. Fájt a szárnya, de nem akarta elfogadni, hogy a Fény nem szereti Őt. Ezt magában teljes mértékben el is utasította. Nem. Az nem lehet. Újra próbálkozott. Újra szállt, közelített Hozzá. S Ő újra megégette.... A kis szitakötő pedig újra a földre hullt...

Továbbra sem értette mi történik. Mi változott. Nem törődött a fájdalommal. Nem törődött vele miért ilyen vele. Ő csak szerette a Fényt. Akarta. Azt akarta, hogy Ő is újra a tenyerére vegye és boldogan töltsék együtt minden percüket... De ez a "fény" nem akarta ezt. Szegény kis szitakötő hiába sérült meg egyre inkább, egyre súlyosabban, nem adta fel. Megszámlálhatatlan alkalommal szállt újra és újra oda hozzá. Nem bírta...nem bírta elfogadni, hogy Ők ketten nem egyek többé. De minden újabb alkalommal egyre és egyre csüggedtebb lett....lassan kezdte elveszíteni a reményt. Ennek ellenére nem adhatta fel. Neki a Fény volt a minden.

Ahogy telt az idő, a szitakötő lassulni kezdett. Ezer sebből vérzett mind a teste, mind a lelke... Továbbra is vissza-visszatért a Fényhez, de egyre inkább összeégve, összetörve kis szárnyait, már nem bírhatta tovább...

Mindezt látva azok akik szerették a Szitakötőt, igyekeztek jobb belátásra bírni. Beszéltek hozzá. Beszéltek hozzá szépen. Beszéltek hozzá csúnyán. Győzködték. De hiába. A szitakötő nem szabadulhatott! Nem engedhette el a Fényt. Tudta, hogy nélküle nem élhet. Hogy is élhetne?! Hisz minden volt neki! Minden!!! Táplálék mind a testének, mind a lelkének... A megszállottja volt. Nem látott rajta túl...

De azok akik szerették Őt, újra kérlelni kezdték. -Kérünk, kérünk Téged kedves, engedd el ezt az álmot, neked nem Ő kell. Ő nem az akinek Te látod! Ez a fény megöl Téged! Ő hideg és érzéketlen. Nem az a fény aki Téged szeret. Összetéveszted őket. Ha így folytatod, örökre elveszted önmagad... Elveszted a mosolyod, a jót, mindent ami Te voltál. Semmi mással nem foglalkozol csak Őt kergeted. Egy ábrándot. Belehalsz, ha ezt így folytatod.... Kérünk szépen higgy nekünk!

De a szitakötő nem tudta elengedni Őt. Minden egyes újabb sérülésével, amivel ugyan a kis teste sérült, a lelke egy darabja halt meg... Lassan ugyan, de tűnt el a fény a szeméből.  S ezt látva segített rajta valaki. Ez a valaki hallotta ahogy csattognak kis szárnyai, ahogy újra és újra igyekszik a villanykörte felé, ahogy nekicsapódik, ahogy a szőnyegre hull, majd újra indul... Újra és újra. Mert kerget egy álmot. Keresi a boldogságot. Csak aki kívülről látta Őt, az tudta pontosan, hogy rossz helyen. Mert a villanykörte, nem a nap. Mellette nem lehet boldog. Mellette csak elpusztulhat...

Éppen ezért ejtették csapdába elgyötört kis valóját és tessékelték ki az ablakon. Érezte, hogy az esti hűs levegő gyógyírként szolgál elfáradt, összetört kis lelkének is, de még mindig visszavágyott volna oda, be... a melegbe..., oda ahonnan a jót várta. De szerencséjére rácsukták az ablakot, megkapta az olyannyira fájó utolsó lökést és nem térhetett vissza. 

Ahogy nézte kívülről az általa oly imádott fényt, sajgott a szíve. Szeretett volna visszatérni hozzá, de tudta, hogy abba belehal... Mert ez a fény nem szereti Őt. Csak bántja. Neki nem az Ő kis szitakötő lelke kell.... 

Körbenézett, vett egy mély lélegzetet, s zokogva ugyan, de elindult az ellenkező irányba. Lesütötte a szemét és repült. Ment, ment minél messzebb a Fénytől és remélte, hogy egyszer csak elmúlik majd a sötétség és talán újra rátalál majd az igazi Fényre aki szeretni fogja Őt. Akivel újra jó lesz...s aki a tenyerén hordozza majd. Melengeti és szereti minden kis rezdülését...


2015. július 31., péntek

100 km futás hét nap alatt -5.nap

Pár perc múlva este kilenc óra, de ma még csak kicsivel több mint hét kilométert futottunk. Reggel ugyan úgy volt, hogy teljes besnyői körre megyünk, de átbeszéltük. Mivel dolgoznom kellett menni és szerettem volna hamar végezni, ezért a fél táv mellett döntöttünk annyi kis megjegyzéssel, hogy este lefutjuk a másik felét. 

No erre várok most.... menni kéne, menni kéne...de nem tudunk. Várni kell, hogy vigyázzanak Judit kisfiára. Aki pedig vigyázna rá, még nem érkezett meg. Bár az is igaz, hogy mikor Ő meghallotta a heti tervünket, közölte, hogyha mi ezt lefutjuk, Ő kimegy Moszkvába. Nos. Több eshetőség áll fent. Vagy szabotálja a mai tervünket, vagy már összehasonlító elemzést végez valahol a Moszkvába jutási lehetőségekről. Mivel menjen? Repülővel vagy vonattal? Vagy autóval? Mennyi pénzt vigyen? Mit fog kint csinálni? Tényleg. Ezt nem is tudom. Örökre menne ki, vagy csak turistáskodni... Ha nem jön lassan haza, segítek neki mindezek eldöntésében. :)

Reggel a közeli parkban futottunk. Ugyan az elején szinte kőkemény volt a vádlim, de egy-két kilométert követően már semmi bajom nem volt. Nagyon jól esett! Ugyan kicsit borult volt az idő, hűvös volt, mégis patakokban folyt rajtunk a víz... Nagyon jó volt.

Most ahogy írok, zenét hallgatok közben. Erre több okból is szükségem van. Simi ezerrel mesecsatornát néz, el kell nyomni valahogy azokat a zajokat amik ezekből a mesékből jönnek, a tévéből kiszűrődő hangok mellett a fülembe suttogó hangokat is, melyek különféle kivégzési  technikákat sugallnak Moszkvába tartó barátunk ellen, illetve segít koncentrálni is. 

Minden zeneszám máshova visz. Ahogy minden illat is. Meg szín. Ma reggel láttuk talán, de lehet még tegnap este volt, egy mélyzöld skodát. Valami csodálatosan mély zöld színe volt. S nem tudom miért, de 16 éves korom ugrott be, mikor a gimivel Hattingenbe mentünk, Németországba két hétre nyelvet tanulni. Nagyon jó volt ahogy feljöttek az emlékek... Egy késő délutáni emlékkép ugrott be, amikor is grilleztünk (kolbászra konkrétan emlékszem!) az ottani családdal és jó fekete savanyú kenyeret ettünk hozzá. Nagyon jó volt! Ez volt a szín.

Illatról az öreg szőlőtőke illata az, ami egyből mély, igazi szerető érzéseket hív elő belőlem. Dunaharasztin Papáéknál nőttünk fel úgy, hogy 8-10 sor szőlő között szaladgáltunk, kergetőztünk, vagy éppen bújócskáztunk unokatesóimmal. Imádom azt az illatot. Egyértelműen a gyerekkorba visz. Pár hete voltam barátoknál, ahol ugyancsak szőlő sorok futottak. Valami isteni volt az az illat.... Mennyire nem tudtam gyerekként még, hogy ez milyen sokat jelent nekem. Biztonságot, szeretetet, bizalmat... Mennyire nem becsüljük azt ami van. Mennyire magától értetődőnek veszünk mindent ami jelen van az életünkben. Mennyire csak akkor bír értékkel minden mikor elvész...

Ráadásul nagyon sokszor aprópénzre fecsérlünk igazán nagy dolgokat... 

Lassan tíz óra...szerintem ma már nem futunk. Egyáltalán nem vagyok már feszült. Elengedtem. Viszont ez azt jelenti, hogy a maradék két napban ezt szét kell osztani. Vagy három és fél kilivel többet futunk mind két nap, vagy valamelyik napba besűrítünk a 14 mellé még hetet.... Ha tudom, hogy alakulnak a mai események, lefutjuk reggel a tejes távot. De ennek valamiért így kellett lennie...

Nem lesz könnyű, meg kell nyomnunk az utolsó napokat...de megcsináljuk! 36,36 km áll még előttünk. Megcsináljuk!




2015. július 30., csütörtök

100 km hét nap alatt -4.nap

Reggeli futást terveztünk mára, de mivel Juditnak nem "drájvettertaft" a haja, így tolnunk kellett az indulást....mert nem bírja az esőt ugye.... Szóval úgy döntöttünk, hogy az időjárás függvényében fogunk elindulni, de mivel nemhogy csökkent volna a felhők csapadék leadása, hanem éppen,hogy erősödött, megbeszéltük, hogy akkor mindketten dolgunk után megyünk és majd délután futunk. 

Dolgoztunk mindketten, mégis egész nap, felváltva kérdezgettük a másikat, hogy akkor mikor is megyünk futni...? Teljesen életmóddá vált a futás nekünk. Beszéltük is valamelyik nap, hogy nem is sportnak éljük meg ezt a hetet, hanem napi kirándulásnak és ez annyira jó!

Végül este hat után indultunk el. Háááááát, egyáltalán nem volt kedvem! Olyan szinten nem, hogy jóformán végig hisztiztem az utat. Uuuuuuutáltam az összes kilométert. Komolyan! Miért kell este futni? Miért nem lehet normálisan reggel? Éhes vagyok! Fáradt vagyok! Feküdhetnék otthon...! Befejezhetném a sárgabarack lekvár főzését! A telefonom is tuti emiatt a hülyeség miatt romlott el! Komolyan kínszenvedés volt mind a 13 km! Mint mikor tanulni kellett régen. Bármi másra hajlandóbb lettem volna, mint a tanulásra... :))) Akár még a szobámat is képes voltam kitakarítani, csakhogy hivatalos "felmentésem" legyen a tanulás alól...

De Judit bírta! Végig bírta a hisztimet! ( Jó, hát persze Vele sem könnyű....jujj...tudnék mesélni! De mint már korábban említettem, tudnék...., de nem merek!)  Tudja, hogy ilyenkor csöndben kell maradni és egyszer csak elmúlik minden bajom. Be is fejeztem ezek hangos kimondását. Gondoltam minek tenném még nehezebbé számára a futást a nyavalygásommal is. Szóval már nem mondtam ki. Hangosan. Mert magamban ezerszer elmantráztam... Aztán rájöttem, hogy ez egyáltalán nem segít. Sőt! Éppen,hogy akadályoz. Mert bőven elég a fizikai korlátokkal megküzdeni, minek támasztok még szellemieket is. S mikor erre rájöttem, szinte kisütött a nap. Nem mondom, hogy teljes mértékben élveztem a futást, mert nem lenne igaz. De könnyebb volt, hogy fejben mindig kitűztem egy közeli célt és mindig csak addig futottam. Majd újra kitűztem egyet és megint addig futottam. És így tovább. S egyszer csak hazaértünk. Megvolt a mai etap is. Tegnap ugye ráhúztunk egy kilit, így ma megelégedtünk 13 km-el. 

Velem ellentétben Ő minden percét élvezte. (Mert jó idő volt és egyben maradt a haja...) Én meg nem. De legyőztem magam. Legyőztem a nincs kedvemet; a de hagyjuk a csudába az egészet, majd a következő napokban behozzuk a lemaradást; legyőztem a lustaságot. Legyőztem önmagam. S ez a futás befejezésekor valami kimondhatatlanul jó érzés volt!!! Megcsináltam!

Megint megcsináltuk! Túl vagyunk a felén!!! Három nap és vége...döbbenet! Már csak 43,46 km áll előttünk! Megcsináljuk! 

2015. július 29., szerda

100 km futás egy hét alatt -3.nap

Kértem, hogy legyen benne a kapu is...
Már reggel, munka közben azon gondolkoztam, hogy fogom Juditnak "eladni", hogy a 30. út végén nem Máriabesnyő felé, hanem balra a Királytelep felé fogunk futni, fel a hegyre. Ki is találtam, hogy mivel esőre állt az idő, azt fogom mondani, hogy sokkal nagyobb a réteken az esély egy esetleges villámcsapásra, mint a hegyen, ahol tele van házakkal a futókörnyezetünk. Ugyan annyira nem kellett győzködni, de a villám szó azért megtette a hatását, nem volt több ellenvetése a kijelölt útvonallal szemben. :) Pedig ha tudtam volna..... Ohhh! Nagyon nagy szintkülönbségek voltak! De végig futottunk. Szinte alig álltunk meg! Nagyon bírtuk a hegymenetet is. Komolyan iszonyú büszke vagyok magunkra. Nagyon jó a kondink! Isteni volt a mai nap is. :)


Egy valami azonban felbosszantott. Miért kell a pasiknak dudálni? Miért dudál  mikor nem ismerjük egymást? Száz dudálásból, hány csaj rohant utána és adta meg a telefonszámát? Hány kapcsolat született dudálás által?!? Léci....léci ha ezt olvassa Férfi, adja át a többieknek, hogy a futó csajoknak, ne dudáljanak, mert nem vezet sehova. Sőt! Ha odanézünk és látjuk, hogy nem ismerős, éppen hogy a kívánt hatás ellenkezőjét váltja ki vele.... Persze adhatok tanácsot is....természetesen csupa szívjóságból.....olyat ami nálunk például tuti beválna! Ha mondjuk dudálás helyett Judithoz banánnal, vagy csokival közelítene, tuti nyert ügye lenne.... egyébként. Nem most persze. Mert most párkapcsolatban él. De úgy egyébként. Bár nem... Hozzátok nyugodtan a csokikat és gyümölcs is jöhet természetesen. Mivel Ő nem fogadhatja el, majd én nagy duzzogva elmajszolom. Gondolom érdekel az is Benneteket, hozzám mivel lehet közelíteni... A csoki nem rossz választás....de az igazi...az IGAZI az a süüüüüült kolbáááááász, friss fehér, ropogós héjú kenyérrel, mustárral és uborkával. Igen. Igen ez. Ha ezt kapnék, még azt is elnézném, ha dudálnának... No. Most már ezt is tudjátok Rólunk. :) Nagy dolgok ezek!!! 

Szóval futottunk. Sokat. Nem is értem hogyan, de sokkal többet hegynek fel, mint hegynek le.... Valami nem stimmelt. Többet küzdöttünk felfelé, mint amennyit lefelé csurogtunk. S mindeközben azon járt az eszem, hogy mennyire így van az életben is. Soha nincs az életünkben sem folyamatos egyhangú állapot. Mindig vagy felfelé vagy lefelé haladunk. Vagy nagyon jól mennek a dolgok, vagy épp nem. Vagy boldogok vagyunk, vagy szenvedünk valamitől. Nagyon ritka a stagnálás. Akár az említett két lelkiállapot, akár az események vonatkozásában nézzük az előzőeket. Van is erre egy idézet mely szerint semmi sem oly állandó mint maga a változás. Ez ugyan paradoxon, de tényleg így van. S milyen jó ebből a szempontból is a futás... Egy hosszabb (Antalhegyi úti) emelkedőn végig csak a közvetlenül jövő lépésre koncentráltam, illetve arra, hogy ez az útszakasz sem tarthat örökké, s ez az életben is így van. Sosem szabad feladni! Soha! Ahogy futás közben is pillanatokon belül változnak a gondolatok, a nehézség érzése, a körülmények, az életben is. S min múlik igazán...? Közhely. A hozzáálláson. Hogy arra gondolunk-e, hogy én ezt elhatároztam, tehát végig is csinálom! Ha vért izzadok is közben, akkor is! Mert így döntöttem! S nem adom fel! S ha nem adod fel...és mindig csak a közvetlenül előtted "tornyosuló" feladatra koncentrálsz, megcsinálod! Mert nem az előttem álló még 9 km-t néztem, csak azt a tíz métert amit leszegett fejjel befogtam. Szóval isteni jó a futás. Tényleg. Kitartásra és annyi mindenre tanít, hogy csoda!

:)
Már átmentünk az M3 fölött, mikor Judit szerelmet vallott a homokban a kihívásunknak. :) Ezután beszéltük meg, hogy milyen nagyon szerencsések vagyunk, hogy van két egészséges lábunk, van akaraterőnk, van bennünk versenyszelem és adott a lehetőség is a futásra. Élhetünk ennek a szenvedélyünknek! Én személy szerint futás közben többször is a tömény, kirobbanó boldogság érzését kapom. Valami csodálatos megélni azokat a pillanatokat. Pedig semmi nincs. Nincs új kütyü, nincs fincsi étel, nincs pénz, nincs semmi, csak a mozgás és a futás nyújtotta szabadság érzése. Ez valami fantasztikus.

Az ételre visszatérve... nagyon-nagyon éhesek tudunk lenni futás közben. Konkrétan hangosan korog a gyomrunk! S egy ilyen korgást követően beszéltük meg, hogy szinte el sem jutunk ilyen korgásig a mindennapokban és még sosem éheztünk... Rendkívül nagy hálával öntött el bennünket akkor is és most is ez a gondolat. Mert mi mást kívánhatnánk még...? Egészségesek vagyunk. Van mindig elegendő ételünk. Van hol laknunk. Szeretett emberek vesznek minket körül. Hány ember van aki nem mondhatja el ezt magáról? Hány ember éhezik...? Hány embernek nincs fedél a feje felett...? Hányan élnek magányban...? Sajnos sokan. Mi különösen szerencsések vagyunk, hogy nekünk ez mind adott. 

Köszönöm. Köszönöm!

Mai napon 15 km-t futottunk le. Maradt még 56,46 km. Megcsináljuk!

2015. július 28., kedd

100 km futás egy hét alatt -2.nap

Ma reggel én nagyon nehezen indultam...semmi sem volt jó. Semmi! Szenvedtem mint egy kutya. Elöntött a pánik, hogy Te jó ég!, mennyit kell ma is futni! Lusta voltam. Judit persze toppon volt, úgyhogy közölte, hogy kár minden hiszti, kezdjük. Hát jó.... Öt kilométerre már semmi bajom sem volt. 

Kígyócsiga
Főleg azok után, hogy majd'nem szívszélhűdést kaptam, mikor a besnyői templom előtt beszűkült a járda, én elé vágtam -mert én szoktam elől futni, vezető Futóként (ezért kapok még! :))) ) - s egyszer csak felsikoltott, hogy vigyázz! Akkorát ugrottam futtomban, hogy ha valaki megkér nézzem meg mi van a házuk tetején, simán abszolválom. Ugrottam hármat, előrébb futottam s csak ezután néztem vissza. Ekkor láttam, h kedves Futim konkrétan kétrét görnyed a röhögéstől és emiatt levegő után kapkod. Ő csak egy csigát akart megmenteni azáltal, hogy sikoltással hívja fel a figyelmemet a veszélyre.... Én nem csigára gondoltam persze, hanem kígyóra, miután akárhányszor futottunk az utolsó időszakban a parkban, állandóan azt kellett hallgatnom, hogy itt -és itt mindig pontosan megmutatta -, itt láttak egy kígyót és az "úristenmegjajjdenagyvooooolt"! Ez annyira rögzült nálam, hogy a vigyázz! sikoltása által azonnal kígyóra asszociáltam... 

A Máriabesnyői Templom kertje minden egyes alkalommal ámulattal tölt el. Eleve a faragott kapu, a fel-, és lehajtók két oldalán sorakozó öreg fák, a kereszthalál stációit szimbolizáló faragványok mindig rabul ejtenek. Már tegnap is észrevettem, hogy számomra újdonságként fából faragott könyvlapokon idézetek vannak. Az egyik nagyon megfogott. Ez a megbocsátásról szól. Szó szerint így hangzik:
Egyik barátunkkal. :)

"A bocsánatkérés nem arra való, hogy igazságot szolgáltasson a megbántott félnek, hanem arra, hogy helyreállítsa a szeretet légkörét, ebből a szempontból tehát érdektelen, hogy ki kéri a másik bocsánatát....".

Mennyire csodás ez a felfogás! Valóban...olyan nehezen kérünk sokszor bocsánatot, mert azt gondoljuk, hogy sérül az egónk, kevesebbek leszünk általa, pedig ez igazából nem erről szól. A bocsánatkérés arról szól, hogy szereted a másikat és az eredeti, a vita előtti állapotot kívánod visszaállítani. Nem akarsz haragudni. Nem akarod rosszul érezni magad. Boldog akarsz lenni és szeretni akarsz. Mert ez jó. Nagyon jó. Sokszor történik meg, tettem én is és látom a közvetlen környezetemben is,hogy sokszor kérnek, kérünk bocsánatot, bocsájtunk meg csak a szeretet miatti vágytól hajtva. S milyen jól is tesszük ezt. Ma ezt leírtam valakinek és azonnal megérintette és döntötte el, hogy nem megalázkodásnak fogja érezni a közeledési kísérletet még úgy sem, hogy mindketten tudjuk, hogy nem Ő hibázott. De ez a szeretet. Ha szeretsz megbocsájtasz és elengedsz dolgokat. 
Az általam oly nagyon imádott réti virágok

Végig nagyon jó kis futóidőnk volt. Majd'hogy nem hűvös. Isteni volt. Tizenkét kilométerig kifejezetten élveztük a futást, azonban ekkor Judit kezdett el nyügi lenni. Javasoltam, hogy dobjunk rá egy keveset plusz távban, de határozottan ellenállt, s mivel kicsit félek is Tőle, nem erőltettem. (Ha nem tartanék annyira tőle, tudnék mesélni....!) :)))

A Pizza Maxnél  nagyot nevettünk, miután mindketten az öreg, 35 és 37 éves derekunkat nyújtandó, előre hajoltunk a cipőnkhöz, kihasználva a piros lámpa adta pihenési lehetőséget, mikor egyszer csak megszólalt mögöttünk egy hang, hogy "Oh, mennyire jól indul ez a nap!". Az egyik Pincér srác hozott ki valamit...és lett boldog a deréknyújtásunktól. Azt gondolom, hogy tudtunkon és akaratunkon kívül a napi jó cselekedetünk is meglett ezáltal. Érdemes volt ma is felkelnünk. :)

Megvan a második napi 14, 31 km is. Már csak 71,46 km áll előttünk! :) Megcsináljuk! 

2015. július 27., hétfő

100 km futás egy hét alatt -1.nap

Tegnap mivel éppen nagyon ráértem és untam magam, arra jutottam, hogy kell valami izgalom, valami plusz az életembe. Olyan nyugalom volt... Olyan egysíkú, semmi extra érzés nem volt jelen. Illetve volt....de az nem töltött el jó érzéssel. Ezt ellensúlyozandó, elfedendő találtam ki, hogy fizikailag kell lefárasztani magamat. Az mindig jót tesz. Jót tesz a testnek és jót tesz a léleknek is. De nem csak valami kis kihívás kell nekem! Nem hát. Mikor megfogant bennem az ötlet, egyből írtam Juditnak. Ő először talán 50 majd 65 km-t mondott. Háááát nem! Szó sem lehet róla. Ha már kihívást vállalunk, az legyen nagy! Kelljen küzdeni! Kelljen érte tényleg keményen dolgozni. Legyen  ez a cél elég nagy ahhoz, hogy elismerésre méltó legyen. Legyen olyan nagy, hogy igazán büszkék lehessünk magunkra, mind együtt, mind külön-külön is, mikor teljesítjük. 


Persze nem sokáig kellett Őt sem győzködni. Nem akar mögöttem lemaradni....  :) Igazi versengő szellemmel bír Ő is.

Így ma reggel bele is vágtunk. Érdekes, mert elég régóta futok, mégis félsz volt bennem. Az a jó kis izgalmas érzés ami a gyomortájékon kering ilyen helyzetekben... Az amitől jön az extra érzés. Jó volt. A megbeszélt időnél egy fél órával hamarabb el is indultunk. Kitaláltam, hogy elfutunk a besnyői templomig, majd ott eldöntjük, hogy Besnyő felé, jobbra, vagy balra az M3 felé folytatjuk utunkat. Besnyőt választottuk a terep síksága miatt. Jó döntés volt! Futás közben kisütött a nap és pillanatok alatt iszonyú meleg lett! De tényleg jó az az útvonal, mert folyamatosan vannak nyomós kutak, amik most igazi jó barátnak bizonyultak. Isteni jó érinteni őket és nézni, hallani ahogy ömlik belőlük a víz! Annyira jól tud esni az a hideg víz! A lehető legfinomabb nedű amit csak ihatunk! Konkrétan annyit ittunk, hogy béka nőtt a hasamban. S ez nem vicc! Lötyögött a gyomrom. :)

Nagyon jól sikerült a hétnyitó futásunk. Természetesen voltak ellendrukkerek a közvetlen környezetben is, akik szerint hülyék vagyunk, biztos, hogy nem sikerülhet....túl sok! Köszönjük neki! Én személy szerint különösen! Őrá fogok gondolni, mikor holtpontot találok! Arra, hogy milyen képet fog vágni vasárnap este mikor meglesz a kerek 100 km! Hmmmmm, isteni lesz!

Besnyőn nagyon szép helyek vannak! A vonat sínek alatt fut egy kis patak, ohhh...nagyon gyönyörűséges volt! Imádtam. Ahogy a mezei virágokat is! Ezután jött egy aluljáró ahol munkások dolgoztak. Természetes ilyenkor a beszólás, a -szerintük- viccesebbnél, viccesebb megjegyzés, "udvarlás". Most sem volt másként, annyival kiegészítve, hogy az egyikük büszkén mondta a többieknek, hogy "100 km-t futnak"....! Hihetetlen volt! Tudja! Olvasott rólunk! Olvasta, hogy ez a célunk. Nagyon jó érzés volt mindkettőnknek! :) Egyfajta motivációnak éltük meg. 

Ahogy az a tasli is segítette a továbbhaladásunkat, amit ugyancsak ezen a környéken kapott egy fiatal srác a barátnőjétől, mert nagy poénosan el akart irányítani bennünket.... Egy nála idősebb Hölgy azonban mondta, hogy nyugodtan menjünk tovább, zsákutca ugyan, de gyalogosan tovább tudunk futni. Ahogy elhagytuk őket, hallottam a csattanást, majd visszanézve láttam a szitut....Hát van ez így.... :)))

Isteni jó futni! Nagyon jó küzdeni mind külön, egyénként, mind együtt párban! Volt a vége felé egy holtpontunk, de összességében nagyon élveztük az első napot. 

Nagyon fontos volt mind az emelkedőknél, mind akkor mikor elkezdtük, vagy kezdtünk volna fejben elfáradni, hogy mindig, MINDIG CSAK A KÖVETKEZŐ LÉPÉST kell figyelni. Csak arra szabad gondolni, mi az amit legközelebb teszel...mi az ami legközelebb történik. A Bibliában is benne van ugye, hogy minden napnak elég a maga baja, ugyanez vonatkozik  minden másra is. Kár nagyon előre gondolkozni. Mindig csak az adott napot, adott pillanatot, adott lépést kell túlélni, megtenni. Így könnyebb....minden. Futni mindenképpen! :)

Már csak 85, 77 km áll előttünk! Megcsináljuk!!! 

2015. május 17., vasárnap

Kalandozások



Kalandos volt a hétvégém. Csupa még nem tapasztalt eseményt történt velem... Tegnap sikerült bennragadnom a gödöllői temetőben. Pedig még azt gondolom, hogy élek.... Ma végre én is megtapasztalhattam az égve hagyott fényszóró miatti akkumulátor lemerülést és most nem régen, a Rendőrség is képviseltette magát a lakásunkban. 

Siminek ez a hétvégéje egy utcával arrébb zajlott az édesapjával, így egyedül voltam. Estefelé, mikor már a déli futást követően nagyon kikivánkoztam, elmentem sétálni. Hazafelé a Temetőn keresztül akartam átvágva hazajutni. Szeretek ott sétálni. Szeretem nézni a sírokat, és emlékezni, el-el gondolkozni. Mindig eszembe jut Apukám és a Nagyszüleim. Sajnos már elveszítettem őket. S annyira nagyon tudnak hiányozni.... Teljesen kikapcsol és elvarázsol amikor a temetőben sétálva a fejfákat nézem. Különböző korok különböző tanúi. Vannak igazán régi sírok is. Csodálatos. 

Mikor ott sétálok, kicsit beleképzelem magam az adott család életébe akinek a szerette ott fekszik... Furának tűnik, de tényleg nagyon jó. Nyugalom van. Békesség. S mivel egyáltalán nem tartok a Holtaktól, igazán jó volt tegnap is a lemenő nap sugarai között nézegetni a sírokat. Volt négy hónapos kisbaba sírja angyalkával... Voltak idős házaspárok...Fiatal fiú....Olyan nagy sírbolt is volt, aminek a márvány fejfájára már most gravírozva volt az embernagyságú portréjuk, holott még mindketten éltek. Megannyi élet mementója tárul az ember elé. Ahogy ott sétáltam, azon gondolkoztam, hogy vajon ha újra kezdhetnék, mi az amit másképp tennének... Mik azok amiket megbántak. A sok munkát? Hogy nem éltek az álmaiknak? Nem töltöttek elég időt a Családjukkal? Megalkudtak? Kihagytak lehetőségeket? Hagytak elveszni álmokat, szerelmet...? A mindenáron való megfelelési vágy miatti fejet hajtást? Befásulás? Vagy nem létező dolgokhoz való görcsös ragaszkodást? Hm...ki tudja.... De biztos sokan vannak olyanok, akik az álmaikat követték. Akik többet nevettek, mint amennyit szomorúak voltak. Akiket az tett boldoggá, ha másoknak, másokon segítettek. Élményeket szereztek és járták a világot. Akik nem a társadalmi elvárásoknak akartak megfelelni. Akik léptek ha arra volt szükség és mindent egy lapra tettek fel akár. Akik sokat voltak a barátaik, a szeretteik körében. Akik kimutatták, hogy szeretnek. Öleltek. Érintettek. Simítottak... Sokat néztek egymás szemébe... Őszinték voltak. Felvállalták Önnönmagukat és vágyaikat. Ők azok akik igazán boldogok voltak. Én ez utóbbiak közé akarok tartozni.
S ahogy ezen morfondíroztam, igazán jól éreztem magam. Olyannyira, hogy ahogy szerettem volna a hátsó kiskapun kimenni, azt vettem észre, hogy azt már bezárták, lévén nyolc óra is elmúlt már. Háááááát....izgi. Nem okozna gondot a kerítésmászás, csöppet sem. Sőt! De most tényleg?! Viccesnek találtam nagyon! A kerítéssel párhuzamosan haladtam és mielőtt még eljutottam volna a következő kapuig, találtam egy olyan kerítésszakaszt ami le volt taposva. Így ott meg is szöktem! De elgondolkoztam, miért is ragadtam ott bent... :)


Ami még a tegnap temetői kirándulás kapcsán eszembe jutott, hogy teljesen lényegtelen, hogy azok, akik ott fekszenek milyen sírkő alatt nyugszanak. Nagy, cizellált sírbolt alatt, súlyos márványok által fedve, vagy csak föld és homok a sírhant... Lényegtelen. A testük ugyanúgy porlik. A föld ami körülveszi őket, ugyanaz. Ugyanúgy nincsenek már jelen az életben. S ez ugyanolyan lényegtelen, minthogy gazdagok vagy szegények voltak-e életükben. Hogy milyen tévéjük volt. Milyen autót vezettek. Megvolt-e a legújabb telefonjuk, vagy hogy milyen házban laktak...Mindegy. Totálisan mindegy. Egyikük sem vihette magával oda ahova mentek ezek bármelyikét. Egyikük sem tudja az anyagi javakat használni. Ha van a halál után valami, s mivel meggyőződésem, hogy a halál nem az élet, hanem csak a születés ellentéte, egy folyamat, akkor bizony van hova vinni javakat. De csakis élményeket, tapasztalásokat, érzéseket és a gondolatokat. Épp ezért kellenek az élmények! Épp ezért kell, hogy szeressek és szeressenek! Ezért kell az együttlét. A mosoly. Az egymásba kulcsolódó tekintet. Ezért kell, hogy a napom nagyobbik része jókedvben történjék. Mert ezek mind mind továbbvihetők. Ezek azok amik igazán birtokolhatók! S ezektől lehet jó élni. 

Épp ezért volt nagyon jó az is, mikor ma az egyik szomszédos kis városban miután végeztem az edzéssel és be akartam indítani az autómat, az csak kattant egyet.... Hát bizony. Égve hagytam a fényszórókat és lemerült az aksi. Még sosem volt ilyenben részem!!!! :) Annyira örültem, tényleg!!!! Nagyon jó volt! Nem tudom miért, de nagyon élveztem. Hm...mit csináljak, mit csináljak...voltak azonnali ötleteim, de azokkal már nem élhettem. Felhívtam viszont Barinőmet, aki egyből a szomszédba rohant "bikakábelért". Még ez a szó is! Hát nem tuti??? De míg vártam, gondoltam meginterjúvolom a jelenlévőket, hátha helyben elintézhető ez a "bebikázás"... Sikerült is! Az első Sporinál volt kábel és segített is szívesen. Nagyon aranyos volt. Úgyhogy ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem. Köszönöm! :)

Ezen már csak a fél órával ezelőtt történés tett túl. Már lefektettem Simit, rám is sötétedett mikor kopogtak. Jujj...kikukucskáltam és láttam, hogy egy Rendőr úr áll az ajtóban. Ajjaj...mindent végiggondoltam gyorsan, hogy mit tehettem, mi az amiért engem kereshetnek... Kivi voltam nagyon! Kinyitottam az ajtót és "csakbenevigyenek" mosollyal megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Igazán elbűvölő lehettem, mert "csak" az előző lakót kereste a Biztos úr. Felírta az adataimat, váltottunk pár szót, majd elbúcsúztunk. Kellemes volt. Bár mikor a kukucskálón keresztül megpillantottam az egyenruhát, azért megijedtem... Bár igazán magam sem tudom miért, hisz jogkövető állampolgár vagyok....s diszkrét...s jó nyomeltüntető. Is. Igen. 

Szóval fantasztikus milyen élményekben van részem! Isteni! Szeretek élni. :)

2015. május 16., szombat

Elengedés

Valahol olvastam, hogy harcolunk, hogy megszerezzük és harcolunk, hogy elengedjük.... Ezt elsősorban a párkapcsolatokra értik. De ugyanúgy igaz szerintem mindenre. Bár tény,hogy egy másik férfi vagy nő az, akinél ha megérint a szerelem, azonnal harcolni kezdünk. A figyelemért, az együtt töltött percekért, az "együtt" érzéséért. Mert önnönmagát véli felfedezni az ember a másikban. Azt érzi, hogy teljesebb lesz általa. Boldogabb. És mindent, mindent felülír az érzés, a vágy, hogy a másikkal lehessen. Vannak kisebb és vannak nagyobb szerelmek.... Nem vagyok nagy tudora a szerelmi viszonyoknak, oly sokkal nem büszkélkedhetek, de azon pofonok és a csalódások által melyeket megéltem, azt hiszem, hogy kristályosodott a látásom ezen a területen. 

"Apró, láthatatlan fonal köt össze bennünket. Mindannyiunkat.
Ez a fonal megnyúlhat, összegabalyodhat, de soha el nem szakadhat
"
Meggyőződésem, hogy minden okkal történik velünk. Minden fontos, minden számít. Mindenkivel akivel az életünkben találkozunk, üzenettel érkezik hozzánk. Tanítani fog nekünk. Jót s rosszat egyaránt. S a legboldogabb illetve a legfájdalmasabb módon teszi ezt. Érzések által. Érzéseket váltunk ki emberekből és érzéseket váltanak ki belőlünk. S miután ezeket a csodás érzéseket, melyeket átélünk vagy a fájóakat éppen túléljük, léphetünk csak tovább.

Annyira egyszerű az élet. S mégis oly bonyolulttá lehet tenni... Nehéz elfogadni azt ha már nem ugyanazon az úton járunk. Nehéz elfogadni azt, ha valaki, akit mindenki elé helyezünk, más útra lép és hiába futunk vele párhuzamosan, nem egy az utunk. Nem ugyanoda tartunk. Nem velünk jön. Talán soha nem is jött... Csak be-be csatlakozott hozzánk, pillanatokra. S aztán ment, ugrott is vissza az Őáltala választott, kijárt, már unalomig ismert, s épp ezért óriási biztonságot nyújtó útra. Lehetne elmélkedni, hogy ez önzőség-e. Tisztességes-e. Tisztességes-e a meglévővel és tisztességes-e az épp felkapottal szemben.... Lehetne. De nincs értelme. Mindenki szabad akaratából lép bele bizonyos szituációkba. 

Tény, hogy vannak sorsfordító pillanatok. Egy összenézés. Egy nevetés. Egy szó. Ezredmásodpercig tartó pillanat, ami által lelassul a lét és jön az egymásracsodálkozós jé!én ismerlek és valahogy ezer év óta szeretlek élmény. S innen nincs tovább... El van veszve az ember. Mert felélednek megfoghatatlan érzések, megjelennek vágyak és talán korábbi találkozásokból, életekből fakadó "nagyon kellesz, mi egymásé vagyunk" érzések. Ebből a szempontból talán nincs is szabad döntés. Mert iszonyú erősnek és tudatosnak kéne lenni ahhoz, hogy hátat fordítsunk és azonnal továbblépjünk. Talán ha előre látnánk az események láncolatát, másképp döntenénk. Talán ha látnánk mennyi fájdalom és szomorúság jöhet az adott kapcsolat által, más utat választanánk.

Bár az is lehet, hogy pontosan tudjuk mi vár ránk. S már jó előre megbeszéltük a találkozást... Mert mi másért is lennénk itt, minthogy tapasztaljunk és gazdagodjunk. Tapasztalni pedig igazán és mélyen, érzések által lehet. Mély tapasztalatokra pedig fájó élmények által lehet szert tenni... Az aki még soha nem érezte, hogy belehal egy-egy "pofonba", az aki még sosem vágyta a halált, ha csak pillanatokra is egy-egy gödör alján, az még sosem élt igazán. Ezek az óriási katartikus érzések azok amik azt mutatják, hogy élünk. 

S hiába vannak rossz, fájó érzések, nehéz elengedni. Ahogy örömmel és élvezettel "harcoltunk" anno valakiért, épp olyan nagy érzésekkel kell küzdenünk azért is, hogy elengedjünk. Csak ez sokkal nehezebb. Nehezebb egy meglévő érzést elfojtani, jegelni, kiölni a szívből. Nehéz túllépni élményeken, együtt töltött perceken, órákon, napokon, éveken.... Sok-sok álmon. Míg a kapcsolat elején nincsen realitás, itt a végén elengedhetetlen. Kell a túlélésért, hogy tisztán láss. Hogy lásd, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Hogy Te ebben a csatában nem nyerhetsz... Míg eljutsz ide, ezerszer törtél össze és ezeregyedszer is kapaszkodtál szalmaszálakba, elfedve a szemed elől a valót. Hittél el tudatosan hazugságokat. Hunytál szemet a lelket ezer darabra szaggató tények felett. Mert akartál. Mert akartad Őt.... De hiába. S mikor ez az érzés végre megszületik Benned, fellélegzel. Mert nem harcolsz tovább olyasmiért ami nincs. Csak benned. De ez közel sem jelenti azt, hogy van. S az ezzel járó első lélegzet felszabadít!

El kell engedni. Szépen, kedvesen... Ahogy egy kis papírhajót engedünk vízre. El kell engedni minden érzést...minden vágyat...minden emléket és elfogadni, hogy vége.  Talán már réges-régen vége. Csak Te féltél szembenézni vele....Mert iszonyú az érzés mely a "nélkülét" jelenti. De sokszor van, hogyha élni akarsz, ezt le kell nyelni és tudatosan továbblépni és a sajgó szívedet, mely kiszakadni kész a mellkasodból, mindkét kezeddel visszaszorítva a helyén tartani  lépni egy nagyot és soha többé vissza nem nézni... 
Mert tovább kell lépned. Nem szólhat az élet arról, hogy olyanról álmodozol ami nincs. Olyanba kapaszkodsz ami nem létezik. Szólhat....de ha rájössz és tovább csinálod, bolond vagy. Saját magad boldogságának akadályozója. Senki más nem segíthet rajtad, csak Te saját magadon. Mint Münchausen báró. Csak magadat húzhatod ki a posványból.

Én megteszem. 

Írhatnám, hogy a kisfiamért, aki rengeteget látott sírni. Írhatnám, hogy a barátnőimért, akiknek már a könyökükön jön ki az unalomig ismert történet... Sok mindent írhatnék, hogy miért. De nem teszem. Semmi más nem számít, csak hogy én boldog legyek. Ahhoz, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott legyen, annak kell látnia, s nem csak látnia! tapasztalnia is engem. Ahhoz,hogy a barátaim visszakaphassanak engem és ne a depressziómat kelljen kezelgetniük, hanem újra én is támaszként szolgálhassak és úgy mint régen, hangosan és teljes szívből nevessek, meg kell tennem. Ahhoz, hogy újra, engem is boldoggá tevően, jól érezzék magukat a közelemben ismert és ismeretlenek, el kell engednem. Tovább kell lépnem. 

Tovább lépek!