Az arcunkhoz nagyon kevesen érnek. Nem is egy szokványos terület ahova sokan akarnának nyúlni és nem is az a terület ahol mi magunk is megengednénk az érintést bárkinek. Tegnap este annyira, annyira nagy szeretettel simították az arcom, hogy a lelkemig hatolt. Az elmúlás közelsége oly közel volt, hogy még egy olyan ember magára húzott vastag páncélján is áthatolt a hála és a szeretet, akiről senki sem mondaná meg, hogy ily mély érzésekkel bír. Ahogy ültem az ágya mellett és a karjára hajtottam a fejem, mert akkor tört elő belőlem az elmúlt napok összes fájdalma és félelme amit átéltem, az arcomra tette a kezét, majd elkezdte simogatni. Tudom, hogy nekem kellett volna erősítenem Őt, hisz Őt hozták vissza a műtőből, a megkönnyebbülés azonban, hogy ott van, hogy él, hogy ÉL!, elfeledtette velem, mit kéne tennem és csak sírtam.
Apukám korai, orvosi műhiba miatt bekövetkezett halála rettenetesen mély nyomot hagyott bennem. Minden ami kórház, orvos, rossz érzéssel párosul számomra.
Jó pár hete, most már több hónapja is van talán, hogy járjuk a Kórházat Jamival. Először még más területen gyógyították, de pár hete kiderült, hogy sajnos daganatos betegsége is van. Azóta be kellett feküdnie, megműtötték, tegnap este másodszor is, én pedig napi szinten látogatom Őt. Hiába telt el tíz nap a műtét óta, sajnos nem azt láttuk rajta, hogy jobban lenne, épp ellenkezőleg, napról-napra rosszabbul nézett ki, folyamatosan veszített a súlyából. A tegnapi nap délelőttjén egy múzeum látogatást körbefogva, kétszer is voltunk nála. Délután azonban hívott, hogy újra megműtik. Azonnal mentem be ismét, hogy ott legyek vele, s erősítsem. Ez még a műtét előtt ment is. Onnantól viszont ahogy eltolták, rám tört a rettegés, hogy vajon visszahozzák-e.
Apukámat 14 év különbséggel követte Papám, majd két hónappal később Mamám is. Ez az amit én soha nem fogok tudni megszokni. Azt, hogyha szeretek valakit és Ő egyszer csak eltűnik. Örökre. Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan számomra. A halál a legborzalmasabb dolog a világon! Az egyetlen amin nem lehet változtatni. Az egyetlen ami ezen a világon végleges. Nincs annál rosszabb dolog, mint tudni, hogy azt akit szerettél, soha, soha! nem látod viszont. S tegnap ettől féltem. Hogy újra elveszítek valakit aki oly kedves számomra!
Kb. 6 éve hogy ismerjük egymást, egy krízishelyzetnek köszönhetően. Sokszor gondolja az ember, hogy valamit nem bír el, majd utólag visszatekintve látja, hogy nemcsak hogy kibírta, de még profitált is belőle. Nagyon sok nehézséget küzdöttünk le a több mint 6 év alatt együtt. Ő mindig azt mondja, hogy a legjobbkor jöttem az életében, mert mindig ott voltam ha szüksége volt rám. Ez egyébként így igaz. Ahogy Ő is nekem. Az elmúlt évek nagyon sok kihívást tartogattak mindkettőnk számára, voltak csalódások, betegségek, haláleset. Nehéz volt. De sokszor egymásba kapaszkodva átvittük és éltük tovább az életünket.
Abban a két órában amíg vártam, minden, minden lejátszódott bennem, átértékelve sok mindent az életemben. Akkor amikor azt látod, hogy ennek az életnek bizony egyszer vége lesz, már nem számítanak az apró dolgok. Nem számít semmi, nem adsz semmi másnak súlyt, jelentőséget mint az igazán fontos dolgoknak és személyeknek. Azoknak amik és akik építenek. Azoknak amik és akik jó érzéssel töltenek el. Azoknak, amik és akik szeretnek. S akik mind a jó és mind a rossz időszakokban folyamatosan veled vannak. Egyszerűen nincs idő másra! Miért foglalkoznánk azzal ami vagy aki rossz érzéssel tölt el? Oly rövid az élet! Olyan pillanatok alatt telik el egy nap, vagy ha visszanézünk egy hét, egy hónap, vagy akár több tíz év is...! Mintha csak egy csettintés lett volna. Nincs időnk! Nincs időnk másra mint jól érezni magunkat és azt tenni ami JÓ!
Akkor mikor hallottam, hogy tolják vissza a folyosón és mikor láttam, hogy magánál van, majd összekapcsolódott a tekintetünk, egyszerűen kitört belőlem annak a súlya, hogy mennyit jelenthet egy emberi kapcsolat. Az, hogy mit jelent az ha ott vagy valakinek, vagy valaki más van ott neked és tudod, hogy számíthatsz rá. Mindenféle hátsó szándék nélkül és őszintén. Nincs ennél nagyobb tartalommal bíró dolog az életben! Egyszerűen ez a lényeg! Ahogy eltolták a folyosón mellettem és egymás szemébe néztünk, szinte sütött a szeme! Sosem felejtem el azt a pillantást. Tudjuk pontosan milyen a másik. Tudjuk mik a rigolyáink, tudjuk hogy a másik közel sem tökéletes, mégis számíthatunk egymásra, mert mindennek ellenére elfogadjuk és szeretjük a másikat. S ez ott volt. Ott volt a szemében!
Mikor bemehettem hozzá és ketten maradva, simogatta az arcom és a fejem ahogy a kezére hajtva sírtam, a lelkemig hatolt az érintése. Az arcsimítás különleges jelentőséggel bír számomra. Ahogy a szemembe sem nézhet bárki hosszabban, úgy az arcomat sem érintheti. Természetesen tartom a szemkontaktust, de a hosszú, fél-, vagy akár több percig tartó szó nélküli egymás szemébe nézés az nekem igen bensőséges és nem élem meg bárkivel. Persze, szembe nézek mindenkivel, de hosszan, igazán hosszan csak azokkal, akiket közel engedek magamhoz. Mert ha ilyen hosszan a szemembe néz valaki, szinte olyan érzés mint mikor teljes mértékben kiadom magad. S ezt keveseknek adom meg.
Azt gondolom, hogy nekem nagyon jó életem van. Azzal, hogy ilyen mély érzéseket vagyok képes megélni, még akkor is, ha a magaslatok magukkal hozzák a mélységeket is, igazán gazdag életet élhetek, s ezért hálás vagyok. Nagyon.
Ahogy hálás vagyok Érted is Jami! Teljes szívemből kívánom, hogy gyógyulj meg, hogy mehessünk újra Füredre és ehessünk reggeltől-estig! Szeretlek nagyon!
