Cirka egy hónapja is megvan már, hogy elkezdtem boxolni. Igazából régi tervem volt, de sosem mertem elkezdeni, mert féltem, hogy nehéz lesz, hogy megütnek, hogy régi eseményeket előhozva nagyon rosszul érintene.
Nos. A box nagyon nehéz. Bizony megütnek. Nem is egyszer! S igen. Mindeközben tőrnek fel rég elfojtott érzések. Körülbelül két hete járhattam mikor az egyik edzésen végig közelharc volt. Menet közben számtalanszor akartam kijönni és soha vissza sem nézve, eljönni. De nem jöttem. Próbáltam védeni magam, az arcom és folyamatosan csak az órát néztem a falon, mikor lesz már vége. Nem arról van szó, hogy agyonvertek volna, vagy fizikailag olyan erővel ütöttek volna. Mert nem. Egész egyszerűen csak az, hogy folyamatosan ütnek, rúgnak, folyamatosan védeni kell magad, az arcod, a gyomrod, ami persze csak több-kevesebb, leginkább kevesebb sikerrel megy, hiszen még ezt sem tudod, s így bizony elég kemény.
Én akkor a hazafelé vezető utat végigsírtam. Iszonyúan összetört az az óra. Bárkinek akinek elmeséltem, mindenki azt kérdezte miért nem hagyom abba. Miért csinálom? Miért csinálom nőként, én nem ilyen vagyok, miért csinálom 41 évesen, már fiatalnak sem számítok, miért nem hagyom abba? Miért jó az, hogy ütnek? Barátnőm szerint soha többé nem kéne mennem. Egy barátom szerint mazochista vagyok ha nem hagyom abba. Fiam szerint pedig, aki azóta velem együtt jár, majd túl leszek ezen, úgysem adom fel ezt sem. S én ha hallgattam is valakire, rá hallgattam.
Hogy miért? Nem azért mert élvezném, hogy megütnek. Mert nagyon nem. Nem is azért mert mazochista vagyok. Dehogy. Csakis azért mert ez küzdősport és ez bizony ezzel jár! Nem pedig mondjuk sakk, ahol a legrosszabb esetben is leütik a bábumat és kezdhetem újra, semmi nem történt. Persze dönthetnék úgy, hogy innentől csak a SWAT-os erőnléti edzésre járok, vagy csak a hétfői zsákos box edzésekre vagy inkább csak futok, de ott azokban nem tudok olyan érzelmi magaslatokat és bizony mélységeket megélni, mint a boxban. Azok által például nem jött meg az az érzés sem, hogy nem félek sötétben sétálni az utcán. Somám szerint persze még most sem tudnám megvédeni magam, Ő már persze engem is és magát is igen, de akkor is óriási dolog ez. Még akkor is ha óriási ára van ennek. Mert ugye nehéz sport ez.
Rohadt nehéz, persze. Csak tanulni valóm van. De minden egyes óra amin túl vagyok, erősebbé és technikásabbá tesz. (Még ha nem is feltétlenül látszik!) Minden egyes óra ahol leküzdöm az ütéstől való félelmem, minden óra amin csak túl vagyok, iszonyat nagy erőt ad! S pont azért amit mondtak. Mert én nem ilyen nő vagyok. Mert én 41 éves vagyok. De akkor sem adom fel. Elég hamar jött ugye a mélypont mikor úgy éreztem, hogy péppé vertek, közben nem, csak az egóm sérült, de folytattam. S erre is iszonyat büszke vagyok. Ahogy az életemre is. Hiszen bármilyen nehéz is sokszor, én nem adom fel. Hogy stílszerű legyek, mindig rajtam van a kesztyű és én nem fogom bedobni a törülközőt sem! Az életben sem adjuk fel a dolgokat csak mert nehezek. Pontosan tudom, hogy semmi nem jön könnyen. Tudom, hogy mindennek ára van, de ha azt megfizetem, bármi az enyém lehet!
Tegnap este volt egy kis sírás-rívásom, de eszembe jutott pl. az edzés is, az, hogy csinálom és erre is kevesen vállalkoznak, kevesen képesek, arra, hogy mennyire jó csapat van, milyen jó, emberileg is jó az Edző, mennyi mindent adnak a Fiamnak és iszonyat hála öntött el. A végén már ezt átérezve sírtam. A hála miatt! Hát most mit mondjak?!
Megélem az érzéseimet, ki is merem őket fejezni őszintén, sírok ha kell, de most már akármilyen negatív esemény, vagy helyzet elé odaállok és csak annyit mondok: Úgy ütsz mint egy kislány b+! -és megyek tovább! Mert tisztába vagyok vele, hogy vannak nehéz helyzetek. De én felveszem a kesztyűt és harcolok! Nem adom fel! Soha nem adom fel... S egyszer eljön az idő mikor már nem csak állom, hanem adom is az ütéseket! Mikor jó leszek ebben is. Mert nem adtam fel.
Sem magam miatt, sem a Fiam miatt, akinek ez hatással lenne most és hatással lesz később - a példám által- az életére. S nincs ennél fontosabb. Mert DE! én ilyen nő vagyok.
