Nincs cím

Van egy számomra kedves film, a Marley meg én. Ott volt most egy rövid rész ami elindított bennem egy gondolatfolyamatot. Igazából most nem is vagyok olyan jó passzban, valószínűleg ezért ragadhatott meg az a rész. A Karácsonyi időszak, mióta felnőttem, mióta meghaltak a szeretteim és ezen túl is vesztettem el számomra rendkívüli jelentőséggel bíró embereket, amúgy is nagyon nehéz.

Hiányoznak Ők, akik már nem lehetnek jelen az életemben, Apukám, Papám és Mamám és hiányoznak mások is. Más. De akármilyen rohadt egy dolog, akármilyen iszonyat nehézséggel bír, el kell fogadni azt amin már nem lehet változtatni. Sosem jönnek vissza. Sosem ölelhetem már őket, sosem érezhetem magamon Papa "mindentlátó" tekintetét, ami szavak nélkül is mindenre fényt derített.

Ebben a filmben van most egy olyan rész, ahol az "Anyuka" bevallja, hogy bizony vannak mélypontjai. S ezen a részen azonosultam vele én is. Mert akárhogy tagadom, akárhogy próbálom jókedvvel, mosollyal elfedni, bizony sokszor nagyon nehéz. Csak sajnos úgy vagyunk szocializálva, hogy ezt eltakarjuk. Mindig, mindenki boldog. Mindig, mindenki jókedvűnek mutatja magát. Mindig mindenkinél minden rendben van. Közben dehogy! Szenvedünk mint a kutya. Mindenki küzd nehézségekkel, s mindenkinek a saját "keresztje" a legnehezebb. Elég csak belenézni valakinek a szemébe és azonnal látszik, hogy boldog-e. 

Én nem vagyok az. Nagyon nem.Annak ellenére, hogy ez elmúlt napok jól alakultak. Családoztunk, játszottunk rengeteget, újra megélhettem a Tesómmal azt az igazi, hosszú évtizedek óta hiányzó összetartozást, cinkosságot és örömmel nézhettem a gyerekeinket ahogy egymással játszanak. Ezek jók voltak. De mélyen a szívemben boldogtalan vagyok. Rettenetesen hiányzik az amit csak kevesekkel élhetsz meg! Oh de nehéz!!!

Le akartam mondani egy mai programot, de a kedves akit hívtam, sírva fakadt mikor mondtam, hogy nagyon rottyon vagyok, nem mennék... S érdekes, de ez egy pillanat alatt kijózanított. Az hogy én rosszul vagyok, az, hogy nem vagyok boldog nem teszi lehetővé, hogy ne igyekezzek mást kirángatni belőle, vagy másnak én még plusszban rossz érzést okozzak. Valahogy azt érzem, hogy azt elbírom, ha én szenvedek, de azt nem ha más igen. Nekem igyekeznem kell jó érzéssel eltölteni embereket. Azon kell lennem, hogy boldogabbak legyenek általam. Ha valami, ez értelemet ad az életemnek. Úgy érzem, hogy ezért érdemes élnem. Nagyon jó azt érezni, hogy valakinek szüksége van rám. S valóban, nem csak mondja. S a legfontosabb, hogy nem tud mással helyettesíteni, én kellek neki. Volt már ilyen ezelőtt is. Illetve azt hittem. Csak simán jött valaki más és a mi kapcsolatunk, az amit én képviselek, az háttérbe szorult. Semmivé lett. Persze. Tudom. Ez bánt igazából. Mert hiányzik az általa, az Ő életében betöltött szerepem. Az, hogy ahogy szerettem Őt, az is benne volt, hogy megélhettem azt hogy fontos vagyok neki, azt hogy kellünk egymásnak. Ő általa éltem meg a saját fontosságom. Érthető ez...?

Én igazából tudom hogy gyenge vagyok. Nagyon össze tudok omlani. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz. Egész egyszerűen ez van. De. Hiába vagyok gyenge, erőm is van. Nem tudom honnan, de képes vagyok valahonnan egészen mélyről előrángatni magamból az erőt és talpra állni. Sokszor persze a másokon való segítés ránt ki az önsajnálatból. Mert persze..., ez az. 

Sajnálom magam...de bolond vagyok! S most nevetek. Milyen nevetséges magamat sajnálni! Hagyjuk már!Semmi értelme ennek.

Azt gondolom, hogy teljesen természetes hogy nem mindig csak a csúcson vagyok. Én nem hazudom ezt tovább. Igenis vannak mélységek is. Nagyon nagy mélységek! Mert Érzek. Én képes vagyok mélyen érezni, s meggyőződésem, hogy ez a legnagyobb ajándék amit kaphattam az Élettől! Nem akarok befásulni! Nem akarok megjátszani semmit! Ha sírni kell, sírok! Ha elég volt, nevetek! Mindent teljes szívvel és őszintén! Ja és hogy ez a hullámvasút nem mindig jó? Hát akkor nem. 

Én akkor is szeretek! Mert ez vagyok én! Tudom, hogy ezért szeretnek mások is. De még ennél is fontosabb, hogy tudom, hogy ilyen vagyok, ezt képes vagyok elfogadni, s ha elvonulnak a felhők és kisüt a nap, újra nevetek, hangosan és ezt is mélyről jövően, őszintén!

Az életem (általam való) alakulása miatt évekig azt hittem, hogy nekem jó "egyedül". Bírom, erős vagyok. Nem jó. Csak másokkal lehetünk igazán boldogok. Mások által élhetjük meg a teljességet. Nem hazudom ezt tovább magamnak. Meg kell tanulnom újra mindent. 

Talán jobb, ha nem olvasom vissza amit írtam, mert törölném. Nem is teszem. Összeszedem magam, újra sminkelek és elmegyek szeretni és támaszt nyújtani. Elmegyek és boldoggá teszem azt aki rám vágyik, az én társaságomra és ezáltal én is jól fogom magam érezni. "Mert senkit sem tudsz úgy átvinni a túlpartra, hogy Te magad is át ne jutnál..." 

Visszatérni a kiindulópontra

Van egy kedves könyvem, amit már többször is kiolvastam. Annak ellenére, hogy már nem először tartottam a kezemben, mindig újabb és újabb részeket fedezek fel benne, olyanokat amik mindig új és hasznos üzenettel szolgálnak. Olyanokat, amiket hiába olvastam már, mégis újdonságként hatnak...

Mivel hosszú és nehéz napom volt, egy forró fürdőt választottam pihenésként és eközben folytattam A Szent, a szörfös és a vezető c. könyv olvasását.  Általában reggel szoktam olvasni, mert nagyon korán ébredek, de most a kavargó gondolataim miatt bevittem magammal a lelkem csillapításául a könyvet is. A könyv első harmadában tartok éppen, amikor is a főhős, egy Mike nevezetű atyával van Rómában és arra keresi a választ, hogy "bölcsen éltem-e"... 

Sorra veszik miért vagyunk dühösek, mi az ami az életünket, minket szolgál, mi az amit a másikban észreveszünk és adott helyzetben felrovunk neki, mennyiben különbözünk egyáltalán tőle és mi az, hogy önfejlesztés. Egyáltalán van-e olyan, szükség van-e olyanra, hogy önfejlesztés. S itt jön el az a mondat, hogy "A legjobb életed azt jelenti, hogy visszaszerzed a dolgokat, amiket feladtál." 

S nekem ez a mondat akkorát ütött!!!!!!! Úristen! Mindenünk megvolt, mindenünk adott volt csecsemőkorunkban, csak ahogy nőttünk fel és tanultunk az eseményekből éppúgy, mint a körülöttünk lévőktől, szépen lassan felvéve a szokásaikat, megváltoztunk. Elfelejtettük az úton, hogy kik is vagyunk és mi a fontos.... A környezetünk tükörképe lettünk. Észre sem vettük és azokká váltunk akiket esetelegesen elítélünk vagy adott esetben akikkel a legtöbb időnket töltjük. Azokká váltunk akik nem mi vagyunk!!! Hagytuk elveszni magunkból a derűt, a jóságot és könnyedséget. Csak azért mert az úton volt, hogy pofonokat is kaptunk. És??? És akkor mi van?! 

Én csak magamról tudok beszélni. Alapvetően én nagyon befolyásolható vagyok, ebből kifolyólag nagyon sok hibát követtem már el. Ezt sajnálom is, de változtatni a múlton már nem tudok. Ami a kezemben van az csak a jelen. Még a jövő sem, mert az vagy eljön, vagy nem. Ezt nem lehet előre tudni. A jelen pillanat az egyetlen ami létezik, ami VAN. Ezt pedig úgy tudom befolyásolni, hogy csakis olyan emberekkel veszem már körül magam, akik olyanok amilyen én szeretnék lenni. Olyanokkal akik tartanak valahova, akik célokkal rendelkeznek, tisztességesek, őszinték és jók.

Tudom, hogy ez már korral jár, de nekem jó ideje nem a külsőségek az elsődlegesek. Sokkal inkább a beltartalom az ami számít. A kedvesség, a jóság, az őszinteség, szeretet, rugalmasság és nyíltság. Ezek már megfizethetetlenek számomra. Azt gondolom, hogy ezek nélkül nincs is jó emberi kapcsolat.

Ugye azt mondják, hogy a legnagyobb bukásaink, csalódásaink az ugyancsak legnagyobb tanítóink is.... Ez igaz lehet. Én az elmúlt pár évben tanultam meg igazán, hogy ki is vagyok. Az elmúlt években az őrült ragaszkodás és szerelem ellenére vagy épp azáltal tanultam meg az egyedüllét elfogadását és viselését is. Paradoxon tudom, de így van. S épp ennek a rengeteg egyedül eltöltött időnek köszönhetem, hogy volt időm nagyon sok mindent átgondolni és át is értékelni. Magamban éppúgy mint a környezetemben. Az elmúlt időszak megfelelő volt arra is, hogy meglássam, hogy ki az aki az életem sötétebb részeiben is velem volt, nem csak a csillogásban. Persze lecsökkent az engem körülvevő emberek száma, de ez egyáltalán nem baj. Inkább csak legyen pár olyan ember aki őszinte, mint aki nem igaz barát, csak annak mutatja magát. Nagyon sok ilyet láttam és én ezerszer inkább leszek egyedül, mint hazug társaságban.  

Ezek a tapasztalások is változtattak rajtam. Igazából a keserves tapasztalások által én is begubóztam kissé. Most már nagyon nehezen tárulkozok ki, többször is átgondolom, hogy mi az amit elmondhatok, el akarok mondani magamról. Zárkózottabb lettem az életem eseményeinek alakulása közben. S ha nem is a teljes zárkózottságot, de az olyanokat, hogy ne a csupa jót feltételezzem csak valakiről, vagy hogy ne segítsek azonnal egy nálam rosszabb helyzetben lévőn, vagy én magam ne legyek a szó klasszikus értelmében vett jó, nem engedem el! Ezeket újra akarom. Mert én ilyen voltam. Én ilyen vagyok... Én ez vagyok. Csak külső események és emberek hatására más lettem. Pedig ez nem én vagyok. Talán egy fenyőfás hasonlattal tudnék élni, hogy érthetőbb legyek. Van a fenyőfa, csakis luc, mert az az illatos! Szóval van a lucfenyő. Csodálatos. Illatos. Beviszik a házba és elkezdenek rá különböző díszeket aggatni. Mi lesz belőle? Mi Ő? Egy Karácsonyfa, ami alapvetően fenyő, de a ráaggatott díszek miatt Karácsonyfának tűnik. Igen ám, de a díszek levehetőek róla és Ő újra fenyő lesz. Gondoljunk gyökeres fenyőre és akkor máris mondhatjuk azt is, hogy a Karácsonyt követően Ő újra a kertben lesz, díszek nélkül ugyan, mégis a saját pompájában! Minden sallangtól mentesen mégis szebben mint bármikor. Mert ez Ő. Az angyalhaj, az angyalok és piros díszek nélkül, a saját kis pőre és egyszerű szépségében.... Értitek? Mikor megszületünk, jók vagyunk. Semmi más nem kell a boldogságunkhoz, csak hogy tele legyen a pocink, ne fázzunk, legyen tiszta a popink, s legyen ott  valaki aki szeret minket. S mi akkor csak gügyögünk és kacagunk naphosszat! Nem aggódunk semmin. Nem nézzük a  másiknak mi van, csak jó érzéssel és örömmel rendelkezünk.

Éppen ezért ütött nekem ez a mondat akkorát. "A legjobb életed azt jelenti, hogy visszaszerzed a dolgokat, amiket feladtál." Olyan ez mintha az Élet egy kör lenne... Ugyanoda kell visszajutnunk, ahonnan elindultunk.

Elindultunk tiszta, őszinte és szeretettel teli kisemberként, majd felnőttünk, az utunkon jöttek az tapasztalások, a súlyok, a gondok, majd az a feladatunk, hogy ezeket mind megélve lerázzuk magunkról a lelkünket nyomorító nehézségeket és újra csak egyszerűen és boldogan éljünk. Elengedve a sérelmeket, rossz tapasztalatokat, mindent ami elválaszt az igazi valónktól. Azoktól a gondtalan és boldog emberektől akikké bármikor válhatunk. Hogy ez lehetetlen mert mindig van valami? Persze! S ez így jó. De hogy minek tulajdonítunk és mekkora jelentőséget, csak rajtunk múlik. Az amivel foglalkozunk, az amiről sokat beszélünk, súlyt kap az életünkben és még több lesz belőle. Épp ezért szabad csak jó dolgokat forgatni a fejünkben. Csakis olyan gondolatokat dédelgetni amik jó érzéssel töltenek el. Ez pedig nem is olyan nehéz... Csak rajtunk múlik.

Azt gondolom, hogyha a Jó Isten, vagy Univerzum, vagy hívjuk  bárhogy, elegendő levegőt bocsát a rendelkezésünkre, mi mást ne adna?!?! S akkor miért is rágódnánk bármin...?

Sok mindent elveszítettem út közben. A hozzám legközelebb álló családtagokat, hitet, reményt, szerelmet..., a kedvességem és jóságom egy részét. De ezeket mind, mind visszaszerzem. Én nem hagyom összetörni magam és nem fogom az életem második felét fásultan, csak a rosszat látva leélni. 

Hogy is tehetném, mikor annyi szépség van! Annyi jó dolog, annyi öröm. A titka csak annyi, hogy erre kell figyelni... csakis arra és azokra akik boldoggá tesznek.