Törpehörcsögünk halála

Meghalt a kis szökevényünk pár perce. Az egyetlen ami vigasztal,hogy a kezeim között ment el... Tegnap este nem is tudtam már visszatenni a helyére, mert miután megpróbáltam, a kistesója egyből elkezdte bántani. Nem tudom, miért. Elfelejtette volna öt nap alatt, haragudott rá mert itt hagyta, mert kimászott...? Az amelyik maradt pár napig kereste, rossz kedvű volt, nem is értem most miért nem engedte vissza. Tudom, minden gondolat amit érzek, leírok az belőlem jön, az én kisugárzásom és emberi. Nem is biztos, hogy ilyen tartalmakkal bír ez az esemény. Az is lehet, hogy simán területféltésből nem hagyta, hogy visszajöjjön. Mikor már nagyon nem bírtuk nézni,hogy bántja, csináltunk neki egy másik helyet. Reggel óta viszont már csak feküdt.. Hiába raktam neki száj közelbe körtét, almát, egérkajákat....., nem evett. Most pár órája kihoztam a konyhába, hogy szemmel tudjam tartani. Nagyon gyorsan kapkodta a levegőt, majd egyre lassabban. Ekkor vettem a kezembe és igyekeztem szeretetet és békét sugározni felé... Természetesen nem tudom ő mit érzett ebből, de remélem ezzel megkönnyítettem neki az elmenetelt. Legalább egy fél órát melengettem, szeretgettem őt.

Igyekeztem arra fókuszálni, hogy kiszáll a kis lelke a testéből és felemelkedik. De nem ezt láttam. Azt éreztem inkább, hogy szétoszlik a térben ahol vagyok. S aztán egyszer csak már nem lélegzett többé.

Meggyőződésem, hogy a halál nem rossz. De mi is a halál? Szerintem a halál egész egyszerűen a születés negatív párja. Aki szület, az egyszer meg is hal. Olyan ez mint a sötét és a világos, a hideg és a meleg. Egyszerre egymás párjai és ellentétjei is. Egyik sincs a másik nélkül. S ez így jó. Még ha fáj is.

Sajnos én már mindkét általam is ismert, szeretett és tisztelt nagyszülőmet, valamint édesapámat is elvesztettem. Utóbbit sajnos tizeséveim végén. Nehéz dolog elengednünk valakit akit szeretünk. Nagyon nehéz. Fáj. Fáj, hogy nélküle maradunk, hogy nem ölelhetjük többé át, hogy nem válthatunk vele szót... Papámék halála után hónapokig hívtam még a számukat.... Egy idő után úgyis, hogy tudtam felesleges, hiszen nincs ki felvegye. Már nem hívom. Elfogadtam, hogy elmentek. Hogy itt hagytak.  Itt hagytak?  Nem. Csakis fizikai valóságukban. Csak a Testük ment el. Meggyőződésem, hogy a Lelkük tovább él, hogy a Lelkükkel ha akarunk kapcsolatba tudunk lépni. Néha nekem is túl misztikusnak tűnik, de hiszem, hogy akárhol, akárhogyis van a Lelkük, VAN! S ha sikerül annyira megnyugodnunk, kapcsolatot létesíthetünk velük. Nem fogjuk látni őket, nem jelennek meg, de megérzésként, finom gondolatokkal tudunk velük kommunikálni. Ez biztos így van! Sokszor érzem azt, hogy olyan érzéseim, gondolataim vannak, amik nem lehetnek az enyémek. Annyira mély tartalommal bírnak, bölcsek, hogy ezek nem jöhetnek az én élettapasztalatomból. Biztos vagyok benne, hogy Nagyszüleim érzéseit, gondolatait vagy talán más, általam nem is ismert elhalt rokonaimtól kapom őket... Illetve azt is elképzelhetőnek tartom, hogy előző életeink visszamaradt emlékképei, töredékei azok. 

Határozott álláspontom az is, hogy szegény kis Hörcsögünk elvesztése mögött is határozott célok húzódnak meg.  Mindannyiunkra hat ez most. Elvesztettünk valakit, s így szembesültünk azzal, hogy semmi sem tart örökké, s hogy aki születik, az meg is hal.