Darázsfészek vaníliaöntettel

Korábbra ígértem a receptet, de a mai nap úgy elszállt... :) De mielőtt belekezdenék egy történetbe, jöjjön a recept.

Ez a sütemény tökéletes lett! Soha jobb darázsfészket nem ettem még. Mind a három "lisztalapomból" -mandula, dió, kókusz- 200-200 grammot kevertem össze három tojással, egy citrom héjjával, édesítőszerrel és felfuttatott élesztővel. Ezt követően vizes kanállal galuskákat szaggattam és egy tepsibe helyezett sütőpapírra halmoztam őket egymás mellé szépen szorosan. Jó sok diót morzsoltam rá, majd elkezdtem sütni 160 fokon. Mikor már kezdett pirulni, a közben elkészített igazi vaníliával felfőzött tejet locsolgattam rá. Mikor szép pirosra sült, kivettem a sütőből. Fogtam fél liter tejet, beleütöttem négy tojás sárgáját, édesítőszert és ugyancsak vaníliarúdból kikapart kis vaníliamagokat. Ezt felfőztem és egy kis keményítővel besűrítettem.

Mikor kissé kihűltek, szóltam a Családnak és fogyasztani kezdtük. Nagyon jó lett! Sajnos a nagyok nincsenek itthon szerdáig, így ők nem is tudtak enni belőle... A jó a rosszban, hogy így viszont tovább marad és több jut. :)

Délelőtt Mamáméknál és Apukámnál voltunk. Sajnos mindhármójuknál a temetőben... :( Apukám lassan 15 éve, hogy meghalt. Papámék a tavalyi év első felében. Érdekes mód a tévében arról beszéltek ma este, hogy ki szabad-e vinni a gyerekeket a temetőbe. Én ezen sosem gondolkodtam! Mindig vittük Somát is és a nagyokat is. Persze a temetésre nem vittük el őket tavaly februárban, de a sírokhoz miért ne...? Szerintem fontos, hogy már a gyerekek is tisztában legyenek vele, hogy bizony egyszer mindenki elhagyja ezt az Életet. S azzal is, hogy ott csak a testük van. 

A lelkük..., a lelkük, ami valóban Ők, az pedig vagy velünk, vagy a Mennyországban, egy másik síkon, valahol. A lényeg, hogy van. Csak már nem a mi érzékszerveinknek megfelelő formában. Sajnos. De, hogy létezik az biztos. Ahogy a rádió is szól, úgy hogy nem látjuk a rádióhullámokat amik pedig léteznek, hisz készülékeink attól működnek... Nem? 

Érdekes, hogy ennek ellenére mégis fontosnak tartom azt, hogy ki-ki menjünk a sírokhoz, hogy gyertyát gyújtsak és leszedjem azt pár darab ráesett levelet ami rá hullott a testüket fedő kőre... Igen! A testük ott van pár méterrel lejjebb. Az arcuk ami számtalanszor húzódott mosolyra és közvetített érzéseket felém, a kezük, mely néha büntetett, sokszor simogatott, s még többször gondoskodott rólam... A hátuk ahol kisgyerekként számtalanszor lovagoltam, a lábaik amik vittek... Minden testrészük, porcikájuk mely egyszer élt, pezsgett, futott benne a vér, most már csak porlad a földben... Az enyészeté... A test múlandó. A Lélek soha!