Rántott karfiol, fokhagymás házi tejföllel

Tegnapi ebédünk volt a rántott karfiol. Több okból is meg kellett küzdenem érte... Le kell szögeznem, hogy én imádom! Apai nagymamám készített sokat gyermekkoromban nyaranta! Hmmmmm, imádtam a sertés zsírban, tepsiben sült krumplijával.

A küzdés első oka az volt, hogy még pénteken megkeresett egy baráti házaspárunk csajszi tagja azzal, hogy szombaton túrázni mennek, van-e kedvünk velük tartani. Rövid gondolkodást és a Férjemmel történő egyeztetést követően igent mondtam. Sőt! Mivel Férjem beszélt gyerekkori barátjával, akivel pár napja telefonon pont azon tanakodtunk, hogy annak ellenére, hogy itt laknak 500 méterre, olyan ritkán találkozunk, mintha legalább 600 km-re laknának, nekik is szóltam. 

Az igazsághoz tartozik, hogy elég régóta gondolkodnak azon, hogy kiköltöznek Ausztriába. Én sosem örültem ennek az ötletnek, de igyekeztem úgy hozzáállni, hogy az az Ő Életük és nekem félretéve az önzésemet, annak kell örülnöm, ami nekik boldogságot okoz, annak kell drukkolnom, amit Ők akarnak. De így, hogy tényleg alig-alig találkozunk rájöttem, hogy lehet ha kiköltöznek, akár még gyakrabban is találkozhatunk, hiszen 5-600 km nem a világ vége és havi egyszer simán összejöhetünk. Persze, nem úgy mint most, mikor sokszor az utcán is összefutunk. De, ha nekik ez kell a boldogsághoz..., nincs mese, támogatni kell őket! :)

Az elmúlt egy, két év történései rávilágítottak számomra arra,  hogy hiába ragaszkodom görcsösen valamihez, valakihez, ha az el akar menni, ha nem tartozik már az életemhez, hozzám, akármilyen fájdalmas is, el kell engednem. Ehhez azonban iszonyatos nagy erő kell! S van amikor nem megy. Persze azt nem tudhatom, hogy egy kapcsolatnak mikor van vége, mikor kell elengedni egy ábrándot, egy tervet vagy elképzelést, de talán ezen nem is kell rágódnom. Sőt! Itt a lényeg. Sodródni kell az életben. Ugyanúgy sodródni kell és igyekezni nem ragaszkodni mindenhez, mindenkihez, mint ahogy egy gyors folyású, örvényekkel teli folyóban is hagynunk kell, hogy hol levigyen az ár a fenékre, hol felhozzon bennünket a felszínre... S bizony ilyenkor, mikor megtölthetjük levegővel a tüdőnket, jó mélyen kell beszívnunk az életető oxigént, mert előfordulhat, hogy egy újabb örvény jön és újra hagynunk kell hogy levigyen magával a víz. Sosem voltam még ilyen helyzetben hála Istennek, de azt mondják, hogy semmit nem ér a kapálózás, úszás, az örvény úgyis levisz...Viszont ha hagyjuk magunkat, ahogy levisz..., fel is hoz. 

Azt tapasztalom, hogy az életben is így van. Van egy finom, megfoghatatlan Erő, amely ugyan szabad akaratot biztosít számunkra, de a sodró folyót adja életünk útjának. Vannak faágak, törzsek, amikbe belekapaszkodhatunk, ezek segíthetnek is egy-egy örvénynél, de lehet, hogy a következő szakasznál csak az segíthet tovább minket, ha elengedjük azt, mert már csak visszatart, lehúz... De ez mily nehéz is lehet, hisz az előbb még az életünket mentette meg az adott fatörzs, az adta a boldogságot, s most le kell mondani róla, le kell fejtenünk róla a ráfonódó karunkat, ujjainkat, s a hozzá kötődő pozitív érzéseink ellenére oda kell dobni és csak bízni... Bízni benne, hogy nélküle is menni fog, elhinni  és tudni, hogy van előre! Sőt! Akár még az is előfordulhat, hogy újra megjelenik az életünkben, hisz ha ott a helye, ott is marad! De akár az is lehet, hogy egy másik törzset kapunk, mely sokkal nagyobb, erősebb és sokkal többet ad nekünk... Itt, egy állandó van. Ez ÉN vagyok. Mindenki a saját életében az egyetlen állandó személy! Minden másról, mindenki másról képesnek kell lennünk lemondani... Minek is ragaszkodnánk, hisz nem a miénk....Kölcsön kapunk az Életben mindent ami nem mi vagyunk. A gyerekeinket, a lehetőségeinket, embereket, tárgyakat, érzéseket.. Mindent. A kevés valóban miénk dolog az élmények s a tapasztalatok melyeket szerzünk. Ezért volt jó tegnap a túrázás is. Barátokkal voltunk, beszélgettünk, vagy éppen csak mentünk és hallgattuk erős és bátor, több száz éves Barátunk nyavalygását az utolsó kilométereken...:)

A másik ok, ami majd'nem megvalósította a rántott karfiolos ebédemet, az maga a Férjem volt. Ahogy közeledett az ebéd, egyre gyakrabban kezdett óriási bécsi szeletekről ábrándozni, feledve a karfiolt... De nem hagytam magam! A rántott karfiol volt az ebéd. Férjemnek sült kolbásszal.... :)))) 

A karfiolt persze úgy készítettem el, hogy lelkifurdi nélkül ehessem. Kávédarálón ledaráltam egy rész zabpelyhet, és fél rész ledarált pirított len-, és szezámmaggal valamint 4 tojásokkal  összekevertem. Ezt követően beleforgattam a már reggel megfőzött karfiolokat és forró kókuszolajban kisütöttem őket. Én kovászos uborkával és a Posta mellett vásárolt házi tejföllel ettem, amibe jó sok fokhagymát törtem...Ismételjem önmagam? :)))) Hmmmmmmm, nagyon pompás volt!!!

Ennek a "házi" tejfölnek pont ugyanolyan íze van , mint gyerekkoromban, amit Papával ettem... De ez egy újabb történet lenne már...