.

Elengedés

Valahol olvastam, hogy harcolunk, hogy megszerezzük és harcolunk, hogy elengedjük.... Ezt elsősorban a párkapcsolatokra értik. De ugyanúgy igaz szerintem mindenre. Bár tény,hogy egy másik férfi vagy nő az, akinél ha megérint a szerelem, azonnal harcolni kezdünk. A figyelemért, az együtt töltött percekért, az "együtt" érzéséért. Mert önnönmagát véli felfedezni az ember a másikban. Azt érzi, hogy teljesebb lesz általa. Boldogabb. És mindent, mindent felülír az érzés, a vágy, hogy a másikkal lehessen. Vannak kisebb és vannak nagyobb szerelmek.... Nem vagyok nagy tudora a szerelmi viszonyoknak, oly sokkal nem büszkélkedhetek, de azon pofonok és a csalódások által melyeket megéltem, azt hiszem, hogy kristályosodott a látásom ezen a területen. 

"Apró, láthatatlan fonal köt össze bennünket. Mindannyiunkat.
Ez a fonal megnyúlhat, összegabalyodhat, de soha el nem szakadhat"

Meggyőződésem, hogy minden okkal történik velünk. Minden fontos, minden számít. Mindenkivel akivel az életünkben találkozunk, üzenettel érkezik hozzánk. Tanítani fog nekünk. Jót s rosszat egyaránt. S a legboldogabb illetve a legfájdalmasabb módon teszi ezt. Érzések által. Érzéseket váltunk ki emberekből és érzéseket váltanak ki belőlünk. S miután ezeket a csodás érzéseket, melyeket átélünk vagy a fájóakat éppen túléljük, léphetünk csak tovább.

Annyira egyszerű az élet. S mégis oly bonyolulttá lehet tenni... Nehéz elfogadni azt ha már nem ugyanazon az úton járunk. Nehéz elfogadni azt, ha valaki, akit mindenki elé helyezünk, más útra lép és hiába futunk vele párhuzamosan, nem egy az utunk. Nem ugyanoda tartunk. Nem velünk jön. Talán soha nem is jött... Csak be-be csatlakozott hozzánk, pillanatokra. S aztán ment, ugrott is vissza az Őáltala választott, kijárt, már unalomig ismert, s épp ezért óriási biztonságot nyújtó útra. Lehetne elmélkedni, hogy ez önzőség-e. Tisztességes-e. Tisztességes-e a meglévővel és tisztességes-e az épp felkapottal szemben.... Lehetne. De nincs értelme. Mindenki szabad akaratából lép bele bizonyos szituációkba. 

Tény, hogy vannak sorsfordító pillanatok. Egy összenézés. Egy nevetés. Egy szó. Ezredmásodpercig tartó pillanat, ami által lelassul a lét és jön az egymásracsodálkozós jé!én ismerlek és valahogy ezer év óta szeretlek élmény. S innen nincs tovább... El van veszve az ember. Mert felélednek megfoghatatlan érzések, megjelennek vágyak és talán korábbi találkozásokból, életekből fakadó "nagyon kellesz, mi egymásé vagyunk" érzések. Ebből a szempontból talán nincs is szabad döntés. Mert iszonyú erősnek és tudatosnak kéne lenni ahhoz, hogy hátat fordítsunk és azonnal továbblépjünk. Talán ha előre látnánk az események láncolatát, másképp döntenénk. Talán ha látnánk mennyi fájdalom és szomorúság jöhet az adott kapcsolat által, más utat választanánk.

Bár az is lehet, hogy pontosan tudjuk mi vár ránk. S már jó előre megbeszéltük a találkozást... Mert mi másért is lennénk itt, minthogy tapasztaljunk és gazdagodjunk. Tapasztalni pedig igazán és mélyen, érzések által lehet. Mély tapasztalatokra pedig fájó élmények által lehet szert tenni... Az aki még soha nem érezte, hogy belehal egy-egy "pofonba", az aki még sosem vágyta a halált, ha csak pillanatokra is egy-egy gödör alján, az még sosem élt igazán. Ezek az óriási katartikus érzések azok amik azt mutatják, hogy élünk. 

S hiába vannak rossz, fájó érzések, nehéz elengedni. Ahogy örömmel és élvezettel "harcoltunk" anno valakiért, épp olyan nagy érzésekkel kell küzdenünk azért is, hogy elengedjünk. Csak ez sokkal nehezebb. Nehezebb egy meglévő érzést elfojtani, jegelni, kiölni a szívből. Nehéz túllépni élményeken, együtt töltött perceken, órákon, napokon, éveken.... Sok-sok álmon. Míg a kapcsolat elején nincsen realitás, itt a végén elengedhetetlen. Kell a túlélésért, hogy tisztán láss. Hogy lásd, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Hogy Te ebben a csatában nem nyerhetsz... Míg eljutsz ide, ezerszer törtél össze és ezeregyedszer is kapaszkodtál szalmaszálakba, elfedve a szemed elől a valót. Hittél el tudatosan hazugságokat. Hunytál szemet a lelket ezer darabra szaggató tények felett. Mert akartál. Mert akartad Őt.... De hiába. S mikor ez az érzés végre megszületik Benned, fellélegzel. Mert nem harcolsz tovább olyasmiért ami nincs. Csak benned. De ez közel sem jelenti azt, hogy van. S az ezzel járó első lélegzet felszabadít!

El kell engedni. Szépen, kedvesen... Ahogy egy kis papírhajót engedünk vízre. El kell engedni minden érzést...minden vágyat...minden emléket és elfogadni, hogy vége.  Talán már réges-régen vége. Csak Te féltél szembenézni vele....Mert iszonyú az érzés mely a "nélkülét" jelenti. De sokszor van, hogyha élni akarsz, ezt le kell nyelni és tudatosan továbblépni és a sajgó szívedet, mely kiszakadni kész a mellkasodból, mindkét kezeddel visszaszorítva a helyén tartani  lépni egy nagyot és soha többé vissza nem nézni... 

Mert tovább kell lépned. Nem szólhat az élet arról, hogy olyanról álmodozol ami nincs. Olyanba kapaszkodsz ami nem létezik. Szólhat....de ha rájössz és tovább csinálod, bolond vagy. Saját magad boldogságának akadályozója. Senki más nem segíthet rajtad, csak Te saját magadon. Mint Münchausen báró. Csak magadat húzhatod ki a posványból.

Én megteszem. 

Írhatnám, hogy a kisfiamért, aki rengeteget látott sírni. Írhatnám, hogy a barátnőimért, akiknek már a könyökükön jön ki az unalomig ismert történet... Sok mindent írhatnék, hogy miért. De nem teszem. Semmi más nem számít, csak hogy én boldog legyek. Ahhoz, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott legyen, annak kell látnia, s nem csak látnia! tapasztalnia is engem. Ahhoz,hogy a barátaim visszakaphassanak engem és ne a depressziómat kelljen kezelgetniük, hanem újra én is támaszként szolgálhassak és úgy mint régen, hangosan és teljes szívből nevessek, meg kell tennem. Ahhoz, hogy újra, engem is boldoggá tevően, jól érezzék magukat a közelemben ismert és ismeretlenek, el kell engednem. Tovább kell lépnem. 

Tovább lépek!