Kalandozások

Kalandos volt a hétvégém. Csupa még nem tapasztalt eseményt történt velem... Tegnap sikerült bennragadnom a gödöllői temetőben. Pedig még azt gondolom, hogy élek.... Ma végre én is megtapasztalhattam az égve hagyott fényszóró miatti akkumulátor lemerülést és most nem régen, a Rendőrség is képviseltette magát a lakásunkban. 

Siminek ez a hétvégéje egy utcával arrébb zajlott az édesapjával, így egyedül voltam. Estefelé, mikor már a déli futást követően nagyon kikivánkoztam, elmentem sétálni. Hazafelé a Temetőn keresztül akartam átvágva hazajutni. Szeretek ott sétálni. Szeretem nézni a sírokat, és emlékezni, el-el gondolkozni. Mindig eszembe jut Apukám és a Nagyszüleim. Sajnos már elveszítettem őket. S annyira nagyon tudnak hiányozni.... Teljesen kikapcsol és elvarázsol amikor a temetőben sétálva a fejfákat nézem. Különböző korok különböző tanúi. Vannak igazán régi sírok is. Csodálatos. 

Mikor ott sétálok, kicsit beleképzelem magam az adott család életébe akinek a szerette ott fekszik... Furának tűnik, de tényleg nagyon jó. Nyugalom van. Békesség. S mivel egyáltalán nem tartok a Holtaktól, igazán jó volt tegnap is a lemenő nap sugarai között nézegetni a sírokat. Volt négy hónapos kisbaba sírja angyalkával... Voltak idős házaspárok...Fiatal fiú....Olyan nagy sírbolt is volt, aminek a márvány fejfájára már most gravírozva volt az embernagyságú portréjuk, holott még mindketten éltek. Megannyi élet mementója tárul az ember elé. Ahogy ott sétáltam, azon gondolkoztam, hogy vajon ha újra kezdhetnék, mi az amit másképp tennének... Mik azok amiket megbántak. A sok munkát? Hogy nem éltek az álmaiknak? Nem töltöttek elég időt a Családjukkal? Megalkudtak? Kihagytak lehetőségeket? Hagytak elveszni álmokat, szerelmet...? A mindenáron való megfelelési vágy miatti fejet hajtást? Befásulás? Vagy nem létező dolgokhoz való görcsös ragaszkodást? Hm...ki tudja.... De biztos sokan vannak olyanok, akik az álmaikat követték. Akik többet nevettek, mint amennyit szomorúak voltak. Akiket az tett boldoggá, ha másoknak, másokon segítettek. Élményeket szereztek és járták a világot. Akik nem a társadalmi elvárásoknak akartak megfelelni. Akik léptek ha arra volt szükség és mindent egy lapra tettek fel akár. Akik sokat voltak a barátaik, a szeretteik körében. Akik kimutatták, hogy szeretnek. Öleltek. Érintettek. Simítottak... Sokat néztek egymás szemébe... Őszinték voltak. Felvállalták Önnönmagukat és vágyaikat. Ők azok akik igazán boldogok voltak. Én ez utóbbiak közé akarok tartozni.

S ahogy ezen morfondíroztam, igazán jól éreztem magam. Olyannyira, hogy ahogy szerettem volna a hátsó kiskapun kimenni, azt vettem észre, hogy azt már bezárták, lévén nyolc óra is elmúlt már. Háááááát....izgi. Nem okozna gondot a kerítésmászás, csöppet sem. Sőt! De most tényleg?! Viccesnek találtam nagyon! A kerítéssel párhuzamosan haladtam és mielőtt még eljutottam volna a következő kapuig, találtam egy olyan kerítésszakaszt ami le volt taposva. Így ott meg is szöktem! De elgondolkoztam, miért is ragadtam ott bent... :)

Ami még a tegnap temetői kirándulás kapcsán eszembe jutott, hogy teljesen lényegtelen, hogy azok, akik ott fekszenek milyen sírkő alatt nyugszanak. Nagy, cizellált sírbolt alatt, súlyos márványok által fedve, vagy csak föld és homok a sírhant... Lényegtelen. A testük ugyanúgy porlik. A föld ami körülveszi őket, ugyanaz. Ugyanúgy nincsenek már jelen az életben. S ez ugyanolyan lényegtelen, minthogy gazdagok vagy szegények voltak-e életükben. Hogy milyen tévéjük volt. Milyen autót vezettek. Megvolt-e a legújabb telefonjuk, vagy hogy milyen házban laktak...Mindegy. Totálisan mindegy. Egyikük sem vihette magával oda ahova mentek ezek bármelyikét. Egyikük sem tudja az anyagi javakat használni. Ha van a halál után valami, s mivel meggyőződésem, hogy a halál nem az élet, hanem csak a születés ellentéte, egy folyamat, akkor bizony van hova vinni javakat. De csakis élményeket, tapasztalásokat, érzéseket és a gondolatokat. Épp ezért kellenek az élmények! Épp ezért kell, hogy szeressek és szeressenek! Ezért kell az együttlét. A mosoly. Az egymásba kulcsolódó tekintet. Ezért kell, hogy a napom nagyobbik része jókedvben történjék. Mert ezek mind mind továbbvihetők. Ezek azok amik igazán birtokolhatók! S ezektől lehet jó élni. 

Épp ezért volt nagyon jó az is, mikor ma az egyik szomszédos kis városban miután végeztem az edzéssel és be akartam indítani az autómat, az csak kattant egyet.... Hát bizony. Égve hagytam a fényszórókat és lemerült az aksi. Még sosem volt ilyenben részem!!!! :) Annyira örültem, tényleg!!!! Nagyon jó volt! Nem tudom miért, de nagyon élveztem. Hm...mit csináljak, mit csináljak...voltak azonnali ötleteim, de azokkal már nem élhettem. Felhívtam viszont Barinőmet, aki egyből a szomszédba rohant "bikakábelért". Még ez a szó is! Hát nem tuti??? De míg vártam, gondoltam meginterjúvolom a jelenlévőket, hátha helyben elintézhető ez a "bebikázás"... Sikerült is! Az első Sporinál volt kábel és segített is szívesen. Nagyon aranyos volt. Úgyhogy ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem. Köszönöm! :)

Ezen már csak a fél órával ezelőtt történés tett túl. Már lefektettem Simit, rám is sötétedett mikor kopogtak. Jujj...kikukucskáltam és láttam, hogy egy Rendőr úr áll az ajtóban. Ajjaj...mindent végiggondoltam gyorsan, hogy mit tehettem, mi az amiért engem kereshetnek... Kivi voltam nagyon! Kinyitottam az ajtót és "csakbenevigyenek" mosollyal megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Igazán elbűvölő lehettem, mert "csak" az előző lakót kereste a Biztos úr. Felírta az adataimat, váltottunk pár szót, majd elbúcsúztunk. Kellemes volt. Bár mikor a kukucskálón keresztül megpillantottam az egyenruhát, azért megijedtem... Bár igazán magam sem tudom miért, hisz jogkövető állampolgár vagyok....s diszkrét...s jó nyomeltüntető. Is. Igen. 

Szóval fantasztikus milyen élményekben van részem! Isteni! Szeretek élni. :)