Mostanában nagyon foglalkoztat az elmúlás. Majd'mindenki aki kiemelkedő szerepet töltött be az életemben, már elment. Apukám 16 éves koromban, Papám és Mamám pedig pontosan két hónap különbséggel 7 évvel ezelőtt. Nagyon kötődtem hozzájuk és nagyon megszenvedtem az elvesztésüket. Apunál még szinte gyerek voltam, Papáéknál meg már egy gyermekes anya, mégis rettenetesen megviselt, hogy örökre -erre az életre!- elvesztettem őket. Borzalmas arra gondolni, hogy már soha többé nem láthatom Őket, nem érezhetem a kezük, ölelésük erejét és nem hallhatom a hangjukat sem. (Szeretném hinni, hogy csak erre az életre búcsúztunk el egymástól és fogunk még találkozni!)
Nem szoktam erről beszélni, nem akarok senkit sem elszomorítani, mert majd'mindenkinek van valakije akit elveszített, ettől függetlenül gyakran eszembe jutnak. Vajon büszkék lennének rám? Vajon elégedettek lennének az életemmel amit éltem? Vajon mi és miképpen alakult volna másképp, ha nem veszítem el mondjuk Aput olyan korán? Olyan jó lenne tudni....vagy nem? Értelmetlen lenne, úgysem az van? Hm....igen. Úgy lehet, egy sokkal könnyebb életem lenne és csak fájna a szívem, hogy nem az van. Mert ha Apukám élne, sok minden másképp lett volna. Ő nagyon féltett engem. Nagyon szeretett. Én is nagyon kötődtem hozzá, sokkal jobban is mint Anyukámhoz, annak ellenére is, hogy Apu túlféltett. Sehova sem engedett és az első és egyetlen szerelememet akit ismert, Gyulát is elég érdekesen kezelte. S ekkor még finoman fogalmaztam. 😁 Bár ez gondolom teljesen normális, tekintve egy Apa érzéseit.
Egy szó mint száz, hiányoznak nagyon!
Volt pár éve egy-két olyan helyzet amikor egy hajszál választott el attól, hogy én is meghaljak. Az egyik egy karambol volt, ami teljes mértékben az én hibámból következett be, mert nem az utat figyeltem, gyorsan hajtottam és utolértem egy teherautót. Akkor ott totálkárosra tört az autóm, én mégis egy karcolás nélkül szálltam ki a kocsiból. De volt pár másodperc amikor lelassult az idő. Láttam ahogy nekicsapódok a szalagkorlátnak, láttam ahogy a mellettem lévő ülésre helyezett pogácsák felrepülnek elém és láttam ahogy a telefon is kirepül a kezemből. Emlékszem, hogy azon gondolkodtam, hogy itt a vég....ez már a halál? Minden lassan és némán zajlott. Majd valami történt, kirobbant a légzsák és láttam a füstöt magam körül, illetve hallottam a fém fémhez csiszolódásának borzalmas hangjait is. Valami iszonyat érzés az, amikor rájössz, hogy nem tudod irányítani a kocsit és csak várod tétlenül, hogy mi fog történni. Hát én akkor kiszálltam az autóból. Valószínűleg még dolgom volt. Ahogy ezután is.
Most negyven éves vagyok. Vannak nehézségek az életemben, de nagyon sok tervem van még. Szeretnék sok mindent elérni, sok mindent megvalósítani és még sok-sok mindent megélni is. Eddig is majd'nem mindent sikerült elérnem, amit csak szerettem volna, így igazán szerencsésnek és áldottnak is érzem magam ezek miatt.
Akkor azonban amikor az embert megcsapja az elmúlás szele, minden más értelmet nyer. Átértékelődnek az események, az emberi kapcsolatok, más és más lesz mindennek a súlya.
Ha visszatekintek erre az elmúlt negyven évre csak annyi mentségem lehet, hogy mindent szívből tettem. Sosem önös érdek, anyagiak vagy egyebek vezettek, csakis az érzéseim. S az érzéseimre összességében büszke vagyok. Akkor is ha jó sok hülyeséget csináltam, jó sokat hisztiztem. 😊 Mindig is ok nélkül szerettem. Csak úgy. Mert megfogott az a másik ember. Csak azért mert van. Akár barátként, akár szerelemként. S én szerettem! Nagyon is. Ebből a szempontból gazdag életem volt! Szerettem is szeretni.
Vannak emberek akik csak átutazók voltak az életemben, mégis hatással voltak rám és voltak akik akár hosszú évekre is velem maradtak, megváltoztatva azzal az életem. Mindenkinek hálás vagyok! Mindenki adott nekem. Volt akitől mosolyogva és könnyedén, és volt akitől sírva és nehezen vettem búcsút. Bizsereg a szívem ahogy ezt végiggondolom. Annyira jól ki van találva ez az egész! Olyan nagyon jó szeretni, olyan nagyon jó élni és átérezni ezeket!
Hálás vagyok az életemért az összes nehézségével együtt! Hálás vagyok, mert azoktól lehetek az, aki most vagyok és lehetek ott, ahol most vagyok. Szeretem az életem. Szeretek élni. S szeretek szeretni is.
S ahogy a Gabriel García Margueznek tévesen tulajdonított búcsúlevélben írják:
"Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám."
Én soha többé nem alakoskodnék. Nem lennék őszintétlen, s mindig felvállalnám az érzéseimet. Azt keresném minden napban, hogy mi okozhat örömet és, hogy kedvezhetek én is a szeretteimnek. Soha többé nem tartanék haragot, mindent kimondanék, kedves és mindig nyílt lennék. Keresném az együtt töltött idő lehetőségét. Rengeteget érintenék. Ölelnék. Szeretnék. Ölelnék és megint csak szeretnék. Nem titkolóznék! Sokat beszélgetnék és szívesen ismerkednék. Meghallgatnék másokat és figyelve mire van igazán szükségük, segítenék nekik. Majd'mindenkinek segítenék.
Az emberi kapcsolatok a legfontosabbak az életemben. Az őszinte és tiszta emberi kapcsolatok. S az, hogy őszinte lehessek. Vállalva magamat. Megmutatva magamat. Pőrén. Megjátszások nélkül. S hibázva is. Persze. De beismerve azt. S szeretve! Őrülten szeretve! Mert nem tudom meddig szerethetek még. S nem tudhatod Te sem. Nem tudhatjuk mikor kerül ránk a sor. Csak remélhetjük, hogy sokára. S addig pedig élvezhetjük az élet adta, általunk felismert és ki is használt örömöket.
S hogy meddig? Remélem addig amíg csordultig nem leszek még élményekkel, örömökkel és rengeteg, rengeteg pozitív érzelemmel.
Hogy meddig? Amíg szeretni tudok. Csakis addig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése