Mitől függ, hogy mennyit érek? Mitől függ, hogy mennyit érsz? Attól, hogy hány gyerekünk van? Hogy mennyit keresünk? Hány ismerősünk van a facebookon? Hányan lájkolják a megosztásainkat? Vagy éppen attól, hogy mások mit gondolnak rólunk?
Mi van ha épp egy gyermeket sem vállaltunk? Attól már "rosszak" vagyunk? Vagy ha épp keveset keresünk? Mi számít egyáltalán kevésnek, s mi soknak? Van aki milliókat keres , de kifolyik a kezéből a pénz és épp ezért állandóan űzi-hajtja a bevételt, s nem elégedett. De olyan is van aki a korábbiakhoz képest hirtelen többet keres, s zsugorgatja vagy épp azonnal elkölti mindet. Mi a jó? Melyiktől lesz valakinek értéke? Ez sem lehet mérce, hisz a pénzed nem te vagy. Este mikor leveszed a nehezen vagy épp könnyen megszerzett pénzen vásárolt márkás ruhádat és ott állsz meztelenül, akkor ki vagy te? Ki vagy a puma nadrág nélkül? Ki vagy a nike cipőd nélkül? Nagy a baj, ha csak a ruháktól vagy valaki. Ha nem tudsz megjelenni márkajelzés nélküli, régebbi ruhában is magabiztosan, mert a márka nélkül senki vagy... Vagy éppen azért kell új autót venned, hogy megmutasd mennyire menő vagy és milyen jól megy neked. Na de abból az autóból ki kell szállni... Nem vagytok egyek.... Így ez sem lehet mérték. Ahogy a közösségi oldalakon lévő ismerőseink száma illetve az általuk kiosztott lájkszám sem. Az nem is igazi világ.
Azok lennénk amit gondolnak rólunk? De mi van ha ma ezzel, holnap meg azzal találkozom? Mi van ha ez teljesen más beállítottságú mint az? Én is változom, te is változol, mindig épp a "közönségnek" megfelelően változunk? S miért? Hogy szeressenek? S attól, hogy szeretnek érezzük magunkat többnek? Jónak? Ettől lennénk értékesek? De mi van ha valaki már másra vágyik? Más társaságára, más közelségére? Akkor elértéktelenedünk? Senkik leszünk? Ha teszem azt valaki nem is köszön. Észre sem vesz az utcán, vagy épp akivel van azt kívánja hogy ne vegyen észre és Ő megteszi, akkor én senki lettem? Nem hinném. Ha épp annak megfelelően váltogatom az identitásom ahogy a környezetem elvárja, épp akkor nem vagyok én sehol. Ha folyton folyvást meg kell felelnem, s meg is felelek, feladva a saját elveim, érzéseim, hol vagyok? Mi vagyok? Ki vagyok? Sehol. Csak egy szeretetre, figyelemre és elismerésre éhező valaki vagyok.
Azt gondolom, hogy nem mások figyelmétől leszünk valakik. Sokkal inkább attól amilyenek vagyunk. Ahogy reagálunk, ahogy élünk, s amiket teszünk. Nem amit mondunk! Nem is amit szeretnénk. Csakis amit teszünk! Önzetlenül, tisztán a jóérzésért. Tisztelve másokat. Elfogadva a másságukat. Sosem lehet tudni mi lakozik a másik szívében. Mi az ami addig a percig elvitte Őt, s miket élt át. Sosem kaphatunk 100 százalékos képet senkiről. Balgaság is lenne épp ezért megítélni bárkit is. S akár rossz, akár jó, mindannyian úton vagyunk. Senki sem felsőbbrendűbb, vagy épp többet érő. Ami egyedül többé tehet bárkit is, az a másik emberhez való önzetlen hozzáállása. Épp ezért, ha valaki semmibe vesz, túl kell rajta lépni!Mert nem az határoz meg Téged, hogy hányan vesznek körül és hányan ajnároznak szünet nélkül. Mert mi van ha egyszer csak eltűnnek az életedből? Ha nélkülük maradsz. Akkor ki leszel te?
Van egy tanmese a neten. Egy tanárról szól aki egy papírpénzt visz be a tanítványainak és megkérdezi, hogy ki szeretné. Persze mindenki. Ekkor összegyűri a tanár a pénzt. És most? Még mindig mindenki. Bevizezi, ledobja a földre, rátapos, mindenféle dolgot csinál vele, amitől elhasználódik, koszos lesz és meg sem közelíti már azt az állapotát ahogy először mutatta fel a tanulóknak. De még mindig akarják. S hogy miért? Mert pontosan tudják, hogy attól, hogy koszos lett, helyenként szakadt, az értéke mit sem változott. Ahogy nem változik nekünk sem. Megrángat az élet. Mindannyiunkkal megteszi. Nincs kivétel. Ez biztos! De ettől függetlenül az, hogy mi kik vagyunk és mennyit érünk, nem változik. Nem ettől változik. Nem az anyagi helyzetünktől. Nem is attól, hogy milyen tárgyat birtoklunk. A minket körülvevő emberektől sem. Szerintem egyes-egyedül attól, hogy mit teszünk. Hogy szeretünk. Hogy okozunk-e fájdalmat szándékkal másnak. S ezzel ellentétesen, hogy teszünk-e jó dolgokat elvárások nélkül is. Tudunk-e megbocsájtani és túllépni, vagy kicsinyesen ragaszkodunk a vélt vagy valós sérelmeinkhez. Ahogy tudjuk-e magunknak is megbocsájtani, ha éppen hibáztunk. Mert hibázunk. Sokat. De az értékünk belülről fakad. Belőlünk és nem másból. Nem attól leszünk többek hogy mások a tenyerükön hordoznak, vagy épp kevesebbek, mert köszönésre sem méltatnak. Nem, nem. Az érték belőlünk, mélyről fakad. S ezzel nekünk kell a legjobban tisztába lennünk s minden körülmények között megőrizni a lelki békénket. Mert igazán boldogak csak így lehetünk.
Persze ez néha nehéz. De mi könnyű!?!?! :) Mostanában fél órát lefutni sem könnyű, mégis végigszenvedem és újra látom ezeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése