Nincs cím

Van egy számomra kedves film, a Marley meg én. Ott volt most egy rövid rész ami elindított bennem egy gondolatfolyamatot. Igazából most nem is vagyok olyan jó passzban, valószínűleg ezért ragadhatott meg az a rész. A Karácsonyi időszak, mióta felnőttem, mióta meghaltak a szeretteim és ezen túl is vesztettem el számomra rendkívüli jelentőséggel bíró embereket, amúgy is nagyon nehéz.

Hiányoznak Ők, akik már nem lehetnek jelen az életemben, Apukám, Papám és Mamám és hiányoznak mások is. Más. De akármilyen rohadt egy dolog, akármilyen iszonyat nehézséggel bír, el kell fogadni azt amin már nem lehet változtatni. Sosem jönnek vissza. Sosem ölelhetem már őket, sosem érezhetem magamon Papa "mindentlátó" tekintetét, ami szavak nélkül is mindenre fényt derített.

Ebben a filmben van most egy olyan rész, ahol az "Anyuka" bevallja, hogy bizony vannak mélypontjai. S ezen a részen azonosultam vele én is. Mert akárhogy tagadom, akárhogy próbálom jókedvvel, mosollyal elfedni, bizony sokszor nagyon nehéz. Csak sajnos úgy vagyunk szocializálva, hogy ezt eltakarjuk. Mindig, mindenki boldog. Mindig, mindenki jókedvűnek mutatja magát. Mindig mindenkinél minden rendben van. Közben dehogy! Szenvedünk mint a kutya. Mindenki küzd nehézségekkel, s mindenkinek a saját "keresztje" a legnehezebb. Elég csak belenézni valakinek a szemébe és azonnal látszik, hogy boldog-e. 

Én nem vagyok az. Nagyon nem.Annak ellenére, hogy ez elmúlt napok jól alakultak. Családoztunk, játszottunk rengeteget, újra megélhettem a Tesómmal azt az igazi, hosszú évtizedek óta hiányzó összetartozást, cinkosságot és örömmel nézhettem a gyerekeinket ahogy egymással játszanak. Ezek jók voltak. De mélyen a szívemben boldogtalan vagyok. Rettenetesen hiányzik az amit csak kevesekkel élhetsz meg! Oh de nehéz!!!

Le akartam mondani egy mai programot, de a kedves akit hívtam, sírva fakadt mikor mondtam, hogy nagyon rottyon vagyok, nem mennék... S érdekes, de ez egy pillanat alatt kijózanított. Az hogy én rosszul vagyok, az, hogy nem vagyok boldog nem teszi lehetővé, hogy ne igyekezzek mást kirángatni belőle, vagy másnak én még plusszban rossz érzést okozzak. Valahogy azt érzem, hogy azt elbírom, ha én szenvedek, de azt nem ha más igen. Nekem igyekeznem kell jó érzéssel eltölteni embereket. Azon kell lennem, hogy boldogabbak legyenek általam. Ha valami, ez értelemet ad az életemnek. Úgy érzem, hogy ezért érdemes élnem. Nagyon jó azt érezni, hogy valakinek szüksége van rám. S valóban, nem csak mondja. S a legfontosabb, hogy nem tud mással helyettesíteni, én kellek neki. Volt már ilyen ezelőtt is. Illetve azt hittem. Csak simán jött valaki más és a mi kapcsolatunk, az amit én képviselek, az háttérbe szorult. Semmivé lett. Persze. Tudom. Ez bánt igazából. Mert hiányzik az általa, az Ő életében betöltött szerepem. Az, hogy ahogy szerettem Őt, az is benne volt, hogy megélhettem azt hogy fontos vagyok neki, azt hogy kellünk egymásnak. Ő általa éltem meg a saját fontosságom. Érthető ez...?

Én igazából tudom hogy gyenge vagyok. Nagyon össze tudok omlani. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz. Egész egyszerűen ez van. De. Hiába vagyok gyenge, erőm is van. Nem tudom honnan, de képes vagyok valahonnan egészen mélyről előrángatni magamból az erőt és talpra állni. Sokszor persze a másokon való segítés ránt ki az önsajnálatból. Mert persze..., ez az. 

Sajnálom magam...de bolond vagyok! S most nevetek. Milyen nevetséges magamat sajnálni! Hagyjuk már!Semmi értelme ennek.

Azt gondolom, hogy teljesen természetes hogy nem mindig csak a csúcson vagyok. Én nem hazudom ezt tovább. Igenis vannak mélységek is. Nagyon nagy mélységek! Mert Érzek. Én képes vagyok mélyen érezni, s meggyőződésem, hogy ez a legnagyobb ajándék amit kaphattam az Élettől! Nem akarok befásulni! Nem akarok megjátszani semmit! Ha sírni kell, sírok! Ha elég volt, nevetek! Mindent teljes szívvel és őszintén! Ja és hogy ez a hullámvasút nem mindig jó? Hát akkor nem. 

Én akkor is szeretek! Mert ez vagyok én! Tudom, hogy ezért szeretnek mások is. De még ennél is fontosabb, hogy tudom, hogy ilyen vagyok, ezt képes vagyok elfogadni, s ha elvonulnak a felhők és kisüt a nap, újra nevetek, hangosan és ezt is mélyről jövően, őszintén!

Az életem (általam való) alakulása miatt évekig azt hittem, hogy nekem jó "egyedül". Bírom, erős vagyok. Nem jó. Csak másokkal lehetünk igazán boldogok. Mások által élhetjük meg a teljességet. Nem hazudom ezt tovább magamnak. Meg kell tanulnom újra mindent. 

Talán jobb, ha nem olvasom vissza amit írtam, mert törölném. Nem is teszem. Összeszedem magam, újra sminkelek és elmegyek szeretni és támaszt nyújtani. Elmegyek és boldoggá teszem azt aki rám vágyik, az én társaságomra és ezáltal én is jól fogom magam érezni. "Mert senkit sem tudsz úgy átvinni a túlpartra, hogy Te magad is át ne jutnál..."