Nehéz helyzet előtt állok. Reggel, mikor jött haza Soma az egyik barátjával, köszönés után egyből a kis osztálytársához szólt, hogy: -Mondd el Anyának! Beszéljetek róla! Nem tudtam mire gondoljak. Azt figyeltem meg a kamasz gyerekeken, hogy rendkívül fontos számukra, hogy teljes figyelemben lehessen részük, ezért megkértem Őt, hogy üljünk le és mondja el mi a baj. Hát és akkor előjött, hogy mióta Anyának az új barátja van, teljesen más lett, sokszor ideges meg szomorú, sokszor nem úgy bánik vele, mint annak előtte, Ő egyáltalán nem is szereti az új kedvest, nem jó hozzá, amúgy sem jó együtt, Apához akar költözni.
Ahogy ezt hallgattam az az augusztusi nap jutott eszembe amikor Füreden voltunk Simivel és miután történt valami és én konkrétan bezárkóztam magamba és másra sem tudtam gondolni csak a fájdalmamra, Ő sírva fakadt és zokogva sorolta,hogy ez neki mennyire rossz, hogy állandóan csak sírok, meg szomorú vagyok és sohasem nevetek. S mindezt ezt egy társaságban hadarta el. Nem tudtam mi érint rosszabbul. Az, hogy mások előtt fakadt ki és mond rólam ilyeneket, vagy az, hogy az én imádott Fiam ilyen lelki állapotban van és végigszenvedi mellettem az összes történést. Igen. Ez akkor ostorcsapásként ért engem. S miért? Mert igaza volt. Annyira bántottak dolgok, annyira hiányzott valaki, hogy más sem töltötte ki a gondolataimat. Szinte másra sem tudtam gondolni. S ezt Ő érezte. S ez nagyon nagy baj! Nem engedhetem ezt meg magamnak anyaként! Így nem lehetek jó anya. Nem. Hagytam eluralkodni magamon az akkori érzéseket és észre sem vettem mennyire boldogtalan a gyerekem a rajtam eluralkodó érzéseim miatt. Akkor ott nem mondtam semmit, csak felálltam és elmentem "autót mosatni". Nem mosatni mentem persze, csak egy-két utcával arrébb ahol végiggondoltam az egész helyzetet, kisírtam magam, majd visszamentem. Miután hazamentünk és ketten voltunk, átbeszéltük az elmúlt időszakot. Magamban pedig ígéretet tettem, hogy nem így fog felnőni az én Fiam! Mindenekelőtt az őszinteséget és szeretetet akarom neki átadni és azt is akarom, hogy mindig, igen, mindig pozitívnak lásson engem. Egyszer-egyszer láthat gyengének, mert az érzéseket nem szabad eltitkolni, de nem állandóan! Egy gyereknek mindenekelőtt érzelmi biztonságra van szüksége, azt pedig egy idegroncs anya mellett nem tudja megélni.
Anno jó pár évvel ezelőtt azt mondta, hogy azért jó, hogy én vagyok az anyukája, mert mindig nevetek. Hát ez az elmúlt években nem volt igaz. Be kell vallanom. S ez nem jó. Olyan helyzetben voltam, olyan kapcsolatban tartottam magam, ahol nem éreztem, hogy szeretve vagyok és ez felőrölt. Így pedig nem lehet élni. Szeretetlenül elsorvadunk és csak idő kérdése, hogy beteggé váljunk. Nem szabad. Nem a környezetünk miatt, hanem magunk miatt sem!
Úgyhogy mikor a kis barát "elsírta" a bánatát, egyből az jutott eszembe, hogy ezt el kell mondani az Anyukájának, hogy tudja, hogy mit érez a fia és, hogy helyre tudják hozni a kapcsolatukat. Oké, de hogyan? Ilyennel senki elé nem lehet odaállni csak úgy. Úgy pedig még inkább nem, hogy kifejezetten megkért, hogy ne mondjam el, nem akarja megbántani Anyát... Patthelyzet. Ahhhhh.... Mit tegyek? Így nem hagyhatom! Azzal, hogy beavatott, felelősnek érzem magam a helyzet alakulásában. Őszinte, nyílt kommunikáció nélkül viszont ez nem fog megoldódni.
Csak az marad, hogy rá kell majd vezetnem a Fiatalembert, hogy finoman, de engedje meg, hogy beszéljek Anyával. Csak hogy jobb legyen mindkettejüknek. Remélem sikerülni fog. Bárcsak anno nekem is szóltak volna, hogy ne legyek olyan depresszív mindig, mert nem tesz jót a gyerekemnek!
Jó. Persze. Én magamról tudom, hogy ez nem könnyű, de felnőttek vagyunk basszus! Döntéseket hozunk és rólunk hozott döntéseket szenvedünk el és ezeknek a döntéseknek következményeik vannak. Azokat pedig illik emelt fővel viselni. Még ha nehéz is. Kutyanehéz.
Azóta egyébként nagyon is odafigyelek erre. Ha valami le is lomboz, igyekszem megóvni tőle a Kisfiamat. Nem mindentől persze, mert több pólusú a világ, jó ha ezt Ő is tudja, de nem engedem el magam annyira mint a kirohanása előtt. Arra egyébként igen büszke vagyok, hogy akkor és ott abban a helyzetben, akármennyire is rosszul éreztem magam, nem kezdtem el lehurrogni, ordítani vele vagy bármi ilyesmit, csak pár másodpercig néztem, majd felálltam és elmentem átgondolni az elhangzottakat és összeszedni magamat.
Nem könnyű a gyereknevelés az biztos. Általános recept sincs rá. S az pedig, hogy jól csináltuk-e, csak akkor derül ki mikor már késő. Mikor felnőttek.... Úgyhogy én azt gondolom, hogy ahogy már fentebb is írtam, a nyíltság, az őszinteség és az érzelmi biztonság, a szeretetet, valamint a pozitív hangulat és humor elegendő lehet és KELL is! egy kiegyensúlyozott gyermek felneveléséhez.
De ez majd úgyis kiderül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése