A döntés

Mikor fiatal lány voltam, nagyon nehezen hoztam döntést. Mindig a következményektől féltem. Attól, hogy rosszabb helyzetbe kerülök, mint amiben vagyok, vagy éppen olyan hozadéka lesz a döntéseimnek ami miatt konfliktusba kerülök. Nem tudom pontosan, hogy mikor, de ez az életem folyamán aztán megváltozott. Most már gyorsan és határozottan döntök. Nem számít a következmény. Persze igyekszem átgondolni, de nem halogatok semmit. Sokkal jobb egy biztos lépést követően a következményeket számba venni, mint azon rágni magam, hogy "mi lett volna, ha!?"

Valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább a biztos rossz, mint a bizonytalanság. Oh, azt nagyon nem bírom. Nem tesz jót nekem ha azon rágom magam, hogy mi van ezzel, mi van azzal, vagy éppen mi lesz akkor ha.... Nem. Döntök és azonnal megkönnyebbülök. Nekem egyszerűbb így. S annak ellenére, hogy régen mennyire nem szerettem dönteni, most már kifejezetten szeretem az ilyen helyzeteket. Nem hezitálok, lépek. Azt érzem ezáltal, hogy én irányítok. S ez nagyszerű érzés!

Ahogy az is a túl sokáig történő hezitálás ellen van, hogyha döntünk, lehetőségünk van jobb helyzetbe kerülni. Mert majd'nem mindig van olyan út amire ha rálépünk, szinte biztos hogy jó irányba visz el. S egyébként pedig szeretem az újdonságot. Nagyon szeretem a változatosságot is. Az életben ez az egyik legjobb dolog. Az, hogy effektív ritkán lehet ráunni a dolgokra. Mert minden változik. S mindig ott az új. S én azt imádom! Ezt mondjuk sokszor a Vízöntők sajátosságának is mondják, de ha így van, igaz. Néha kicsit olyan mintha társasjátékoznánk. Osztják a lapokat, jönnek az akadályok és élni kell velük, venni kell őket. S mint a játékban is, veheted véresen komolyan, de élvezheted is. Van mikor kiütnek. Igen. Van mikor kényszer pihenőben van részed. De ha részt akarsz venni a játékban, a szabályoknak megfelelően persze, egyszer csak úgyis lehetőséged adódik majd  visszalépni a pályára. Csak figyelni kell. 

Persze olyan is van, hogy "rossz" döntést hozunk. Vagy nem? Van-e egyáltalán jó és rosssz döntés? Vajon mennyire lehet eleve elrendeltetés? S ha van eleve elrendeltetés, vagy megírt sorsunk, bejárandó utunk, nem minden döntés a célba visz-e, csak más-más úton...? 

Nagyon sok teória van az élettel és halállal kapcsolatban. Az ami jelenleg a legközelebb áll hozzám, az az, hogy tapasztalnunk kell. Azért vagyunk itt. Hozunk nagyon sok döntést, ami se nem jó, se nem rossz. Egyszerűen csak döntés. S mint ilyen, következménnyel jár, ami a tapasztalás. Na ez már lehet bármelyik. Ha jó, jó! Ha nem....hát nem. Lehet továbblépni. Le kell vonni a konzekvenciákat és igyekezni a jövőben elkerülni ugyanezt a rossz következményt. Mert tényleg mi van ha hibázunk?! Mi van ha ezerszer plusz kétszer elesünk??? Semmi. Semmi! Maximum megtapasztaljuk, hogyan nem lehet valamit elérni, megcsinálni stb. És? Legközelebb más döntést kell hozni. Más irányba kell indulni. Ennyi.

Közhelynek hat, de tényleg semmi mást nem bánok mint azt, amit nem lépek meg. Keretek között persze, mint pl., hogy betartom a törvényeket, másnak nem okozok tudatosan fájdalmat, szem előtt tartom a karmát,- bármit megléphetek. Bármit. Mert ha szívből jön valami nem szégyellem. Megtanultam, hogy nagy erősségem a szívem. Tudok nagyon jó lenni másokhoz. S most már magamhoz is. És tudok nagyon szeretni is. Régebben csak másokat tudtam, ma már önmagam is tudom. Ehhez viszont elengedhetetlen volt az őszinteség. Első sorban magamhoz. S az elfogadás. Mert sok olyan lépésem volt ami balgaság volt. Sokszor a megfelelési kényszer hajtott. Sokszor a befolyásolás. De leszögezem, hogy a felelősség mindvégig az enyém volt. Én tettem és én hagytam úgy alakulni a dolgokat, ahogy. Sosem a másik a hibás a mi életünkben. Csakis mi. Mert a végső döntést minden esetben mi hozzuk meg. Akár azzal, hogy nem hozunk döntést. Vagy átengedjük másnak a döntést. Ez is egy döntés.

Pontosan ezért már nem akarok megfelelni. Már nem hallgatok bárkire. Pontosan tudom, hogy mi tesz boldoggá és hova tartok. Nem adok más véleményére és nem engedem, hogy esetlegesen bármiféle -számomra rossz szándékkal megvezessenek. Mert egyébként is mit számít, hogy ki, mit mond? De tényleg?! Hát Ő éli meg az én érzéseimet? Az a másik viseli a lépéseim következményeit? Arról nem is beszélve, hogy ma ez, holnap meg az mond, egymásnak homlokegyenest mást. Nem. Nem kell megfelelni csak saját magamnak. Mert magamat kell először is boldoggá és kiegyensúlyozottá tennem. Nem mást. S ez is egyébként egy óriási könnyebbség. Kedves vagyok, persze. Udvarias is. De csak egy határig. Amíg nekem is jó. Amíg a másik is figyel rám és megadja ugyanezt. Mert ennek így kell lennie. Ki kell egyenlítenie egymást a kapcsolatoknak. Az nem jó ha csak én szeretek. Az nem jó, ha csak a másik ad. Jó szót, figyelmet, pénzt, bármit. Nem. Egy kapcsolat akkor jó, csak akkor jó, ha folyamatos az adok-kapok. Bármiféle játék is csak így élvezhető... Számít a dinamika. Az, hogy mindkét oldalról legyen pl.ütés. Ha teszem azt a teniszre gondolunk, elég egysíkú játék lenne az ahol mindig csak az egyik üt, a másik pedig mindig csak nézi... Ez így elég vérszegény lenne, amellett hogy uncsivá is válna elég hamar. 

Élvezni akarom az életet! Játszani! És mindent, mindent meglépni ami lehetőségként felmerül. Semmi olyan nem lesz az életem végén, amit meg akartam volna tenni, de nem mertem, mert féltem mások véleményétől. Nem, nem! Csak csupa pipa. Ezt is, meg ezt is, meg ezt is.... Mindent megtettem, mindent elértem amit csak akartam! S,hogy miért? Csakis azért mert volt bátorságom, s mert szerettem és élveztem a döntések nyújtotta lehetőségeket! S mert éltem is velük. Csakis ezért.