Az év első napja

Ma van Újév napja... 2013. január elseje... 34 éves vagyok, pár hét múlva 35. Azt gondolom, hogy teljesen helyénvaló meghúzni egy vonalat, mérleget készíteni és levonni a következtetéseket.

Ha a 2012. évet nézem, s pozitívan szemlélem az elmúlt 365 napot, azt kell mondanom, hogy jó évem volt! Ha nem pozitívan szemlélem, akkor is. Éreztem. Voltak hullámhegyek és völgyek is. Szép számmal. De, semmi sem történt véletlenül.... Hoztam döntéseket. Jót, rosszat egyaránt. De nem az a fontos, hogy jókat vagy rosszakat hoztam-e. Amúgy is! Ki dönti el, hogy mi a jó és mi a rossz? Csak döntések vannak. S az ez általi tapasztalás. Szándékosan nem bántottam senkit. Kárt másnak nem okoztam. Igyekeztem,hogy akivel vagyok, jobban érezze magát, nevettem és nevettettem. Akkor is ha belül fájt... Mert szeretek adni. Szeretetet, hitet, reményt, jókedvet, nevetést, egy csepp mosolyt.., csupa-csupa olyan dolgot, amiből kevés van. Jó adni. Talán jobban is megy, mint kapni. Pedig ez utóbbit is meg kell tanulni. Szeretem, ha boldog emberek vesznek körül. Jó látni, hogy valaki attól vidul fel,hogy velem van. Ez valami csodálatos. Ámulattal tölt el! S olyan energiához jutok általa, mint semmi mástól!

Az idei évet, mint 34 éve mindig, Dunaharasztin kezdtem. A nagyszüleimnél. Mióta csak emlékekkel rendelkezem, az év első napján Szüleimmel Harasztira mentünk Papámékhoz, vittünk pezsgőt és unokatesóimmal, apukám családjával ünnepeltünk. Mama sütött, főzött... Malacot, sült csirkét, nálunk nem számított, kapar vagy túr-e. :) Iszonyatos mennyiségben fogyott az étel. Nem is tudom, Mamám hogy bírta...! A felnőttek nevettek, ugratták egymást, a nők a konyhában tüsténkedtek. Ha felidézem magamban ezt a napot, a Karácsony után kissé fakóbb, de még mindig meleg, boldog, biztonságot adó képek jönnek elő. A Karácsony...! A Karácsonyfa a "belső" szobában volt mindig is, ahol nem volt fűtés.... Így, egyik lábunkról a másikra ugrálva, igazi (!) gyertyát és csillagszórót tartva a kezünkben álltunk és néztük a leheletünket... :D Nagyon jó volt!

Sajnos ma már nem válthattam velük szót, ölelést. Nem válthattam,mert csak a sírjuknál voltam. Ott fotóztam Papám második világháború alatt írt naplójában is megtalálható idézetet, mely a következőképpen szól: "Higyj, és a szeretet soha el nem fogy!" Ennek egy részlete van a sírjukra is vésve... "A szeretet soha nem fogy el." Valóban így van! Emlékszem az utolsó telefonbeszélgetésünkre. Kicsit fárasztott, kicsit idegesített... Sajnos nem voltam vele tisztába, hogy milyen fontossá fog válni az a két perc amit akkor váltunk. Azt kérdezte, imádkozom-e.... Persze, hazudtam. Azt mondtam,hogy igen. Pedig nem. Nem azért mert nem hinnék... Mert hiszek! Hiszem, hogy nem a darwini elképzelésnek megfelelő evolúció útján lettünk.... Túl sok véletlennek kellett volna történnie. Hiszem inkább, hogy valami, vagy valaki egyengeti az utunkat  nem véletlenül születünk és halunk meg... S, hogy a halállal nincs vége, mert az csak egy folyamat ami átsegíti a Szellemünket, Lelkünket máshova. Szóval hiszek. És "imádkozni" is szoktam. De nem úgy ahogy Papám kérdezte. De mégis hazudtam. Miért? Hogy örömet okozzak neki. Mert az igen válaszomtól megnyugodott. 

Sajnos ezután vitáztam vele, felvetettem,hogy engem nem szeret annyira mint unokaöcsémet. Annyira buta voltam! Annyira....! Ő elhaló hangon válaszolta, hogy de, szeret. Én, ha nem magammal vagyok elfoglalva, az önsajnálattal, észreveszem milyen gyenge a hangja. De nem vettem észre. Csak az önzőség vezérelt. Csak az, hogy szeressen, szeressen engem is! Ahogy én akarom, ahogy nekem jó! Önző módon. Pedig ezt senkitől sem lehet elvárni. Mert senki nem szerethet bennünket úgy, ahogy mi szeretnénk. Csak úgy tud szeretni bárki is, ahogy Ő képes rá. Lehet az sok és lehet az kevés is. Meg kell tanulni elfogadni mindkettőt. Lehet vágyni dolgokra, de felesleges... Talán nem is az kell nekünk, csak azt hisszük. Nem könnyű elvárások nélkül szeretni. Megelégedni azzal ami van. Amit adnak... Hibáztam akkor. És hibáztam azóta is. Sok mindent nem csinálok jól. Vagy mégis. Ki tudja. A lényeg, hogy jó szándék vezérel. 

December 21-re világvégét jósoltak. Mivel ezeket a sorokat írom, ez nem jött be... Mégis úgy érzem, hogy a régi világnak vége. Nagyon sok változás zajlik bennem. Napról napra küzdök meg a régi szerepekkel, berögzült szokás-, és hiedelemrendszereimmel. Nagyon nehéz! Sokszor érzem, hogy itt a változás, bármit teszek nem állhatok ellen...Én magam is megváltoztam, s bármit teszek nem lehetek ugyanaz mint voltam. 

De ami jó, hogy egyre erősödik bennem, hogy a változás jó. Mint a mesékben. A vége jó.... S miért csak a vége? Rajtam múlik, a felfogásomon, azon mit veszek észre, mit teszek, szomorkodom, vagy nevetek és szeretek, hogy amíg tart a mesém az milyen... Én pedig úgy döntök,hogy a mesém minden része happy end-es!  

Ki tudja mi lesz 365 nap múlva... Számít?! Az autópályán látjuk az előttünk húzódó hosszú-hosszú kilométereket? Nem. Mert nem is fontos. Mindig csak a következő lépés.Csak a jelen. Az amit a mai nap tartogat a számunkra! Minek várni a holnapot, ha itt van a ma. Ma kell boldognak lenni, ma kell szeretetet adni! Miért? Egyszerű. Mert ha örömet okozunk másoknak, az számunkra is örömérzettel bír!  S ez jó. S mert nem tudhatjuk meddig tart az Életünk... Kár óriási boldogságra vágyni, mikor a sok kisebb apró is pont ugyanolyan boldoggá, ha nem boldogabbá tehet a gyakorisága miatt! 

Úgyhogy elégedett vagyok az elmúlt évemmel. S mivel ugyanezen az úton haladok tovább, ez az évem is fantasztikus lesz!

ui.: Most érett meg bennem utólag az a gondolat, hogy a legfontosabb az életben,hogy ne másoktól függjön a boldogságunk.... Csak magunktól. Mert nem biztos, hogy azt kapjuk amit szeretnénk, s akkor itt a szomorúság. Egy egészként kell élni. Nem másoktól függve...! S az jó! Mert minden amit kapunk plusz dolog! <3