Úgy akartam kezdeni a bejegyzésemet, hogy nem vagyok a topon, nincs jó kedvem... De aztán meggondoltam magam. Nem állok be a savanyúak, rosszkedvűek közé. Nem azért mert nem lenne miért, hanem azért mert nem akarok. Mégis negatívan kezdtem ugyan, de már most jobban érzem magam.
Az a jó, hogy én döntöm el milyen kedvem legyen. S mivel van egy kisfiam aki azt szereti ha nevetek és kedves vagyok, muszáj ennek az elvárásnak megfelelnem. Meg persze én is sokkal jobban szeretek boldog lenni... S valljuk be..., mi kell a boldogsághoz? Pénz, siker, csillogás..? Nem. Elhatározás. Minden élethelyzetben lehet boldognak lenni. Persze most szinte hallom, hogy nekem könnyű, burokban élek....stb. Ez lehet, hogy így van de lehet, hogy nem. Senki nem lát bele teljesen a másik életébe, gondolataiba, érzéseibe. Senki. Még akivel együtt él az sem. Nem ismerhetjük egymást százszázalékosan, hiszen nem ugyanazokon az élményeken mentünk át, nem ugyanazt a nevelést kaptuk, nem ugyanazon emberekkel találkoztunk és nem ugyanúgy fogjuk fel a dolgokat. S nem látjuk egymás belső démonjait sem. S itt van a lényeg szerintem. Hogyha szeretünk valakit, úgy kell szeretnünk ahogy van. Nem feltételekhez kötötten, nem elvárásokkal, hanem ahogy létezik.
De ez nehéz. Mert nem lehet elvárások nélkül élni. Vagy legalábbis nagyon tudatosnak kell lenni. Az a meglátásom, hogy megfigyelőként kellene élni. Bármi ami jön, jól átrágni, végiggondolni, megélni s aztán levonni belőle a következtetéseket. Azt amiért az az életünkbe jött. Csak ez nehéz. Mert ha az ember lánya érzelmileg érintett, nem lehet ésszel élni.... Meg kérdés, hogy jó-e. Mert az észnél már ott van a gondolkodás,s elvész az ösztönös megérzés....
Valamelyik este volt a tv-ben Az Ajtó, Szabó Magdától. Olvastam könyvben is. Persze nem a film alatt, párhuzamosan. :) A legfontosabb üzenete számomra pont a fentieket hordozza. Szeress, de ne várj el semmit, fogadd el ami és ahogy van. Élj egyszerűen. S a legfontosabb az,hogy ha szeretsz valakit, nem hagyod szenvedni... Semmiért.
Most Mamám jutott eszembe, aki pontosan három hónappal élte túl Papámat. S iszonyatosan szenvedett. Kórházban volt, s nem fizikai, hanem lelki szenvedése volt. Több mint hatvan évet éltek együtt és nem tudott Papám nélkül létezni... Komolyan megváltás volt neki az, hogy nem kellett tovább itt maradnia. Azt ugyan nem tudom, hogy hol vannak de az biztos, hogy valahol léteznek. A lelkük. Az esszenciájuk. Hiszen a halál csak a születés ellentéte. Nem az életé, hanem a születésé. Az pedig egy folyamat. S ez a folyamat segítette ki Őket a fizikai testükből. S vitte át valahova máshova... Ők már nem szenvednek. Csak aki marad.
Már,ha úgy dönt, hogy Ő bizony szenvedni akar. Mert akármilyen sorscsapást követően lehet úgy dönteni, hogy nem hagyom magam, felállok és csinálom tovább! Nem adom fel! Minden rajtunk múlik...Minden. Mert a saját életünkért mi vagyunk a felelősek. Senki más. Senki.
Nekem jó kedvem van, boldog vagyok. Van egy telefonom, ami haldoklik, de nemsokára megyek érte a szervizbe ahol remélem megcsinálták. Karácsony előtt vettem meg a Titok c. könyv második folytatást, a Varázslat-ot. Az egész könyv a háláról szól. Arról, hogy bármi a miénk lehet itt és most, csak már most hálát kell adnunk mindenért. Napjában többször. Mindenért. Legfőképpen azért, amiről azt gondoljuk, hogy egyértelmű, természetes, hogy van. Egészség, étel, levegő, jókedv stb. Semmi sem és minden természetes. Mert minden a miénk lehet, amit nem veszünk természetesnek. Hú, ez picit bonyolult, de érzem, hogy így van.
Hálás vagyok hogy van telefonom, s hálás vagyok azért is, hogy most picit elromlott, mert így jobban értékelem, hálás vagyok, hogy van autóm, mert gyorsan elmehetek érte, hálás vagyok, mert süt a nap, hálás vagyok, mert enyhe az idő... Bármiért lehetünk hálásak. Bármiért. Mi döntünk. Itt is.
S mi értelme ennek? Hülyeség lenne? Szerintem nem. Nem mert számba vesszük mi mindenünk is van. S ekkor kiderül, hogy bizony milyen gazdagok vagyunk! Mert hatalmas mennyiségben áll rendelkezésünkre minden. Csak észre kell venni. A napsugarat ami a szomszéd házának a tetején játszik, a kutyákat az udvaron, a mosolyt egy idegen arcán.... Minden a miénk lehet, ha észrevesszük. Még a legsötétebb mélységből is kijuthatunk, ha felnézünk és hajlandóak vagyunk látni...
" Hálás szavakat mondani udvariasság és előzékenység, hálás tetteket végrehajtani nagylelkűség és nemesség, de hálás életet élni annyi, mint megérinteni a Mennyet." Johannes A Gaertner
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése