Most reggel találtam a neten Gabriel García Márquez "búcsúlevelét". Nagyon szeretem az írásait! Majd'mindegyiket olvastam! Többször is. Ez a búcsúlevél is megérintett. Több gondolat is van ami megfogott belőle. Az első, hogy : "Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok." Bizony. Először Nagyapám mondta gyerekkoromban, hogy csak azért, hogy beszéljünk, nem kell beszélnünk... S milyen igaza volt! Lehetünk boldogok, szerethetjük egymást csendben is. Csak úgy, hogy nézzük, beisszuk a szemeinkkel egymást. Szeretem az olyan pillanatokat, amikor elhallgatunk, beáll a csend és csak nézzük egymást... Én szeretek hallgatni. Meghallgatni. Bepillantást enged a másik Lelkébe, gondolataiba. Imádom!
Ugyanígy igyekszem nem indulatból, dühből, érzésből lereagálni az eseményeket sem. Persze nem mindig sikerül, pedig fontos lenne, hiszen a szó amit kimondunk, óriási fájdalmat okozhat...Akkor is és úgy is, ha csak indulatból jött és nem is gondoltuk komolyan. Jó pár ilyen mondatot hurcolok én is magammal. Indulatból, pillanatnyi haragból kimondott mondatokat, melyek között van amit csak egyszer hallottam, s van olyan is amit sokszor. Lényegtelen a gyakoriság. A kimondott szó nem száll el, mint a mondás tartja, hanem megmarad és ha szép, akkor szívet melengető gyönyörű fává növi ki magát a Lelkünkben, ha viszont fájó volt, kopár pusztaságot hagy maga után. Ahogy bizonyos események, vagy mozzanatok is. Egy mosoly amit kapunk óriási boldogságot okozhat! Egy mosolyra szűkülő szem, beleég a retinába. De ugyanígy beleéghet egy ezredmásodpercre látott mozzanat is...
"Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik". Ó ezt hányszor éreztem! Küzdöttem, küzdöttem, voltak álmaim, céljaim, mentem, haladtam előre s mikor elértem a célomat, ürességet és hiányt éreztem a pillanatnyi elégedettség után. S akkor jöttem rá, hogy nem a cél, hanem az út a fontos. Ugyanígy futok már hivatalos távokon is. Igyekszem a pillanatokat megélni, azt amiben éppen vagyok és nem a Célt várni. Mert az út maga az ami számít, az amiket útközben érzek. A Cél jó esetben egy-két perc lesz...Nem több. Mindig van az életünkben olyan amit akarunk... Ezt vagy elérjük, megkapjuk ... vagy nem. Tárgyakat, eseményeket, embereket... De talán nem is ez számít. Hanem azok az érzések, azok a dolgok amiket miközben az adott dolgot akarjuk, a fejünkben és szívünkben él vele kapcsolatban. S ki tudja? Lehet többet nyerünk azáltal, ha sosem lesz miénk a vágyott dolog! Mert a "mászás" s nem a "hegycsúcs" ami számít.
Azt mondják, hogy amit hibának látunk másokban, az bennünk is ugyanúgy megvan, csak mást könnyebb elítélni, mint saját magunkat. Én nagyon hittem és hiszek az emberek egyenjogúságában, abban, hogy nincs jobb vagy rosszabb ember. G.G.M azt mondja, hogy "megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni". Erről az jut eszembe, hogy van egy hajléktalan itt Gödöllőn, egy idősebb, mankós férfi. Mindig megállok és adok neki pár jó szót és egy kis pénzt. Nem számít nekem, hogy ki vagy mi volt életében. Mit tett vagy éppen mint nem. Csak a jelen számít. Csak az amit most akar. Persze tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, vagy legalábbis nem lenne szabad annak lennie, de hogy ítéljek én meg úgy egy ember, hogy nem éltem egy percet sem az életéből, nem tudom miken ment át, mik vitték jó vagy rossz útra?! Ki tudja! Lehet én rosszabb lennék.
"Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt amit gondolsz". Igyekszem így élni. Elmondom, ha szeretek. Elmondom ha felbosszant valami. Utóbbit igyekszem egy kis időbeli csúszással, nem azonnal. Engem a gyerekek, a nagyok s később Soma tanítottak meg kimutatni a szeretetemet. A mi családunkban nem volt mindennapos az ölelkezés a szeretlek szó kimondása. Mikor megismertem a nagyokat, s öleltek, iszonyú nehéz volt átadni magam az ölelésnek és élvezni azt. Most már nincs ilyen gondom. Sőt! Bárkit akivel szimpatizálok, meg kell érintenem, ha csak egy pillanatra is. Akit pedig szeretek azt pedig folyamatosan.
"Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el." Ehhez nagyon nem tudok mit hozzáfűzni... Minden nappal, minden perccel újra lehet kezdeni, amíg tudunk levegőt venni! Bármit!
S végezetül: "Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy mondd nekik, sajnálom, bocsáss meg, kérlek, köszönöm, és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz. Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket." Milyen igaz! Milyen igaz, hogyha nem mondjuk ki, ha nem mondjuk el, az csak bennünk van, s esély sincs rá, hogy tudja az, akinek tudnia kell! Azt gondolom, hogy nem számít büszkeség, nem számít tartás. Az érzelmek számítanak. Az amit kiváltunk egymásból... S ezt ha nem osztjuk meg, lehet óriási dolgokat veszítünk el a hallgatásunkkal. Annabébimet bátorítottam rá, hogy ossza meg a kiválasztottjával mit érez. Mert kár alakoskodni, kár megjátszani.... Ki tudja meddig tart ez a "játék", ki tudja lesz e holnap.... S kit tudja!? Lehet, kölcsönös az érzelem, csak a korábbi játszmák, s hibák miatt amik el lettek követve akár általunk, már nem mer a másik lépni... Mert fél a visszautasítástól, s közben tárt karokkal várnánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése