Rántott hús

Nagy kedvencünk a rántott hús. A Férjem egyik legeslegnagyobb kedvence. Igen ám, de a Férjemnek egy szénhidrátkerülő Felesége van. Így az oly nagyon imádott bunda sem lehet akármilyen...! :)

Úgy készítettem a rántott húst, hogy az első állomáson használatos liszt helyett porrá darált zabpelyhet használtam, míg a második megállóban tojásba forgattam a kiklopfolt és besózott karaj szeleteket. S itt jött a varázslat! Zsemlemorzsa helyett darált szezámmag és ugyancsak darált dióba öltöztettem végül a husikákat és jó forró kókuszolajban sütöttem ki őket. Mivel imádom a brokkolit ezért egy ici-pici sóval megszórva és fehérborral lelocsoltan pároltam pár percig a drágákat, mielőtt a húsi mellé tálaltam volna. Én soha nem iszom alkoholt. Viszont az ételekben valami nagyon finomak tudnak lenni! Az alkohol ugye kifő, de az íz, nem az a vad íz, egy kissé finomított íz viszont megmarad. Imádom! :)

Édesapám is szerette a rántott húst nagyon. Ám ahogy visszaemlékszem, viszont Mamáméknál inkább rántott csirke volt, mint disznó... De jó is volt a dobverő! :) Ez a szó is olyan mint a zsíros deszka. Valamelyik este volt nálunk egy ad hoc összeröffenés és zsíros deszka volt lila hagymával a barátoknak. Egyik ismerős Csajszi nem tudta csak mi az a zsíros deszka...! :))) Mindenki más tisztában volt vele, hogy az bizony a jó öreg zsíros kenyér. :D

Arra is emlékszem ám, hogy egy jó nagy, piros bödönben volt otthon a zsír nekünk, amit Mama főzött (?), sütött ki. Sőt nyaranta a szőlők alatt megbúvó kék bödönből halásztam ki a jó kis kovászos uborkákat is a zsíros deszkához... Amit egyébként Mamám után én is krumplival készítek, véletlenül sem kenyérrel! Mármint a koviubit! :D

Érdekes mennyire hiányoznak. Néha olyan mintha sosem léteztek volna, mintha csak az álmaimban éltek volna, máskor mintha ezer év telt volna el mióta elmentek, s megint máskor azon gondolkodom mit csinálhatnak most... 

A Solierben volt ma két interjúm, ahol is az egyiken az egyik Hölggyel elkanyarodtunk a Halál témaköréhez. Ez ebben az időszakban talán nem is oly meglepő..., hiszen ennek van itt az ideje. Szóval pont neki magyaráztam, hogy a Halál nem az Élet ellentéte.  A Halál a Születés ellentéte tehát nem lehet végleges. Ahogy a Születés sem tart örökké, a Halál is csak átmenet egy másik létbe... 

Lelkileg elég mélyponton vagyok pár napja. Engem nagyon megvisel ez az időszak. Ugyan a Nagyszüleimet még nincs két éve, hogy elveszítettem, Apukámat viszont holnap lesz tizenöt éve, hogy igen. Nehéz... Nagyon nehéz. 

Mindig azt terveztük, hogyha már saját Családom lesz és kertes házban fogunk élni, Ő fogja megcsinálni az emeltre a lépcsőt. Én pedig jó kis szalonnás rántottát fogok készíteni neki reggelire mindig mikor jön! :) Sajnos ezt már nem élte meg. 47 évesen halt meg orvosi műhibában. Addig szinte burokban éltem, ami a halálával azonnal szétpukkadt és azt vettem észre, hogy míg addig valakinek én voltam a világ közepe azt követően egy szempillantás alatt lettem csak egy, a világon... Most, felnőtt fejjel, szülőként látom milyen nehéz is a gyereknevelés. Hiába akarjuk mi a legjobbat, az nem biztos, hogy a gyerekünknek is a legjobb... Sőt! Mivel Ő belőlem és az édesapjából van, plusz az ő kis saját esszenciája is, egyértelmű, hogy mást akar... Mást, amit mi nem adhatunk meg neki, hiszen nincs meg bennünk... Benne, bennük már megvan, de ahogy a mi Szüleink sem tudták nekünk megadni azt ami nekünk kellett volna, ugyanúgy ők sem fogják tudni a saját gyereküknek megadni.

A lényeg viszont az és szerintem ez tesz valakit jó szülővé, hogy törekszik a jóra. Törekszik arra, hogy az ő saját értékítélete alapján a legjobb nevelésben részesítse a gyereket, gyerekeket akiket kölcsön kapott. Akkor is, ha ellenállás van. Mert az van. És lesz is. Ez normális. Ahogy az is, hogy nem a könnyebb utat választjuk itt sem. Könnyebb rájuk hagyni a dolgokat, és félre állni egy esetleges konfliktus elől, mint felvállalni azt és ezredszer is elmondani amit mi jónak tartunk. 

Nekem is voltak konfliktusaim a Szüleimmel. Apukámmal is. Most már annyi mindent másképp csinálnék... Olyan jó lenne így 34 évesen az ölébe ülni és bocsánatot kérni az elhamarkodott, indulatból született szavakért, mondatokért... Mert Ő csak jót akart! Azt adta, amire képes volt. Úgy szeretett ahogy csak Tőle tellett... S az, hogy én mást akartam, az nem az Ő hibája volt. Igazából nem is volt senki hibája... Csak nem tudtam okosan fogadni a szeretetet. Nem tudtam, hogy a Szeretetet nem úgy kapod ahogy te kapni akarod, hanem ahogy a másik fél adni tudja. S itt a lényeg. Az adótól jön a Szeretet. Ha bölcs vagy és okos, azt amit kapsz azt értékeled! A mondással ellentétben itt nem szabad magadból kiindulnod! Hisz nem vagyunk egyformák... Lehet kevésnek tűnik ahogy a másik szeret, Ő mégis teljes valóját és szíve összes rezdülését adja neked. Te mégis kevesled... Nehéz ez a Földi Élet... Olyan nehéz az érzelmeket okosan megélni. Ott, helyben amikor vannak. Nem utólag... Utólag már csak  következtetéseket lehet levonni. A múltról. 

Tizenöt éve nem mondtam ki hangosan, hogy: APU. Pedig jóformán nincs olyan nap, hogy ne jutna az eszembe. 

Mikor meghalt, azt hittem vége a világnak.... De nem. Az emberek ugyanúgy mentek tovább az utcán, senki nem állt meg, senki még csak észre sem vette, hogy meghalt az Édesapám... Emlékszem, aznap éjjel csak ültem a szobám ablakában és annyira borzalmasnak tűnt az Élet, hogy azon gondolkodtam a lábam lógatva ki a harmadik emeletről, hogy mit tegyek... Hogyan éljek tovább. 

Nem volt egyszerű. De nekem talán még mindig könnyebb volt, mint Drága Papámnak, akinek haza kellett mennie és el kellett mondania Mamámnak, hogy elvesztették harmadik fiúkat is... El sem tudom képzelni, hogyan lehet túlélni egy gyerek elvesztését.

Azt gondolom, hogy kötelességem továbbadni azt amit Apukámtól kaptam. Továbbadni a gyerekeinknek. Hisz amit kapunk a Szüleinktől másképp nem is nagyon lehet meghálálni... Hogy is lehetne...!

Apu...szeretlek! És köszönöm.