Az óra

Az üzletben vagyok és elővettem egy dvd-met, hogy filmezek. Ez egy közel két órás film. Az elején van egy háromperces rész... Ez a rész az, ami most olyan nagyon megérintett, hogy érzem ahogy facsarodik a szívem... Hihetetlen milyen nagy hatással van rám az a pár filmkocka.

A következőkről szól ez a kis rész: Az édesanya és az édesapa felnevelik a fiukat, akit az első világháborúban el is veszítenek sajnos. A vak édesapa órakészítő mester, s míg a fia a fronton harcol egy óriási órát kezd el készíteni az ottani pályaudvarra. Miután levélben értesülnek róla, hogy elveszítették a fiúkat, az édesapa éjt nappallá téve tovább dolgozik az Órán. Miután hazahozzák a Fiú holttestét lesz készen vele. Ünnepélyes avatás keretében rántják le a leplet a csodás óraszerkezetről.  S itt jön a fordulat... Mert az Óra nem balról jobbra jár, ahogyan megszokott, hanem ellenkezőleg... Mindenki csodálkozik, hogy ronthatta el a Mester az órát, hiszen visszafelé jár, mire Ő ezt feleli:

"Igen, tudom. Így talán visszakaphatjuk a fiainkat akiket elvesztettünk, így majd hazatérhetnek, dolgozhatnak. Felnevelhetik gyermekeiket. És hosszú, teljes életet élhetnek. Talán egy nap az én fiam is hazatér... Senkit sem akartam megsérteni! Remélem tetszik az órám. " Miközben beszélt a tömeghez a Fia elestét lehetett visszajátszva látni... Annyira nagyon megható volt! Hihetetlen. Csak ültem és éreztem.... Láttam azokat a dolgokat amiket én is visszacsinálnék... 

Visszacsinálnék? Hm. Nem. Talán nincs olyan amit visszacsinálnék...Olyan dolgok vannak, amiket nem élnék át újra. Nem! Nem, mert hiába múltak el, ha feljönnek bennem, fájnak. Nagyon fájnak. Ha lehetne, picit megmásítanám őket. Mert tudom, hogy át kell élnünk sok mindent ebben az életben, boldogságot ugyanúgy mint fájdalmat. S mindkét esetben vannak olyan dolgok, amik oly nagy hatást gyakorolnak ránk, hogy hónapok, akár évek múltán is boldogsággal vagy éppen fájdalommal töltik el a szívet, ha feljönnek. 

Mostanság lett értelme annak a közhelynek, hogy "Ami nem öl meg, az megerősít!". Ez annyira, de annyira igaz. Vannak fájdalmas élményeink, s azokat túlélve, önvédelemből a szívünket, a lelkünket körbefonjuk egy láthatatlan burokkal... hogy legközelebb ne fájjon ennyire. Csak ezzel vigyázni kell. Mert ha túl erősen vonjuk be, vagy túl sokszor... Nem fog tudni hozzánk férkőzni, nem csak a rossz, de a jó sem... S az úgy nem az igazi. Nekem legalábbis vigyáznom kell, mert ha túl sokszor, vagy túl erősen vonom körbe a szívem, egyszer csak nem fogok érezni...Volt már ilyen. Akkora sokkhatásként ért valami, hogy "jegelnem" kellett a szívemet, lelkemet különben -meggyőződésem, hogy- eszemet vesztettem volna. Ésszel kellett úgy döntenem, hogy felülírom az érzéseimet és lépek egyet, majd "később érzek", mert most ez annyira nagyon fáj, hogy önvédelemből el kell ezt engednem. Ez persze lehet, hogy elfojtás....Az pedig nem jó. Nem jó, mert az érzéseket meg kell élni, s nem jó mert az elfojtásokból lesznek a betegségek is. S azt nem szeretném. Mert én szeretek élni, s szeretek érezni is... Szeretni! Azt nagyon. Mi ér többet vajon...? Ha szeretsz, vagy ha szeretnek? Ha választani kell, melyiket választanád? Azt, hogy csak Te szeretsz? Hm. Akkor nem szeretnek viszont. Vagy inkább, hogy téged szeressenek? De akkor meg Te nem szeretsz.... Patthelyzet. Hm. Mégis azt gondolom, hogy jobb ha Te szeretsz! Mert akkor neked is van, hisz belőled fakad, s te is adsz. S az jó. Persze az a tökéletes, ha ez kölcsönös. Bár előfordul természetesen az is, hogy nem.

Az érzések átélése kapcsán jut eszembe egy dalszöveg Anna and the Barbies-től amely így szól:  "Jó néha magamat csak úgy elnevetni, sírni ha fáj, remegni ha félek, olyan jó néha érezni, hogy élek..." Igen. Jó. Többszörösen éreztem már, hogy semmi más értelme nincs e Földi létnek csak, hogy érezzünk. S ezáltal tapasztalatokat szerezzünk...

Mégis mi lenne az amit megmásítanék, ahogy elindul visszafelé az Óra mutatója és peregnek az események...? Elsőre sok minden eszembe jut... Elkerülni az autóbaleseteket, nem ott lenni és akkor, amikor csalódások érnek, amikor világok omlanak össze bennem, s nem távol lenni a szeretteimtől mikor meghalnak. Sokszor mondani nekik, hogy mennyire szeretem őket! Nem hagyni, hogy a mindennapokba beleszürkülve természetesnek vegyem a jót, a szeretett személyek jelenlétét! Észrevenni a legkisebb boldogságot is. Szeretni. Segíteni. S mindezeket ki is mutatni! Mert azt látom, hogyha szeretünk valakit, az még több szeretetet szül! Ha elég sokáig és kitartóan szeretsz, az a szeretet képes egy zárkózott embert is nyitottabbá tenni, olyanná aki maga is képes lesz arra, hogy kimutassa a szeretetét. S ez óriási boldogság.

Talán nem is kell visszapörgetni az eseményeket, hisz mindennel tanulunk valamit. Mindenekelőtt megbecsülni az Életet. A jó dolgokat. A barátokat, a szeretteinket. Azokat a dolgokat, melyek nem maguktól értetődőek, melyeket könnyű elveszíteni, s melyek épp ezért olyan értékesek!