Ma hajnalban voltam futni. Háromnegyed ötkor keltem. Nem volt könnyű. Sőt! Nagyon nehéz volt... Nehezen keltem, nem volt annyira jó kedvem, de tudtam, ha visszafekszem, az az egy-másfél órás alvás nem fogja adni azt az érzést ami a futás után jön. Az elégedettséget, a kellemes fáradtságot, a fittséget és az endorfin nyújtotta boldogságot. Így, csak felkeltem, felöltöztem és indultam is. Mikor felértem a sarokra vettem észre, hogy a sötétben egy pár kesztyű helyett, egy darab kesztyűt és egy darab zoknit hoztam el a kandalló mellől... :) Nem vettem fel őket. :) Igazából nem is volt olyan hideg.
Általában ha elindulok, tehát elhatároztam magam,hogy megyek, már hiába suttog a kisördög a fülembe, nem törődök vele, futok. Hát ez most nem ment... Még 20 perccel később is azon tanakodtam, hogy megálljak vagy sem... Természetesen nem álltam meg. Lehet kényszeres vagyok, de azt éreztem, hogyha már elindultam, még rosszabb érzés lenne, ha nem csinálnám végig az elhatározottakat. Muszáj befejeznem, teljesítenem amit kitűztem. Így futottam, szenvedtem, puffogtam és a forró zuhanyra, illetve a még forróbb, gőzölgő zöld teára gondolva tettem az egyik lábam a másik elé. Mindig csak egy lépést. Meg még egyet. És még egyet. S így sikerült is végigfutnom a kitűzött útvonalat. Megcsináltam! Legyőztem magam!!! Igen! S mint mindig ilyenkor, a futás végén már erősen mosolyogtam. Jóóóó volt!
Ami nagyon jó volt futás közben, hogy a János utca végén olyan erős madárcsicsergés volt, hogy még a zenén keresztül is hallottam...! Élvezet volt hallgatni. De annyira! Mint nyaranta kora hajnalban... Csiviteltek, csipogtak, annyira csodálatos volt! A sötét hidegben egyszer csak megszólal ez a kedves kis hang... Mennyei. Az egy boldog pillanat volt! :)
Hasonlóan jó érzés volt összefutni egy másik futótárssal is. Jó volt látni, hogy nem csak én vagyok ilyen tökéletlen... :) Neem, nem vagyok tökéletlen. Futóbolond. Az talán igen. :) De nem vagyok egyedül! :)
Jó mozogni egyébként. Nagyon jó! Lelkileg és fizikailag is épít. Nagyon kell a sport! Kell, hogy kifussam magamból ami fáj, kell hogy kifussam a mindennapok feszültségét, kell mert boldogságot ad, és kell mert jó futni. Nagyon jó! :)
A tegnap után pedig volt bőven mit kifutnom magamból. Este írt Unokanővérem, hogy olvassa a blogomat és miért csak az Apai nagyszüleimről írok mindig, az Anyairól, ahol Ő is van, miért nem... Hát ez nagyon bonyolult. Annyi sok nem jó emlék, fájó szavak, mozzanatok, titkok vannak azon az oldalon, hogy eddig nagyon mélyre igyekeztem elnyomni magamban. Pedig gyökerek nélkül nem lehet repülni... Ez egy képzavar, de szerintem nagyon igaz. Szóval egyáltalán nem rendelkeztem Anyukámról és az Ő szüleiről, Családjáról szóló információkkal. Ez tegnap megtört valamelyest. Brigi mesélt... Nagyon kemény dolgokat mesélt. Anyukám sosem volt hajlandó mesélni semmit. Terelés volt. Sőt. Hazugsághegyek.
Ő az Édesanyám, köszönöm neki az életemet, de sajnos nem kaptam meg tőle az alapvető anyai érzelmeket, támogatást sem. Nem hibáztatom. Azt gondolom, hogy a maximumot nyújtotta számomra. Ő ennyire volt képes... S mielőtt félreértés esne, Ő még él. Csak nem keres. Illetve de. Néha felhív és .... és csak anyagiakról ejt szót.
Talán ezért űzöm, hajtom, hogy szeressenek. Mert ő nem szeretett. Sőt. Nem is akart engem. Talán ezért vagyok alapvetően bizonytalan. Ezért függök érzelmileg attól akit szeretek. Ezért befolyásol iszonyatosan egy-egy hangulatváltozása, egy-egy pillanatnyi undokság, kedvetlenség, mosolytalanság... Mert nem tudom, hogy engem lehet szeretni. Nem hiszem el. Mert nem tartom magam jónak. Igyekszem az lenni, nagyon igyekszem! Kedves, aranyos, támogató, elfogadó lenni. De nem érzem, hogy ez sikerülne is. Pedig oly sok ellenkező tartalmú visszajelzést kapok és mégsem...Mégsem megy.
Nincs meg bennem az amire én viszont tudatosan és annyira figyeltem a Kisfiam születése után. Az ősbizalomra. Arra, hogy tudja, hogy én vagyok neki, bármikor számíthat rám. Két éves koráig nem aludtam. Addig bármikor is megnyikkant, egyből kézbe vettem és cicit kapott. Három óránként minimum. :) Remélem én ezt jól csináltam az Ő kis életében. Hogy tudja, bármit tesz, szeretem. Lehet rossz, lehet jó, gané, mindegy. Szeretem.
Bár biztos visszakapom majd, hogy én sem voltam tökéletes anya,mert nem azt adom amire neki szüksége van, hanem amit én tudok... S ez a kettő nem ugyanaz. De szeretem. Nagyon. És szívvel csinálok mindent. Lehet ha anyukám tudatos lenne, ő is ezt mondaná...
Igazából azt nem értem, hogy Unokanővérem elbeszélése alapján a Nagymamám nagyon jó édesanya volt, s mintha anyu is említette volna... Ennek ellenére, vagy talán pont ezért, Ő meg nem... De ez olyan bonyolult és egyszerre mégis tiszta képlet. Azt látom, hogy nagy számban akinek rossz Édesanyja volt, az maga jó Anya lesz. Imádja a gyerekét, gyerekeit és a gyerekkorában tapasztaltaktól eltérően mindent megad és megtesz a gyerekeiért. Több olyan szeretettem van akinek ilyen kapcsolata van az Édesanyjával, ilyen gyerekkora volt, s Ő meg homlokegyenest más. Talán az ellenpélda? Talán az, hogy tudja mit NEM akar a saját gyerekének? Lehet ez jó, hogy így alakult...? Mert ha ez nem így lett volna, mi sem ilyenek lennénk? Aha, biztos. Mindenesetre dolgoznom kell ezeken az érzéseken, mert nem jó, hogy elnyomom magamban. Harmincöt éves vagyok és még mindig a gyerekkori dolgok nyomasztanak. Ez nem jó így...
Ezért segítene, ha megtudnám Anyukámat mi vezérelte, mi vezérli még most is. Miért nem mesélt sosem a Szüleiről. A Szüleiről, akik az én Nagyszüleim. A Nagyszüleim, akiket sajnos életükben már nem ismerhettem és mesélés híján másképp sem. Egészen tegnap estig. Mert tegnap este Brigi nagyon sokat mesélt. Olyan hálás vagyok neki!!!
Ugyan nem élnek már, de most ennyi idősen lettek Ők a valódi Nagyszüleim. Egyetlen egy képet láttam Róluk csak sajnos, de most már tudom a fiatalkorukat, az Életüket is. Tudom, milyen elsöprő Szerelem lehetett az Övék, s utána milyen kemény árat kellett fizetniük érte. Halálesetek, tragédiák sora követte Szerelmük beteljesülését... Nagyon nehéz élet követte az óriási boldogságot és szerelmet amit nem tudtak elengedni. Vajon jól döntöttek? Nem bánták meg...? Hm. Ezen még gondolkoznom kell. Ahogy azon is, mit hagytak nekünk örökül. Mi az ami Tőlük jön.
Oly jó, hogy nem csak Papáék vannak már nekem! Vannak Nagymamáék is...! Olyan boldog vagyok!!! Úgy érzem, hogy itt állnak most mellettem, életemben először és Ők is boldogok. Szeretnek.
Szeretnek engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése