Az elmúlt pár hét, amíg nem írtam, nagyon eseménydúsan telt. Cukimuki csajszimmal majd'minden nap sütöttünk. Paleosan, diabetikusan és hagyományosan is. Sós süteményeket ugyanúgy, mint édeseket. A pogácsától egészen a zserbón keresztül az ilyenkor szokásos bejgliig és mézeskalácsig. Utóbbit iszonyatos mennyiségben sütöttünk. Somám hetedik születésnapján is azzal igyekeztem lekötni a gyerekeket. Nyolc kis barátja jött el, abból három kislány volt. Őket sikerült. A fiúkat nem. :)
Az összes sütemény amit paleosan készítettünk, gesztenye-, mandula-, és kókuszlisztből lett elkészítve a hagyományos receptek alapján úgy, hogy a zsiradékot kókuszzsírra cseréltük. Persze mivel a mandula elég zsíros, a hagyományos receptek zsiradék adagját felére csökkentettem. Egyébként minden mehet a megadott receptek alapján.
Imádok enni, így nagyon jó ez a paleolit étrend, mert akármikor akármennyit ehetek anélkül, hogy híznék tőle... S ez fontos. Persze a fogyáshoz kell a sport is.
Továbbra is imádom a futást. Még ebben a rossz időben is. Jó kiszabadulni a házból, a friss levegőre és futni, érezni a hideg levegőt, látni a ködöt. Csodaszép a táj ilyenkor is. Mindig van minek örülni. A dér a fák ágain, a megülő hópihék, a mai futás kapcsán, a vízcseppek ahogy lógnak és épp arra várnak hogy elváljanak az ágtól... Apróságok, de mégis olyan dolgok amiket ha észreveszek, boldoggá tesznek. Ahogy nagyon jót lehet azon is nevetni, ha a jeges úton meg-megcsúszik a lábam. Persze ilyenkor óvatosabban, más izmokat is igénybe véve kell futni, hiszen mind a tíz lábujjunk kapaszkodik a cipőbe. Meg lehet oldani. Csak akarat kérdése. Imádom a mozgást. Erőt ad. Levezet.
Az elmúlt hetekben volt Anna bébim 15. születésnapja is. Kis hatéves volt mikor megismertem. Hihetetlen, hogy ennyire elszaladtak az évek és a nyolc évvel ezelőtti témákhoz képest, mennyire más témáink vannak már... :) Azt gondolom, hogy nagyon jó kapcsolatunk van. Vannak vitáink, de hiszem,hogy majd'mindent tudok róla és ha bajba kerülne, engem hívna. Imádom Őt.
Ma láttam Face-n egy lájkgyüjtő képet valami olyan szöveggel, hogy oszd meg, lájkold ha volt 2012-ben olyan személy akit megismertél és sosem feledsz el. Nekem ebből a szempontból is nagyon jó évem volt. Ugyan nem akarok még mérleget vonni, hisz van még egy hetem és egy csomó jó dolgot kaphatok, de azt már most tudom, hogy több olyan emberrel is összehozott a sors akik nagyon fontos szerepet kaptak, kapnak az életemben. Ilyen Cukimuki is. Munka kapcsán jöttünk össze, de nem telik el úgy nap, hogy ne beszélgetnénk. S ugyan a Fundát csak januárban kezdjük, már most egy csomó időt töltöttünk együtt a sütögetések kapcsán. De említhetném azt a két Hölgycsajszit is akiket a tréneri munkám kapcsán ismertem meg egy budapesti igazgatóságon. Ők Klárival ellentétben idősebbek nálam.
Meggyőződésem, hogy senkivel sem találkozunk ok nélkül. S minden kapcsolat pont addig tart, amíg annak tartania kell. Egy perccel sem tovább. Sem a jók, sem a rosszak. Sajnos, vagy hála istennek, nézőpont kérdése... Tanítunk és tanulunk, tapasztalunk egymástól. Jót és rosszat egyaránt. Ezt is imádom az Életben, hogy egy találkozás sincs ok nélkül. Egy sem. Még ha úgy is tűnik, hogy semmi jelentőséggel nem bír, a "végén" bizony összeáll a kép és rájövünk, hogy miért is volt az a személy az életünkben. Hihetetlenül jól kitalált játék szereplői vagyunk. Minden mindennel összefügg. Csak ezt ott a kapcsolódás pillanatában elég nehéz átlátni. Talán nem is lehet.
De én elfogadom, hogy ez így van és igyekszem néha felülemelkedni és kívülről szemlélni az eseményeket. Ez persze, ha az ember érzelmileg érintett, nehéz. Ahogy elengedni embereket, eseményeket is. Barátnőm éppen most veszítette el az Édesapját. Én mondhatom neki, hogy együtt érzek vele, hogy sajnálom, részvétem, de ez semmit nem ér....Semmit. Ezt neki, egyedül kell megélnie. Senki más nem teheti meg helyette. S hiába tudom, hogy ez mennyire fáj, nem ugyanazt érezzük, s nem vehetem át tőle ezt a fájdalmat... Megtenném. De lehetetlen. S nem lenne jó. Ezt neki kell végigcsinálnia.
Ahogy másoktól sem vehetem át a "keresztjét". Nem tehetem. Nem az enyém. S hiába venném át, amíg nem tanul meg általa valamit, újra meg fogja kapni. De ez is érdekes, mert azzal, hogy megosztja velem, rám is hatással van. S én is tanulok belőle. Nem véletlenül meséli el pont nekem.
Van egy film. Az a címe, hogy: Devil. Az ördög. Arról szól, hogy öten beszorulnak egy liftbe, s egyikük az ördög. Mind, mind valamilyen bűnt követtek el, s az Ördög egymás után viszi el, öli meg őket. Anélkül, hogy lelőném a poént a végén csak az marad életben aki őszintén megbánja amit tett. S ami a csavar az egész filmben és ami miatt nagyon megfogott ez a film, hogy a rendőrök, a biztonsági őrök, mindenki aki látja a liftben zajló eseményeket, valamilyen szállal kötődnek az eseményekhez. S ez az ami való életben is megvan. Láthatatlan szálakkal kötődünk egymáshoz, s az én döntéseim sok más emberre is hatással bírnak. Úgy, hogy esetleg nem is tudok róla. S ez óriási felelősség.
Ha ez nem így lenne, miért lehet az, hogy idegenekből egy szempillantás alatt ismerősök lehetünk, vagy akár többek... Egy összenézés, egy kis esemény és azt érezzük, hogy ősidők óta ismerjük egymást. Ki tudja, miért? Mi történhetett... Semmi vagy minden. Eleve elrendeltetett? Sorsszerű? Igen. Nem? S meddig tarthat...? Ki tudja. Addig míg "dolgunk" van egymással. Addig. És nem tovább. Még ha fáj is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése