Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis szitakötő. Ez a szitakötő egy este, mikor megjött a vihar, azt gondolta, hogy jobb lesz neki egy új helyen. Ez a hely az éppen nyugovóra térő nap távozása miatt az általa megszokott sötétséggel ellentétben fényes volt. Ahogy repült, repült a kis szárnyaival a fény felé, még a melegét is érezte. Érezte azt a boldog várakozást, mely a fény felé való közeledés alkalmával töltötte el mindig. Nagyon boldog volt! Tele volt reménnyel. Bízott benne, hogy ugyanolyan jó lesz, mint mindig, hitte, hogy a fény továbbra is a tenyerén hordja majd, táncolhat benne és remélte, hogy simítani fogja vékony kis testét.
Ahogy közeledett, érezte, hogy nem áztatja semmi törékeny, hajszálvékony kis áttetsző szárnyacskáit, meleg van és ott van az oly nagyon imádott Fény is! Az, amelyik élteti, mely melengeti testét, mely elvezeti az élelemhez, mely számára, maga a boldogság.
Egyre jobban és jobban birtokba vette az elégedettség érzése, egyre jobban érezte a meleget és gondolatban már ezerszer lejátszotta, hogy fog a fény sugarai között repülve fickándozni, mókázni. Látta maga előtt, hogy fog rá mosolyogni Ő, hogy fogja ölelni őt minden egyes sugara... Még inkább sietősre fogta, még inkább sietett a fény felé!
Abban a pillanatban azonban ahogy elérte Őt, a fény ahelyett, hogy a tenyerére vette volna, simogatta volna és csókot lehelt volna kifáradt szárnyacskáira, megégette azokat. A földre hullt szegény. Nem értette.... Nem értette mi történt. Zavarodott volt és csalódott, de újra repült hozzá. Újabb sistergő hang, újabb sérülés. Fájt a szárnya, de nem akarta elfogadni, hogy a Fény nem szereti Őt. Ezt magában teljes mértékben el is utasította. Nem. Az nem lehet. Újra próbálkozott. Újra szállt, közelített Hozzá. S Ő újra megégette.... A kis szitakötő pedig újra a földre hullt...
Továbbra sem értette mi történik. Mi változott. Nem törődött a fájdalommal. Nem törődött vele miért ilyen vele. Ő csak szerette a Fényt. Akarta. Azt akarta, hogy Ő is újra a tenyerére vegye és boldogan töltsék együtt minden percüket... De ez a "fény" nem akarta ezt. Szegény kis szitakötő hiába sérült meg egyre inkább, egyre súlyosabban, nem adta fel. Megszámlálhatatlan alkalommal szállt újra és újra oda hozzá. Nem bírta...nem bírta elfogadni, hogy Ők ketten nem egyek többé. De minden újabb alkalommal egyre és egyre csüggedtebb lett....lassan kezdte elveszíteni a reményt. Ennek ellenére nem adhatta fel. Neki a Fény volt a minden.
Ahogy telt az idő, a szitakötő lassulni kezdett. Ezer sebből vérzett mind a teste, mind a lelke... Továbbra is vissza-visszatért a Fényhez, de egyre inkább összeégve, összetörve kis szárnyait, már nem bírhatta tovább...
Mindezt látva azok akik szerették a Szitakötőt, igyekeztek jobb belátásra bírni. Beszéltek hozzá. Beszéltek hozzá szépen. Beszéltek hozzá csúnyán. Győzködték. De hiába. A szitakötő nem szabadulhatott! Nem engedhette el a Fényt. Tudta, hogy nélküle nem élhet. Hogy is élhetne?! Hisz minden volt neki! Minden!!! Táplálék mind a testének, mind a lelkének... A megszállottja volt. Nem látott rajta túl...
De azok akik szerették Őt, újra kérlelni kezdték. -Kérünk, kérünk Téged kedves, engedd el ezt az álmot, neked nem Ő kell. Ő nem az akinek Te látod! Ez a fény megöl Téged! Ő hideg és érzéketlen. Nem az a fény aki Téged szeret. Összetéveszted őket. Ha így folytatod, örökre elveszted önmagad... Elveszted a mosolyod, a jót, mindent ami Te voltál. Semmi mással nem foglalkozol csak Őt kergeted. Egy ábrándot. Belehalsz, ha ezt így folytatod.... Kérünk szépen higgy nekünk!
De a szitakötő nem tudta elengedni Őt. Minden egyes újabb sérülésével, amivel ugyan a kis teste sérült, a lelke egy darabja halt meg... Lassan ugyan, de tűnt el a fény a szeméből. S ezt látva segített rajta valaki. Ez a valaki hallotta ahogy csattognak kis szárnyai, ahogy újra és újra igyekszik a villanykörte felé, ahogy nekicsapódik, ahogy a szőnyegre hull, majd újra indul... Újra és újra. Mert kerget egy álmot. Keresi a boldogságot. Csak aki kívülről látta Őt, az tudta pontosan, hogy rossz helyen. Mert a villanykörte, nem a nap. Mellette nem lehet boldog. Mellette csak elpusztulhat...
Éppen ezért ejtették csapdába elgyötört kis valóját és tessékelték ki az ablakon. Érezte, hogy az esti hűs levegő gyógyírként szolgál elfáradt, összetört kis lelkének is, de még mindig visszavágyott volna oda, be... a melegbe..., oda ahonnan a jót várta. De szerencséjére rácsukták az ablakot, megkapta az olyannyira fájó utolsó lökést és nem térhetett vissza.
Ahogy nézte kívülről az általa oly imádott fényt, sajgott a szíve. Szeretett volna visszatérni hozzá, de tudta, hogy abba belehal... Mert ez a fény nem szereti Őt. Csak bántja. Neki nem az Ő kis szitakötő lelke kell....
Körbenézett, vett egy mély lélegzetet, s zokogva ugyan, de elindult az ellenkező irányba. Lesütötte a szemét és repült. Ment, ment minél messzebb a Fénytől és remélte, hogy egyszer csak elmúlik majd a sötétség és talán újra rátalál majd az igazi Fényre aki szeretni fogja Őt. Akivel újra jó lesz...s aki a tenyerén hordozza majd. Melengeti és szereti minden kis rezdülését...
