Kalandozások

Kalandos volt a hétvégém. Csupa még nem tapasztalt eseményt történt velem... Tegnap sikerült bennragadnom a gödöllői temetőben. Pedig még azt gondolom, hogy élek.... Ma végre én is megtapasztalhattam az égve hagyott fényszóró miatti akkumulátor lemerülést és most nem régen, a Rendőrség is képviseltette magát a lakásunkban. 

Siminek ez a hétvégéje egy utcával arrébb zajlott az édesapjával, így egyedül voltam. Estefelé, mikor már a déli futást követően nagyon kikivánkoztam, elmentem sétálni. Hazafelé a Temetőn keresztül akartam átvágva hazajutni. Szeretek ott sétálni. Szeretem nézni a sírokat, és emlékezni, el-el gondolkozni. Mindig eszembe jut Apukám és a Nagyszüleim. Sajnos már elveszítettem őket. S annyira nagyon tudnak hiányozni.... Teljesen kikapcsol és elvarázsol amikor a temetőben sétálva a fejfákat nézem. Különböző korok különböző tanúi. Vannak igazán régi sírok is. Csodálatos. 

Mikor ott sétálok, kicsit beleképzelem magam az adott család életébe akinek a szerette ott fekszik... Furának tűnik, de tényleg nagyon jó. Nyugalom van. Békesség. S mivel egyáltalán nem tartok a Holtaktól, igazán jó volt tegnap is a lemenő nap sugarai között nézegetni a sírokat. Volt négy hónapos kisbaba sírja angyalkával... Voltak idős házaspárok...Fiatal fiú....Olyan nagy sírbolt is volt, aminek a márvány fejfájára már most gravírozva volt az embernagyságú portréjuk, holott még mindketten éltek. Megannyi élet mementója tárul az ember elé. Ahogy ott sétáltam, azon gondolkoztam, hogy vajon ha újra kezdhetnék, mi az amit másképp tennének... Mik azok amiket megbántak. A sok munkát? Hogy nem éltek az álmaiknak? Nem töltöttek elég időt a Családjukkal? Megalkudtak? Kihagytak lehetőségeket? Hagytak elveszni álmokat, szerelmet...? A mindenáron való megfelelési vágy miatti fejet hajtást? Befásulás? Vagy nem létező dolgokhoz való görcsös ragaszkodást? Hm...ki tudja.... De biztos sokan vannak olyanok, akik az álmaikat követték. Akik többet nevettek, mint amennyit szomorúak voltak. Akiket az tett boldoggá, ha másoknak, másokon segítettek. Élményeket szereztek és járták a világot. Akik nem a társadalmi elvárásoknak akartak megfelelni. Akik léptek ha arra volt szükség és mindent egy lapra tettek fel akár. Akik sokat voltak a barátaik, a szeretteik körében. Akik kimutatták, hogy szeretnek. Öleltek. Érintettek. Simítottak... Sokat néztek egymás szemébe... Őszinték voltak. Felvállalták Önnönmagukat és vágyaikat. Ők azok akik igazán boldogok voltak. Én ez utóbbiak közé akarok tartozni.

S ahogy ezen morfondíroztam, igazán jól éreztem magam. Olyannyira, hogy ahogy szerettem volna a hátsó kiskapun kimenni, azt vettem észre, hogy azt már bezárták, lévén nyolc óra is elmúlt már. Háááááát....izgi. Nem okozna gondot a kerítésmászás, csöppet sem. Sőt! De most tényleg?! Viccesnek találtam nagyon! A kerítéssel párhuzamosan haladtam és mielőtt még eljutottam volna a következő kapuig, találtam egy olyan kerítésszakaszt ami le volt taposva. Így ott meg is szöktem! De elgondolkoztam, miért is ragadtam ott bent... :)

Ami még a tegnap temetői kirándulás kapcsán eszembe jutott, hogy teljesen lényegtelen, hogy azok, akik ott fekszenek milyen sírkő alatt nyugszanak. Nagy, cizellált sírbolt alatt, súlyos márványok által fedve, vagy csak föld és homok a sírhant... Lényegtelen. A testük ugyanúgy porlik. A föld ami körülveszi őket, ugyanaz. Ugyanúgy nincsenek már jelen az életben. S ez ugyanolyan lényegtelen, minthogy gazdagok vagy szegények voltak-e életükben. Hogy milyen tévéjük volt. Milyen autót vezettek. Megvolt-e a legújabb telefonjuk, vagy hogy milyen házban laktak...Mindegy. Totálisan mindegy. Egyikük sem vihette magával oda ahova mentek ezek bármelyikét. Egyikük sem tudja az anyagi javakat használni. Ha van a halál után valami, s mivel meggyőződésem, hogy a halál nem az élet, hanem csak a születés ellentéte, egy folyamat, akkor bizony van hova vinni javakat. De csakis élményeket, tapasztalásokat, érzéseket és a gondolatokat. Épp ezért kellenek az élmények! Épp ezért kell, hogy szeressek és szeressenek! Ezért kell az együttlét. A mosoly. Az egymásba kulcsolódó tekintet. Ezért kell, hogy a napom nagyobbik része jókedvben történjék. Mert ezek mind mind továbbvihetők. Ezek azok amik igazán birtokolhatók! S ezektől lehet jó élni. 

Épp ezért volt nagyon jó az is, mikor ma az egyik szomszédos kis városban miután végeztem az edzéssel és be akartam indítani az autómat, az csak kattant egyet.... Hát bizony. Égve hagytam a fényszórókat és lemerült az aksi. Még sosem volt ilyenben részem!!!! :) Annyira örültem, tényleg!!!! Nagyon jó volt! Nem tudom miért, de nagyon élveztem. Hm...mit csináljak, mit csináljak...voltak azonnali ötleteim, de azokkal már nem élhettem. Felhívtam viszont Barinőmet, aki egyből a szomszédba rohant "bikakábelért". Még ez a szó is! Hát nem tuti??? De míg vártam, gondoltam meginterjúvolom a jelenlévőket, hátha helyben elintézhető ez a "bebikázás"... Sikerült is! Az első Sporinál volt kábel és segített is szívesen. Nagyon aranyos volt. Úgyhogy ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem. Köszönöm! :)

Ezen már csak a fél órával ezelőtt történés tett túl. Már lefektettem Simit, rám is sötétedett mikor kopogtak. Jujj...kikukucskáltam és láttam, hogy egy Rendőr úr áll az ajtóban. Ajjaj...mindent végiggondoltam gyorsan, hogy mit tehettem, mi az amiért engem kereshetnek... Kivi voltam nagyon! Kinyitottam az ajtót és "csakbenevigyenek" mosollyal megkérdeztem, hogy miben segíthetek. Igazán elbűvölő lehettem, mert "csak" az előző lakót kereste a Biztos úr. Felírta az adataimat, váltottunk pár szót, majd elbúcsúztunk. Kellemes volt. Bár mikor a kukucskálón keresztül megpillantottam az egyenruhát, azért megijedtem... Bár igazán magam sem tudom miért, hisz jogkövető állampolgár vagyok....s diszkrét...s jó nyomeltüntető. Is. Igen. 

Szóval fantasztikus milyen élményekben van részem! Isteni! Szeretek élni. :)

Elengedés

Valahol olvastam, hogy harcolunk, hogy megszerezzük és harcolunk, hogy elengedjük.... Ezt elsősorban a párkapcsolatokra értik. De ugyanúgy igaz szerintem mindenre. Bár tény,hogy egy másik férfi vagy nő az, akinél ha megérint a szerelem, azonnal harcolni kezdünk. A figyelemért, az együtt töltött percekért, az "együtt" érzéséért. Mert önnönmagát véli felfedezni az ember a másikban. Azt érzi, hogy teljesebb lesz általa. Boldogabb. És mindent, mindent felülír az érzés, a vágy, hogy a másikkal lehessen. Vannak kisebb és vannak nagyobb szerelmek.... Nem vagyok nagy tudora a szerelmi viszonyoknak, oly sokkal nem büszkélkedhetek, de azon pofonok és a csalódások által melyeket megéltem, azt hiszem, hogy kristályosodott a látásom ezen a területen. 

"Apró, láthatatlan fonal köt össze bennünket. Mindannyiunkat.
Ez a fonal megnyúlhat, összegabalyodhat, de soha el nem szakadhat"

Meggyőződésem, hogy minden okkal történik velünk. Minden fontos, minden számít. Mindenkivel akivel az életünkben találkozunk, üzenettel érkezik hozzánk. Tanítani fog nekünk. Jót s rosszat egyaránt. S a legboldogabb illetve a legfájdalmasabb módon teszi ezt. Érzések által. Érzéseket váltunk ki emberekből és érzéseket váltanak ki belőlünk. S miután ezeket a csodás érzéseket, melyeket átélünk vagy a fájóakat éppen túléljük, léphetünk csak tovább.

Annyira egyszerű az élet. S mégis oly bonyolulttá lehet tenni... Nehéz elfogadni azt ha már nem ugyanazon az úton járunk. Nehéz elfogadni azt, ha valaki, akit mindenki elé helyezünk, más útra lép és hiába futunk vele párhuzamosan, nem egy az utunk. Nem ugyanoda tartunk. Nem velünk jön. Talán soha nem is jött... Csak be-be csatlakozott hozzánk, pillanatokra. S aztán ment, ugrott is vissza az Őáltala választott, kijárt, már unalomig ismert, s épp ezért óriási biztonságot nyújtó útra. Lehetne elmélkedni, hogy ez önzőség-e. Tisztességes-e. Tisztességes-e a meglévővel és tisztességes-e az épp felkapottal szemben.... Lehetne. De nincs értelme. Mindenki szabad akaratából lép bele bizonyos szituációkba. 

Tény, hogy vannak sorsfordító pillanatok. Egy összenézés. Egy nevetés. Egy szó. Ezredmásodpercig tartó pillanat, ami által lelassul a lét és jön az egymásracsodálkozós jé!én ismerlek és valahogy ezer év óta szeretlek élmény. S innen nincs tovább... El van veszve az ember. Mert felélednek megfoghatatlan érzések, megjelennek vágyak és talán korábbi találkozásokból, életekből fakadó "nagyon kellesz, mi egymásé vagyunk" érzések. Ebből a szempontból talán nincs is szabad döntés. Mert iszonyú erősnek és tudatosnak kéne lenni ahhoz, hogy hátat fordítsunk és azonnal továbblépjünk. Talán ha előre látnánk az események láncolatát, másképp döntenénk. Talán ha látnánk mennyi fájdalom és szomorúság jöhet az adott kapcsolat által, más utat választanánk.

Bár az is lehet, hogy pontosan tudjuk mi vár ránk. S már jó előre megbeszéltük a találkozást... Mert mi másért is lennénk itt, minthogy tapasztaljunk és gazdagodjunk. Tapasztalni pedig igazán és mélyen, érzések által lehet. Mély tapasztalatokra pedig fájó élmények által lehet szert tenni... Az aki még soha nem érezte, hogy belehal egy-egy "pofonba", az aki még sosem vágyta a halált, ha csak pillanatokra is egy-egy gödör alján, az még sosem élt igazán. Ezek az óriási katartikus érzések azok amik azt mutatják, hogy élünk. 

S hiába vannak rossz, fájó érzések, nehéz elengedni. Ahogy örömmel és élvezettel "harcoltunk" anno valakiért, épp olyan nagy érzésekkel kell küzdenünk azért is, hogy elengedjünk. Csak ez sokkal nehezebb. Nehezebb egy meglévő érzést elfojtani, jegelni, kiölni a szívből. Nehéz túllépni élményeken, együtt töltött perceken, órákon, napokon, éveken.... Sok-sok álmon. Míg a kapcsolat elején nincsen realitás, itt a végén elengedhetetlen. Kell a túlélésért, hogy tisztán láss. Hogy lásd, hogy hiábavaló minden erőfeszítés. Hogy Te ebben a csatában nem nyerhetsz... Míg eljutsz ide, ezerszer törtél össze és ezeregyedszer is kapaszkodtál szalmaszálakba, elfedve a szemed elől a valót. Hittél el tudatosan hazugságokat. Hunytál szemet a lelket ezer darabra szaggató tények felett. Mert akartál. Mert akartad Őt.... De hiába. S mikor ez az érzés végre megszületik Benned, fellélegzel. Mert nem harcolsz tovább olyasmiért ami nincs. Csak benned. De ez közel sem jelenti azt, hogy van. S az ezzel járó első lélegzet felszabadít!

El kell engedni. Szépen, kedvesen... Ahogy egy kis papírhajót engedünk vízre. El kell engedni minden érzést...minden vágyat...minden emléket és elfogadni, hogy vége.  Talán már réges-régen vége. Csak Te féltél szembenézni vele....Mert iszonyú az érzés mely a "nélkülét" jelenti. De sokszor van, hogyha élni akarsz, ezt le kell nyelni és tudatosan továbblépni és a sajgó szívedet, mely kiszakadni kész a mellkasodból, mindkét kezeddel visszaszorítva a helyén tartani  lépni egy nagyot és soha többé vissza nem nézni... 

Mert tovább kell lépned. Nem szólhat az élet arról, hogy olyanról álmodozol ami nincs. Olyanba kapaszkodsz ami nem létezik. Szólhat....de ha rájössz és tovább csinálod, bolond vagy. Saját magad boldogságának akadályozója. Senki más nem segíthet rajtad, csak Te saját magadon. Mint Münchausen báró. Csak magadat húzhatod ki a posványból.

Én megteszem. 

Írhatnám, hogy a kisfiamért, aki rengeteget látott sírni. Írhatnám, hogy a barátnőimért, akiknek már a könyökükön jön ki az unalomig ismert történet... Sok mindent írhatnék, hogy miért. De nem teszem. Semmi más nem számít, csak hogy én boldog legyek. Ahhoz, hogy a kisfiam kiegyensúlyozott legyen, annak kell látnia, s nem csak látnia! tapasztalnia is engem. Ahhoz,hogy a barátaim visszakaphassanak engem és ne a depressziómat kelljen kezelgetniük, hanem újra én is támaszként szolgálhassak és úgy mint régen, hangosan és teljes szívből nevessek, meg kell tennem. Ahhoz, hogy újra, engem is boldoggá tevően, jól érezzék magukat a közelemben ismert és ismeretlenek, el kell engednem. Tovább kell lépnem. 

Tovább lépek!